Sziasztok!
Végre sikerült idejutnom hozzátok.
Julcsit kicsit bezavarta az óraátállítás, így két éjjel felkelt, és kb. egy órán keresztül tök éberen fent volt, játszott, mint aki teljesen kialudta magát. Az elmúlt éjszaka végre jól aludt.
Voltunk szemészeten, szerencsére minden rendben Julcsi szemével, nem kancsal egyáltalán.
Kicsit ciki volt, mert azt sem tudtam megmondani, hogy melyik szemére vélte kancsalnak a háziorvosunk, a szemészen meg láttam, hogy azt gondolja, inkább a dokinknak kellene hozzá jönnie.
Mindenkinek köszönjük a hófordulós köszöntést!
Kimike, igen, 90 napos diétázok, már 6 kg lement, még ugyanennyit szeretnék leadni. Júliusban megyünk esküvőre, addigra szeretném formába hozni magam.
Ex, nagyon tetszett a kép!
Tegnap vett a férjem Julcsinak újra húzható fogkefét, fogkrémmel, mert szerinte mindjárt itt a foga, és hát nehogy felkészületlenek legyünk...
Preni, nekünk bejött a P C kocsi...
Wawel, nagyon ügyes már Kornél, és tényleg nagyot nőtt!
Katus, örülök, hogy jelentkeztél! Kitartás, és ha dumcsizni szeretnél, tudod, hol találsz!
Tjuca, én betettem volna a képet a Kismamába, szerintem nagyon jópofa!
Én is írtam még anno a Kismamának egy szívhez szóló levelet, mikor terhes voltam, a hónap kismamájára jelentkeztem, de szintén válaszra sem méltattak...
A segítségkérés-nyújtással kapcsolatban nekem is eszembe jutott valami... A mi családunkra jellemző az összetartás, ahol tudunk segítünk egymásnak, pl. szinte az összes babaholmit a nővéremtől örököltem, alig kellett vennünk valamit. Ez nagyon nagy segítség volt, ugyanis mikor 3 hónapos terhes voltam, kirúgtak a munkahelyemről, a férjem még tanult, tehát a kevéske megtakarított pénzünkön kívül nem volt semmink. Akkor nagyon kétségbe estem, de a nővérem teljes mértékben mellettem volt, megnyugtatott, mondta, hogy amíg ők vannak, meg anyuék, ne aggódjak, ennél nehezebb dolgokat is megoldottunk már. A férjem családjára viszont már kevésbé jellemző ez a hozzáállás. Mikor megtudták, hogy terhes vagyok, padlót fogtak, hülyének tartottak, hogy ilyen anyagi háttér mellett gyereket vállalunk (hozzáteszem meglepi baba volt), és miután kirúgtak, már úgy éreztem egyenesen utálnak. Elég rossz érzés volt ez, soha nem azt látták, hogy az unokájukat hordom a szívem alatt. Mellesleg, ők sokkal jobban állnak anyagilag, mint az én családom. Miután megszületett Julcsi, már végképp rá kellett jönnöm, hogy csak magunkra számíthatunk. Amikor Julcsinak 3 hetes korában lágyéksérve lett, ott álltunk teljes kétségbeesésben, egyrészt kölcsön kocsival vittük Szegedre a klinikára, és örültünk, hogy tankolni tudunk bele... Ekkor mondtam, hogy azonnal költözzünk vissza Pestre, úgy voltam vele, itt könnyebben eljutunk bármelyik kórházba. A sógorom költöztetett fel bennünket, egy nap alatt lezavartuk a költözés mellett a gyerekszoba berendezését is. Nem volt egyszerű, de akkor csak az érdekelt, hogy Julcsi jól legyen. Másnap már vittük a Bethesdába, hogy kiderüljön, mi lesz a sérvével. Akkor még úgy tudtuk, hogy leghamarabb is fél éves korában fogják megműteni, előbb csak akkor, ha vészhelyzet van, és kizáródik, akkor azonnal, azaz 6 órán belül műteni kell. Az volt a szerencsénk, hogy a férjemnek még volt egy hete a munkakezdésig, így el tudtunk menni a kórházba BKV-val is, ketten már tudtuk emelni a nagy babakocsit. Közben végig rettegésben voltam, állandóan az járt a fejemben, mi lesz, ha a férjem már dolgozik, és akkor jön ki újra Julcsi sérve, hogy jutok el vele egyedül a kórházig... Szerencse, vagy szerencsétlenség... ma már az előbbinek gondolom, hogy abban az időszakban kellett azonnal bevinni a kórházba, míg a férjem itthon volt, ugyanis egyik este kizáródott Julcsi sérve. Amint rájöttünk, hogy nem lehet visszatenni, elkezdtük gyorsan számolni, kb. mennyi ideje lehet neki kint, mennyi idő alatt BKV-zunk be a kórházba, meg lehet-e még menteni a petefészkét... A férjem rögtön telefonált az apukájának, hogy vigyen be bennünket kocsival (kb. 10 percre lakik tőlünk autóval), mert sürgősen be kell vinni Julcsit a kórházba. A válasz az volt, hogy már ivott sört, nem vezethet... A hideg zuhany után rögtön beugrott, hogy az anyukája is épp Pesten van a bátyjáéknál, hívjuk fel őt, neki is van kocsija. Hát, csodák-csodájára ő is épp ivott egy konyakot, ő sem fog vezetni... (Hozzáteszem, soha nem láttam anyósomat inni.) Teljesen padlót fogtunk, láttam, hogy a férjemben egy világ dőlt össze. Anyósomék kimondatlan álláspontja tehát az, hogy a mi gyerekünk, mi problémánk, oldjuk meg mi... Ezután gyorsan hívtunk taxit, mázlink volt, mivel Julcsi félegyházi baba, így kaptunk az önkormányzattól 40 ezer Ft támogatást, aznap kaptam meg... Tehát volt pénz taxira, beviharzottunk, és éjfélre meg is műtötték Julcsit. Sokszor eszembe jut, hogy anyósomék vajon tudtak-e abban az időben teljesen tiszta, nyugodt lelkiismerettel aludni...
Utána még kétszer kellett mennünk kötözésre, volt, hogy hordozóban cipeltem (2 hétig véreztem után a megeröltetéstől), volt, hogy taxiztam, de megoldottam.
Azóta mindig van itthon nálam pénz, soha nem tudhatom, hogy mikor kell gyorsan valahová eljutnunk.
Nagyon sokat tanultam az esetből. Azóta tudom, csak magunkban bízhatunk. Azt is megfogadtam, hogy ha majd Julcsi nagy lesz, elmesélem neki ezt az estetet, úgy érzem joga van ahhoz, hogy tisztán lássa, milyenek a nagyszülei. Mert lehet, hogy azóta már nem gondolok erre az esetre, és valamelyest normalizálódott a kapcsolatunk a férjem szüleivel, úgy érzem, Julcsit is szeretik, de hogy elfelejteni soha nem tudom, az biztos...
Hú, csajok, ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lettem, és untattalak benneteket... Szerintem Juca írásának a hatása, hogy előtört belőlem.