Sziasztok,
végre megírtam a történetünket. Egy kicsit hosszúra nyúlt, bocsánat érte.
Íme:
Az előzményeket nagyjából ismeritek (legalábbis aki aznap neten volt), szóval csak röviden: 17-én pénteken hajnalban 3 óra tájt arra ébredtem, hogy enyhe, de viszonylag rendszeres (7-8 perces) fájások vannak. Reggel felé kezdtek átmenni ötpercesekbe, és már-már azon voltam, hogy indulni kellene, amikor elkezdtek ritkulni és rendszertelenné válni. Időközben a nyákdugó is elkezdett darabokban távozni. Ez így ment kora délutánig, amikor amúgy is mennem kellett a dokihoz a rendelőbe ctg-re. A gép már szintén mutatott valamit, a doki pedig megvizsgált, és közölte, hogy kb. egyujjnyi a méhszáj, s ebből ma baba lesz. Ennek tkp. nagyon örültem, de hirtelen meg is döbbentem, annyira nem volt addig semmi jele. Megbeszéltük, hogy legkésőbb ötre menjek be a kórházba, de ha megint sűrűsödnek a fájások, akkor hamarabb. Végül már valamivel öt óra előtt benn voltunk, mert éreztem, hogy kezdenek gyorsulni az események, és nem mertem tovább otthon maradni. A kórházban az ügyeletes orvos is megvizsgált (na, ez nem volt túl nagy élmény), és megállapította ugyanazt: bő egyujjnyi a méhszáj. Ekkor már folyamatosan tágultam, és jöttek az egyre erősödő fájások, közben rendszeresen nézték ctg-vel is, hogy rendben van-e a szívhang. Szerintem úgy fél 7 vagy 7 tájban lehetett, amikor megint megnéztek, és tovább tágultam (az adatra nem emlékszem, addigra már csak annyi tűnt fel, hogy ha ülök, majdnem leszakad a derekam a fájásoktól). Felhívták a dokimat, hogy most már indulhat, és ő hamarosan meg is érkezett a rendelésről. Úgy 8 óra tájban burkot repesztett, és azt mondta, ha jól megy minden, és gyorsulnak a fájások, éjféltájt meglesz a baba. Úgy éreztem, mintha egy tíz évvel későbbi időpontot ígért volna, mert ekkor már tényleg rendesen és sűrűn jöttek a fájások. Szerencsére az események annyira felgyorsultak, hogy még a doki várakozásait is felülmúlták. Úgy éreztem, az egész világ egy nagy fájás, szinte szünet nélkül. Nem volt fogadott szülésznőm, de szerencsére egy tündér volt végig mellettem, akinek a jelenléte és a kedvessége rengeteget segített. Amikor már a tolófájások kezdődtek, a doki próbált rásegíteni némi könyökléssel is (szerencsére ezt nem is éreztem), de valahol mindig elakadtunk, a fejecske nem akart átférni. Nemsokára bejött egy fiatal orvos is, és ekkor már tudtam, hogy ha hamarosan nem jön a baba, császár lesz belőle. Ez egy kicsit kétségbeejtett: itt fájok órák óta, és ez lesz a vége? Próbáltam a baba lelkére beszélni, hogy jöjjön ki, mert nagyon szeretném átélni, milyen érzés, amikor kibújik. Közben a dokik tovább próbálkoztak: az egyik nyomta, a másik lenn próbált tágítani (gondolom), de még mindig semmi. Szerintem már az utolsó esélyt adták meg nekünk akkor, amikor egyszer csak szóltak, hogy most már látszik némi remény. Aztán számomra minden átmenet nélkül szólt a dokim, hogy szülünk, és mindenki villámsebesen dolgozni kezdett: eltűnt alattam a fél szülőágy, előkerült a kengyel meg tudomisén mi még - úgy éreztem magam, mintha a Vészhelyzetben lennék. Valamikor megvolt a gátmetszés is, de nem is emlékszem rá pontosan. A következő tolás után úgy éreztem, alul valami szét fogja nyomni mindenemet, mire örömmel jelentették, hogy most már nem csúszott vissza a fejecske, és a következő fájással kinn lesz. Most örültem először annak, hogy sűrűn jöttek a fájások, és a következővel, 22.43-kor, két tolással tényleg kicsusszant. Sohasem hittem volna, hogy ez ilyen csodálatos érzés. Sírást hallottam, és egyszer csak ott volt a hasamon egy bömbölő kis szutyoktömeg, amelynél szebbet még sosem láttam. Hamarosan elvitték letisztogatni, nemsokára mondták, hogy 10-es az Apgarja, s hallottam, hogy az apukája is bemerészkedett, és megkönnyebbülten gügyögött hozzá. Addig csak időnként nézett be, egyébként a folyosón rágta a körmét. Úgy döntöttünk, mindkettőnknek jobb így: ő nem tudott volna mit kezdeni azzal, hogy szenvedni lát, és nekem sem lett volna jó, ha azt látom, hogy emiatt nyűglődik. Hál’ istennek az a két (a végén három) ember, aki mellettem volt, szakmailag és emberileg egyaránt csodálatos volt, így már most azt mondom, hogy nem is tudom felidézni, milyenek voltak a fájások, a kitolás csodálatos perceit viszont újra meg újra átélem, szóval bármikor végigcsinálnám újra. Egyébként még utána is csak annyit mondtak, hogy elég passzentos volt, és csak a zárójelentésemből tudtam meg a császárveszély valódi okát: nyakra csavarodott köldökzsinór.
Szóval külön hálás vagyok a dokimnak azért, hogy ennek ellenére elővarázsolta belőlem a babát, és pláne hogy egy szóval sem említette ezt a veszélyt szülés közben, sőt utána sem.
Még annyit, hogy a végén a varrás elég sokáig tartott, mert az egyik oldalon folyamatosan véreztem, és a szövetek folyton eleresztettek, úgyhogy végül a dokinak vért izzadva valamilyen átmeneti megoldással sikerült elállítania a vérzést, és összestoppolnia. Sajnos, ezzel majd még lesz később egy menetünk, azt mondta, újra akarja stoppolni kb. fél év múlva, amikor már a babától be tudok majd feküdni egy napra a kórházba, mert azt szeretné, hogy tökéletes legyen. De a lényeg az, hogy a varratszedés óta már nem érzem a sebem, és jól vagyok, Manóka pedig mindenért kárpótol.
És épp most kezd ébredezni meg nyekeregni, úgyhogy mennem is kell.
Remélem, még tudok jönni visszaolvasni!