Hurrá-hurrá,a lányom éjféltől reggel 6-ig egyfolytában aludt
.
Úgyhogy most boldog vagyok és KIPIHENT
Nos akkor a beígért szüléstörténet (kicsit bő lére eresztve, és naturálisan
, de ismertek már, beszélni azt tudok, és egyszerűbb leírni, mint körülírni egy csomó mindent, szóval figyelmeztetek mindenkit, most nem lesz virágnyelv
):
Szombaton hajnali 1 körül furcsa érzésre ébredtem, valami nem volt kerek, de nem nevezném igazi fájásnak sem. Rendszertelenül, és rövid ideig. Mászkáltam a lakásban, hogy ez most az –e vagy sem
. Hajnali ötig lamentáltam, közben erősödtek kicsit, ezért úgy döntöttem, felkeltem apát.
Musz: Apa, ébredj, azt hiszem, mennünk kell a kórházba.
Apa: „Hmmm, minek?”
Hehehe, szegény azt hiszem enyhén szólva kómás volt.
Mindegy, elmagyaráztam az okot, mondtam, hogy nem vagyok biztos benne, de valami fáj, lehet, hogy hazaküldenek, de én a kórházban nagyobb biztonságban érzem magamat.
Aztán ahogyan készülődtünk, a fájások is erősödtek, de ugyanolyan rendszertelenek maradtak.
Azon is filozofáltam, hívjam –e a dokimat és a szülésznőmet, de úgy döntöttem, először az ügyeletes orvos mondjon rám valamit, aztán ráérek őket nyaggatni, hadd aludjanak
.
Az ügyeletes doki megvizsgált, (jó fej volt
), 1 ujjnyi méhszájat állapított meg, és megjósolta, hogy itt dél körül, de legkésőbb kora délután baba lesz.
Ágika nagy lelkesen küldte is az sms-t az anyukájának, hogy nemsokára nagyi lesz.
Berendezkedtem a vajúdóban, aztán kicsoszogtam apához, mert a Szt. Imrében az a rendszer, hogy a vajúdó egy nagy közös 6 ágyas szoba, és oda apák nem mehetnek be, a szülőszobai részleg bejárata előtti kényelmetlen kemény fa padon (párna nélkül) kell ücsörögniük
, amíg a párjuk nem jut el a szülőszobáig, ott már természetesen együtt lehetnek.
Szóval választhattam, hogy én a puha ágyikóban a vajúdóban, apa meg egyedül a folyosón, vagy kimegyek hozzá. Persze kimentem, így együtt feszengtünk a kényelmetlen kemény fa padon (párna nélkül), még két sorstársunkkal együtt. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, a köntösöm már nem érte körbe a hasamat, és jó csúnya hálóinget vettem fel, hogy ez menjen tönkre a szülésnél, szóval tuti csini voltam…
A dokimat és a szülésznőmet végülis nem hívtam fel, mert aznap úgyis ügyeletesek voltak, gondoltam reggel 9-ig, amikor kezdenek, úgysem történik semmi. Aztán megtudtam, hogy a velem a folyosón vajúdók közül az egyikük ugyanezzel a párossal készül bulizni, és ők bizony telefonáltak (később a dokim és a bába is jelezte, hogy értékeli, hogy nem telefonáltam rájuk ész nélkül, bár szerencsétlenek nem sokra mentek az én józanságommal, mert telefonált más)
Közben Csabának reggel 9 és 10 között vizsgáznia kellett a TF-en (ami ma már TE…), elküldtem, hogy menjen nyugodtan, itt még úgysem történik semmi, nem marad le.
Tehát Csaba fél kilenckor el, befutott a dokim, aki megvizsgált, és megállapította, hogy még mindig csak 1 ujjnyi a méhszáj, és a fájásaim inkább jóslók, mint szülési fájások. Hát erről nekem fogalmam sem volt, nekem bizony eléggé fájtak
.
