Szervusztok!
Reméltem az utolsó pillanatig, hogy nem kell ezt a levelet megírnom, de sajnos néha hiába a remény. Ápr. 9-én kezdtem el vérezgetni, 11-én az első UH-n 4 mm petezsák, egyértelműen terhes vagyok. Öröm és félelem, mert a doki 24-ére hívott vissza, azzal, hogy 50-50-%, megmarad-e vagy sem. Táppénzre ne menjek, mert nem ezen fog múlni. Vártuk a babát, már négy hónapja. Első terhesség.
Eztán átestem valami betegségen is. Fájt a derekam, kezem lábam torkom. Egyre jobban elszontyolodtam, igazán azt hiszem itt már sirattam, pedig még el em vetéltem. 18-án úgy döntöttem táppénzre megyek ha a fene fenét eszik is. Háziorvos, ő beküld a sztk-ba, onnan tovább egyenest a kórházba. Pedig csak táppénzre akartam menni. Még mindíg szedem a Gravidát és reménykedem. A 19-ei. UH után is, ahol egyértelműen kijelentik, hogy elhalt a terhesség. Az agyam tudja, hogy így van, de a lelkem nem veszi be még. Két nap haladékot kapok a proftól, újabb HCG szintmérés és UH, hátha mégis... Szombaton kiderül, hogy mégse. Megfogja az épp ügy. doki a vállamat, menjek be sírjam ki magam (mintha az elmúlt két hétben nem egyfolytában sírtam volna), aztán megteszik a műtéti előkészületeket. Hívom a férjem, sírok, de nem sokáig, nem lehet. 7 órát várok a műszeres befejezésre, mikor bejön a doki akit "kisorsoltak a feladatra". Elindulok gyalog a műtő felé, azt hiszem össze esek amíg beérek, beszél hozzám az orvos és a nővér. Alapjában aranyosak, csak ne kéne itt lennem. Sírnék is, félek is, utálom az egész helyzetet. Kábítanak, nem altatnak, de mindenki belealszik. Várom, hogy belealudjak, hallom a hangokat tompán, de értem amit beszélnek . Nem alszom el!!!! Mindenki belealudt, de én nem! Elkezdik a műtétet, borzalmas, behunyom a szemem, összeszorítom a fogam és várom, hogy legyen már vége. Az ápolónő beszél hozzám, nyugtatgat, fogja a fejem és a kezem. Ez akkor és ott a világot jelenti. Csak legyek már túl rajta! És egyszer csak vége van, mondja az ápoló. Szerinte nagyon "rágörcsöltem" . Igaza van, de mi mást tehettem volna??? Próbáltam én nyugodt lenni, de az előtte való napok.... Áttesznek a hordágyra, kitolnak a műtőből, kint a férjem már fogja kezem. Be a szobába. Simogatja az arcomat, halkan suttogja, hogy aludjak én is tudom, hogy aludnom kell. Akkor biztos el is felejtem ezt az egészet. Hát alszom, néha felébredek , egy pillanatra kinyitom a szemem, de már alszom is vissza. Két óra múlva jön a doki, megnéz. elmondja a további teendőket. Iszom egy kicsit, egy fél óra múlva felállok, összepakolunk, felöltözök. Az egyik ápoló bejön, mondja, hogy ráérünk, sétáljak egy kicsit, nem muszály máris rohanni. De én mint a meszes mennék már és megyek is, nincs apelláta. Csal el, minél előbb el. Még kicsit szédülök, de már a kocsiban ülünk és megyünk hazafelé. Kezd könnyebbé válni a szívem. A kórházzal együtt igyekszem magam mögött hagyni a féjdalmat is. A köv. két napban még sírdogálok, de gyorsan halványulnak az emlékek, megnyugszom. Elrakom a megmaradt gravidát és egy terhes tesztet. Jól fog jönni legközelebb. Most ez éltet: legközelebb. Félek is, de erre nem gondolok, "programozom" magam. A férjem tünemény, annyi erőt ad, mintha neki kimeríthetetlen taralékai lennének. A jövőre koncentrálunk, mit fogunk másképp csinálni, hogy részünkről lecsökkentsük a rizikót, még egyszer ezt nem vagyok hajlandó végigcsinálni jelmondattal. Máris újra terhes szeretnék lenni, de nem lehet. Még nem
Ha netán olvassák, köszönöm, a kórházi szobatársamnak és családjának, hogy ott voltak! Köszönöm, hogy a kezembe adták tünemény 11 hónapos kislányukat és kívánom, hogy a PIC-ben lévő kisfiúk minnél hamarabb egészségben hazamehessen velük.
A jelenlevőktől bocsánat a hosszú levélért, és kívánok mindenkinek a közeljövőben boldog várandósságot és csodaszép egészséges kisbabát!!!