Sziasztok,
Na, akkor egy kis apukás nézőpont következik.
Három nagy tanulsága van számomra - idáig - a szülői létnek. A legfontosabb az, hogy pokoli nehéz dolog, ha az ember igazán felelősséggel viszonyul hozzá, viszont minél több energiát fektet bele az ember, annál többet kap vissza, megsokszorozva. A második és a harmadik egy kicsit összetettebb dolog. Az egyik az édesanyákról szól, akikről eddig azt gondoltam, becsülni a vállalásukat és tisztelni a kűzdelmüket, magától értetődő dolog. Ma már úgy érzem, ezt ki kell érdemelni, attól nem lesz az égvilágon senki sem több, hogy anya lesz. Ami a születés után kezdődik, annak minden másodperce az, ami meghatározza, ki az aki a gyermekéért, és ki az, aki magáért szült. Ami előtte van, az elhatározás, az esetleges kűzdelem, és az a kilenc hónap nem az anyaságról szól, hanem az arra való felkészülésről. Szerintem a születés pillanata az, ahonnan nincs visszaút, ez az ún. fordulópont, ahonnan minden más színben látszik, ahonnan nem számít mi volt előtte. A másik dolog az apák szerepe. Nos, azt hiszem ez katasztrófa, ami most van. Az apukák túlnyomó többségén szemernyi felelősségérzetet, kitartást nem látok. Azt érzem, én nem akarok olyan lenni, mint ez a többség, és azt hiszem nem is vagyok olyan. Talán ezért érzem bántónak olykor a Julcsi által nekem célzott kritikákat. De úgyis tudom, és ő is tisztában van vele, meg is beszéljük olykor, hogy egyszerűen egymáson tudjuk levezetni legkézenfekvőbben a feszültséget, ami a gyerekek mellett megsokszorozódik. Amíg ezzel tisztában vagyunk, addig jó. Egy gyermek nélküli pár el sem tudja képzelni, milyen próbáknak van kitéve a gyermekes szülők kapcsolata.
Amúgy szerintem elképzelhetetlen a szülői lét, és az, amit az ember kaphat a gyerekeitől és a párjától. Nem tudom másoknak, más férfiaknak mit jelent a feleségük, barátnőjük anyává válása, számomra hatalmas élmény. Van abban valami bájos, hogy míg az egyik pillanatban anya valaki, a másikban lökött csitri, a harmadikban meg egy vonzó nő. Tudom, minden anya tart attól, milyennek látja őt a párja a szülés után. Részemről fel sem merül, hogy bármit, ami a szüléssel együtt keletkezik, rondának vagy taszítónak találjak. Ha valaki ad magára, akkor legalább olyan vonzó nő, mint korábban. Sőt! Én 26 éve sportolok, mégis lassan pocakot eresztettem, pedig az én testem meg sem lett erőltetve. Ez csak fejben dől el, én szeretem minden porcikáját az én páromnak, ez így volt amikor feleségül vettem és így van most is.
Ami pedig a gyerkőcöket illeti... én nem tudok egy gyerekről beszélni, nekem két kis csodám van. Két kis szépség, akikből a pillanat tört része alatt bújik elő egy szemernyi Julcsis dolog, aztán egy csipetnyi én, olykor némi nagyszülőre, rokonra emlékeztető vonás, amikor csak arra tudok gondolni: minden, ami bennünk, szüleinkben jó volt, azt tovább kell adni, és ami rossz, vagy amiben kudarcot vallottunk, arra fel kell készítenünk őket, hogy ők hatékonyabban harcoljanak ellene, mint mi. Mindig elérzékenyülök, amikor az őszinte érzelmeiket látom, amikor szeretettel néznek rám, amikor felismerem bennük Julcsit vagy magamat, vagy akikre szeretettel gondolok, mint például régóta elhunyt nagymamám. Ezek azok a pillanatok, amikor nem számít az, hogy lemondtam olyan dolgokról, amik korábban fontosak voltak vagy annak tűntek számomra, vagy hogy szétzilálták előtte pár pillanattal az idegeimet. Születésüktől fogva ők a középpont, minden körülöttük forog. Ez így van rendjén. Talán azt a legnehezebb megtalálni, hogy magadat és párodat hogyan kapcsold ki, mennyit és miként foglalkozz vele, illetve saját magaddal, az igényeiteket mennyire szolgáljátok ki ahhoz, hogy az ne váljon a gyerek(ek)
kárára, de ti is kellően frissek, nyugodtak, kiegyensúlyozottak legyetek.
Azt hiszem "röviden" ennyi jut most eszembe,