Azt is mondta, hogy legszívesebben hazaküldene, mert otthon ebben a kezdeti(!) szakaszban hatékonyabb a vajúdás. De én nem tudtam hazamenni, mert a sofőröm éppen vizsgázott
. Erre az a köztes megoldás született, hogy a bábámtól kapok homeobogyót, amelyik méhszájtágító hatású, másfél óra múlva megnézzük a hatását, addigra Csaba is visszaér.
Elkezdtem a bogyókat eszegetni, miközben a „jósló”fájásaim eléggé kínoztak.
Csaba közben végzett, de mondtam, hogy még ne jöjjön a „büntető”padra, majd hívom, ha lesz valami.
12 körül a doki újra megvizsgált, de úgy, hogy majd’ leugrottam a székből.
Doki: „Ágnes, csússzon vissza!”
Én a fájdalomtól alig kaptam levegőt, dehogy mentem vissza. És akkor alkudoztunk (a keze persze végig bennem, legszívesebben kitéptem volna), aztán a végén persze visszacsúsztam, így lettem kétujjnyi, de a folyosón már eltört a mécses. Sírva hívtam apát, hogy mi történt.
Újra vissza a vajúdóba, fájások, várakozás.
2 körül újabb vizsgálat, aminek a végén a doki a burokrepesztés mellett döntött. Ekkor kiderült, hogy a víz meconiumos, nem húzhatjuk túl sokáig a dolgot, és innentől elfelejthetem az alternatív szobát, és a kádat… A burokrepesztés után 3 ujjnyi lettem.
A doki szólt, hogy hívjam a Csabát, addig a szülésznő előkészít.
Csaba 5 percen belül befutott, bevonultunk az egyik szülőszobába, és ott fájdogáltam tovább. Először a szülőágyon, aztán a labdán. Sehol sem volt jó, de a labdán volt kevésbé rossz. Amit furcsállottam, hogy nem bírtam elviselni, hogy hozzámérjenek. A szülésznő a hátamat derekamat masszírozta (őt azért nem ordítottam le), de a Csabának közepesen szépen mondtam, hogy nem kérek masszírozást.. Amikor jöttek a fájások, mindenféle pózt kipróbáltam a labdán, hátha jobb valahogy, de nem volt. A CTG végig a hasamon volt.
Aztán a szülésznőm átrakott minket egy másik szülőszobába, mert az nagyobb volt, és sárga, nem kék színű, nem mintha a mérete akkor nekem számított volna bármit
, én kinéztem magamnak a szülőszobai részlegen egy helyiséget, az volt kiírva „orvosi gáz”, na én oda vágytam be, de nagyon…
Szóval folytattam a szenvedést a másik szülőszobában, és egyre jobban vágytam a császárra.
Mivel hajnal 1 óta fent voltam, és nem ettem, nem ittam, leszámítva egy kis szénsavmentes vizet és szőlőcukrot, kezdtem kimerülni (ilyeneket emlegettek, hogy „kiszáradt” meg „tachicard”, de ezeket csak a vészhelyzetből ismerem). A szülésznőm úgy határozott, beköt egy infúziót (NaCl+glükóz mixet). De én meg úgy döntöttem, nem kérek, brrr infúzió, brrr tű…
A szülésznő rámhagyta, de visszajött a dokimmal, aki leteremtett, hogy mi ez a hülyeség, szükségem van erre. Mire én: „Nekem inkább császárra lenne szükségem”. A doki ravasz volt, mert erre csak annyit mondott, hogy a császárhoz is fel kell töltenie
hehehe
Szóval megkaptam először fél litert, aztán – szerintük – ettől én annyira jól lettem
, hogy kaptam még egy felet, így összesen 1 l ment belém.
A fájásaim nagyon-nagyon fájtak, de továbbra sem tágultam
.
A bábám – aki ugye nem az EDA híve – hozott egy fajta fájdalomcsillapító hatású illóolajat, a csuklómra kente, ettől egy kicsit jobb lett – bekábultam
. A többieket viszont teljesen kiütötte, a Csaba az ablakban lógott, hogy meg bírjon állni a lábán, a doki és a szülésznő pedig egymást támogatták, rám épphogy hatott…
Közben eszünkbe jutott, hogy az idősebbik gyerekünk nem kapott reggel 5 óta reggelit, így apa egy kicsit magamra hagyott, gyorsan hazarohant, és ellátta nyúlgyerekemet, de egy órán belül újra velem volt.
