Hát, hála a magasságosnak, apukára nálunk sem lehet panasz. Amióta kiderült a 18. heti uh-n, hogy lányunk lesz, azóta szerelmes belé.
Ő mondjuk mindig is lányt akart, így dupla öröm volt neki a hír.
A terhesség alatt nem szerettem, ha simogatja a hasam meg ilyenek, nem az a típus vagyok, de mikor mocorgott, akkor persze hívtam, hogy jöjjön, tegye ide a kezét.
Eleinte úgy volt, hogy nem jön be a szülésre, mert eléggé ájulós szegénykém, ha orvosról, orvosi rendelőről van szó, a vértől nem is mondom mennyire iszonyodik. De aztán annyira magával ragadták az események, hogy végig ott volt, elvágta a köldökzsinórt is.
És, a legnagyobb meglepetésemre...
Szal ő sem volt sosem babázós típus, nem is nagyon látott közelről csecsemőt. Ehhez képest, mindenféle előzetes gyakorlás nélkül úgy pelenkázta, öltöztette, fürdette, hogy csak lestem. Az első perctől magabiztos volt, mintha mindig ezt csinálta volna. És ez tutker, hogy abból fakadt, hogy imádta a kölköt. Ha sírt, dajkálta ha kellett órákig is, míg én aludtam napközben, mert már alig álltam a lábamon.
Mára már ennyire nem aktívkodik, általában én csinálom a dolgokat Livivel, de ha kell, első szóra jön. Játszani meg kérés nélkül is sokat játszik vele. És még most, 2 év elteltével is elmondja sokszor, hogy nem tud betelni vele.
És igen, ő is megnézi a babákat az utcán, olyan szeretettel nézi őket, ahogy azelőtt sosem. Tök jó!
És itt van a szerelmespár
(Gyerekszigeten, júniusban)
Na, ennyit mára belőlem.