Megint ide keveredtem, de most nem fogok hangosan röhögni, inkább csendben pityeregni.
Nagyon érdekes, hogy ki hogyan élte-éli meg az anyagásot.
Én 16 éves voltam, amikor a hugom megszületett. Abszolút kivettem a részem a vele kapcsolatos feladatokból, amit borzasztóan szerettem. Mondjuk a hugomat is, a mai napig a szívem csücske. (csak az egyik csücske, mert már más is van ott)
Nagyon jól láttam, hogy mivel is jár egy gyerek, és bár őt imádtam, azt mégis tudtam, hogy 20 évesen még nem akarok gyereket. Sem az anyagiak miatt, sem pedig a lemondások miatt.
Mikor egy-egy barátnőm nagyon fiatalon szült, mindig elgondolkoztam, hogy pár napra kölcsönadnám a hugomat, rögtön nem sietne ennyire.
Én úgy gondoltam, hogy először inkább élek, és amikor már megtaláltam azt a pasit is, akivel szívesen vállalnék babát, és én is úgy érzem, hogy eljött az ideje, akkor hajrá. Mert azt szerettem volna, hogy ha egyszer gyerekem lesz, akkor tényleg csak ő legyen a fontos az életemben, ne kelljen lepasszolni sem bölcsinek, sem babysitternek, hanem az enyém lehessen, ha csak 3 évig is.
És mikor terhes lettem Ádámkával elhatároztam, hogy ettől függetlenül megpróbálom a normális emberek életét élni. Mert rengeteg olyan terhes barátnőmmel találkoztam, akik ezt úgy fogták fel, mint egy betegséget. Otthon feküdtek 9 hónapig, bár szerencsére semmi bajuk nem volt, növesztették a feneküket és amikor telefonon beszéltünk furcsa sipítozós hangon sorolták a nyavajájukat. És hangsúlyozom, semmi bajuk sem volt, csak élvezték a férjük figyelmét, akiket ezzel az őrületbe kergettek.
(egyik barátunk nagyon találóan nyilatkozott erről, mikor kérdeztük, hogy van a felesége. Közölte, hogy a Brigi rosszul viseli a terhességet, én meg a Brigit.
)
Na, jól elkalandoztam. Tehát, dolgoztam, és teltek a mindennapok úgy mint előtte. Csak kicsit óvatosabban, nehogy neki baja legyen.
A 34. héttől maradtam itthon, akkor már én is éreztem, hogy jó lenne többet pihenni. És már nem érdekel az addig imádott munkám, sz@rok a kuncsaftokra, inkább bababoltokban vásárolnék. Akkor már ugye olyan voltam mint a víziló a sok víztől, a vérnyomásom is szarakodott.
Úgyhogy az itthon töltött 2 hetem ahelyett, hogy pihenéssel és várakozással telt volna, inkább rettegés volt, nehogy az Ádámnak baja legyen.
Aztán jött a császár, és kicsit ahogy az Iza írta, hogy "félbe maradtál volna", én is úgy éreztem, hogy nem lett a terhesség befejezve. Először is kimaradt az utolsó hónap, a várakozás, a készülődés, az izgalom. És kimaradt a szülésélmény, mert akárki akármit mond, ez nekem egy műtét volt és nem szülés. És hirtelen ott volt az a szöszke kisember, akit szerettem, de idegennek tűnt.
Nem volt időm felkészülni, mert nem volt elég a 8 hónap. Nagyon hiányzott a lelki felkészüléshez az az utolsó.
Hiába rohantam be hozzá a kórházba, sírtam és aggódtam érte! És majd megőrültem, hogy meggyógyuljon!
Ez olyan furcsa érzés, nem is tudom elmondani. Mert tudtam, hogy ő az enyém, de idegennek éreztem mert nem is volt időnk felkészülni egymásra.
Mikor végre hazahoztuk eltelt kb. 2 hét, mire rámtört az az anyai szeretet és felfogtam, hogy ő a mi gyerekünk. Mert addig is mindent megcsináltam körülötte, elláttam őt, de inkább mint egy gép. Nem csupa szeretetből, hanem kötelességből.
Ezt a hülyeségemet pedig kicsit az Andi helyzetéhez tudnám hasonlítani, hogy még a nevük is furcsa volt, pedig ők választották. Én kb. 2 hét után tudtam kimondani, hogy kisfiam.
De ez is elmúlt, azóta minden percem az övé, és nem érezem lemondásnak semelyik percet sem. Kihasználok minden pillanatot, hiszen erre vártam sok-sok évig, hogy ha ő itt lesz, akkor minden róla szóljon az életemben. És én most így vagyok boldog.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem érzem, hogy a világgá megyek. De nem is az Ádám miatt, hanem a folyamatos mókuskerék miatt, ami más néven házimunka.
Az emberekkel való kapcsolatot megoldom, horror telefonszámlákat gyártok.
És beiratkoztam egy suliba, úgyhogy még az agyamat is leterheltem.
Jó hosszan fejtettem ki, bocsi.