Akkor már kezdtem feladni, úgy éreztem, nem bírom tovább, csak a császár lebegett a szemem előtt, és sírva könyörögtem a dokinak érte, fájások között remegve. Ő nem hagyta magát, rámparancsolt, hogy viselkedjek felnőtt ember módjára, meg tudom szülni ezt a gyereket, de én kellek hozzá! Ő segít, de ez az én feladatom. Be kell nyomnom a fájásokkal a gyereket a szülőcsatornába, hogy haladjunk, ezzel 4 ujjnyi leszek.
Tehát azt várta el tőlem, hogy abban a helyzetben, amikor úgy érzem, meghalok, annyira fáj, tegyek olyat, amivel még jobban fokozom a saját fájdalmamat. Hát én eléggé jóban vagyok magammal, és nehezen tűröm a fájdalmat, és CSÁSZÁR AKARTAM, szóval a dokinak minden meggyőző erejére, többek között a durvább hangjára is szüksége volt, hogy kizökkentsen ebből a patthelyzetből.
Nem tudom, mi történt, de egyszer csak fordult bennem valami, és eljutottam oda, hogy minden mindegy, ha beledöglök is, megszülöm ezt a gyereket. Felnyomták az oxitocint és onnantól kezdve már egészen jól haladtunk, bár a nyomások közötti szünetben nem tudtam annyira ellazulni, hogy az izmaim kiengedjenek, így a baba feje egy csomószor visszacsúszott
, tehát kezdhettem előlről ott, ahol az előző fájásnál tartottam.
Aztán csatlakozott hozzánk egy nagyon kedves neonatológus csapat, a meconiumos víz miatt, hogy amikor kijön a baba orra, leszívják, nehogy a tüdejébe kerüljön a trutyi. Tehát amikor félig kint volt a feje, és a legjobban feszített, szünetet kellett tartanom, és nem nyomni, hogy elintézzék
. Hát az sem volt túl kellemes.
Aztán néhány fájással és kb 2* annyi nyomással megszületett a feje, és a következőnél pedig a kicsi teste is kibújt.
Ami nem is volt annyira kicsi, mindenki nézett, mekkora baba, lilásszürke volt, és nyekergett.
A mellemre tették, de bealudt, nem kezdett el szopizni – ez később kiderült, a sárgaság miatt volt.
Aztán ellátták, apa megfürdette, fényképezkedtünk, és túl voltam rajta. A dokimnak varrnia kellett, mert gátvédelem mellett mégis repedtem egy kicsit
.
Utána magunkra hagytak minket, apa a meghatottságtól a könnyeit nyeldeste, én meg csak bámultam azt a kis lényt, aki a lányom.
A neonatológusokkal később is találkoztunk, gratuláltak a szép szülésemhez (mert ők lemaradtak a dokimmal folytatott veszekedésemről
).
A dokim utána vagy 3 alkalommal újra- és újra bocsánatot kért a hangnem miatt, de én megnyugtattam, hogy semmi gond, tisztában vagyok vele, mit miért tett,és hogy ott pont erre volt szükségem.
Később a szülésznőm elpletyizte, hogy ők kint a szülőszoba előtt megbeszélték, hogy nem haladunk, valamit tenni kell, ezért jó zsaru-rossz zsarut fognak játszani, és a dokim bevállalta a mumus szerepét.
Közvetlenül a szülés után a saját lábamon(!) elmentem zuhanyozni, Csaba csak a biztonság kedvéért jött velem, de nem volt gond. Aztán egérkét elgurították a csecsemőosztályra, engem elkísértek a szobámba, apa elbúcsúzott, és mindenki elment aludni.
Ígérem, nemsokára visszaolvasok, és folyt. köv. a kórházi napokról, de most mennem kell
Puszi mindenkinek