Szüléstörténet...
Valószínűleg a kedd délelőtti "sétánk" Zsuzsával megtette a hatását, mikor is sárban tocsogva kellett őt kézben hazacipelni a bevásárlószatyorral együtt...
Igaz, délután még felhívtam Siklóst, hogy nem lehetne-e a másnap reggeli NST-t elhalasztani, mert szerda reggelre volt időpontunk az allergia szakrendelésre Zsuzsával, és úgy gondoltam, még sehol semmi. Siklós persze hallani se akart róla, úgyhogy szépen megírtam a jegyzeteimet hogy ha mégse érek vissza az NST-ről mire sorra kerülünk, Anyukám oda tudja adni és informálódni a helyemben is...
Tehát délután még semmi de semmi az égegyadta világon nem jelezte azt, hogy másnap reggelre már baba lesz.
Este megfürdettük Zsuzsát, David lerakta aludni, és mi is korán lefeküdtünk, mert mindketten fáradtak voltunk. Zsuzsa tíz és tizenegy között felsírt, David bement hozzá, erre persze én is felébredtem. Itt éreztem először gyanús fájdogálásokat, amik erősebbek és másak voltak mint az eddigi jóslófájások... fel is izgultam, visszaaludni már nem tudtam, pedig nem voltak erősek. Próbálkoztam az alvással, de nem ment. Írtam a dúlának, mert ő kérte hogy azonnal ha bármit érzek, még akkor is ha nem gondolom hogy fontos, szóljak, hogy ő fel tudjon készülni. Úgyhogy neki küldtem először SMS-t, Davidet hagytam aludni. Mivel nem sikerült visszaaludni, ezért elmentem fürdeni és megborotváltam a lábam... erre napok óta készültem, valamiért ez zavart, a többi borotválatlanság nem.
Fürdés után megpróbáltam újra aludni, ez olyan éjfél tájban volt, el is szundítottam, de már úgy ébredtem, hogy felnyüszítettem mert fájt. Erre David is feléledt (nem sokáig) kérdezte mi a baj, mondom, fáj, erre átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Én kijöttem netezni és jól elbeszélgettem az egyik ex-pasim feleségével akivel akkor is chateltem mikor Zsuzsával beindult a szülésem.
El voltam tökélve, hogy most nem megyek túl korán a kórházba, mert úgy éreztem, legutóbb korai volt bemenni, hiába voltak 2-3-5-6 perces fájásaim, nem voltak rendszeresek. Úgyhogy chatelés közben fel-fel-álltam hogy nekidőljek valaminek és átvészeljem a fájásokat, mert ekkor már elég intenzívek voltak... és egyre sűrűbbek. Ismerős egyre kapacitált hogy most már ideje lenne hívnom anyukámat, már ideje lenne indulni... én meg egyre mondtam, hogy ej ráérünk arra még...
Végül kettő órakor 4-5 perces intenzív fájásokkal hívtam anyukámat is meg a dúlát is, hogy készüljenek, megyünk a kórházba. Davidet egy félóra múlva keltettem, taxit hívtunk, aki pont akkor ért ide mikor anyukám is. Ekkor már 3 perces fájásaim voltak, olyanok, hogy beszélni már nem tudtam közben, próbáltam befelé figyelni és átengedni magam nekik, és arra koncentrálni, hogy a fájással jön a baba, a fájás nyitja az utat előtte.
A taxiút elég kényelmetlen volt, egy fájás után láttam hogy néz a vezető, mondtam neki ne aggódjon, beérünk.
Erre elmesélte, hogy ő nem aggódik, mert nemrég nézett végig egy előszobai szülést ahol burokrepedés után 15 perccel jött világra a baba, és mire ő odaért, addigra már nem volt szükség rá, de azóta is nagyon jóban van a családdal. Közben felszedtük a dúlát, és végül valahogy 3 és 4 között értünk a kórházba ahol azonnal rákötöttek a CTG-re és azt mondták, ne is sétáljak vele, ami roppantul bosszantott, mert előző nap bezzeg ugráltattak a CTG-vel a hasamon, hogy Szilvi felébredjen. Ha akkor lehetett vele mozogni, most miért nem? A dúla közben arra biztatott, hogy ezt most engedjem el, ne erre koncentráljak. Végül megjött a szülésznőm, ő leszedett a gépről, kérdeztem, mennyire vagyok nyitva, mondták 7 centi.
Ennek nagyon-nagyon megörültem.
Az alternatív szoba foglalt volt, úgyhogy hagyományos szobába mentünk. Ilyenkor még ugyanúgy rádőltem valamire (főleg Davidre) fájások alatt, de fájásszünetben még elbeszélgettünk, viccelődtünk a szülésznővel, a dúlával, stb. Aztán egyre intenzívebbek lettek a fájások, én ezeket Davidre dőlve vészeltem át és közben kiabáltam szép nyitott szájjal... egyszer mikor kimentem pisilni és csukott szájjal dünnyögtem át egy fájást, a dúla rám is szólt, hogy nyissam ki szépen nagyra, mert ezzel is segítem a tágulást, úgyhogy én szorgalmasan üvöltöttem nagyra nyitott szájjal fájások közben. A dúlám próbálkozott mindenféle illattal meg borogatással, ezek egyáltalán nem jöttek be nekem, zenét nem is vittem, mert úgy emlékeztem, abszolút nem volt rá igényem. Most se. Mikor már olyan erősek voltak a fájások, hogy közben sem tértem vissza e világba, akkor ráborultam az ágyra egyik oldalról, a másik oldalról a dúla, és az ő két kezét fogtam és húztam mikor jött egy-egy fájás. Ő egyre mondta hogy milyen jól halad a dolog, milyen szépen nyílik a méhszáj, jön a baba, stb. Ez sokat segített, de a legjobb volt kapaszkodni belé. David asszem ekkor a hátam mögött állt, de nem tudom, mit csinált ott.
Valamikor ilyentájt megérkezett az orvosom, csak azt láttam, hogy egyszer csak ott van egy hatalmas bögre kávéval az ajtóban és bekukkant, de látszott nem akart bejönni és megzavarni a szülés menetét. Aztán két fájás között bejött és megvizsgált, aztán szépen újra kivonult...
Ekkor már igencsak elegem volt a dologból, már éreztem hogy jön le a baba feje, de azt mondták, még mindig egy kicsit magasan van a kitoláshoz, de ha kakilni kell, akkor nyomjak. Hát néha-néha éreztem valami hasonszőrűt, fájások közben. A dúla egész vajúdás alatt próbált meggyőzni, hogy guggoljak, de nem akartam, mert úgy még fájdalmasabb volt. Na most beleguggoltam a fájdalmakba (az ő kezébe kapaszkodva, ágyra borulva), mert már nagyon szerettem volna ha vége van, és megszületik a baba. Elegem volt a fájdalmakból, úgyhogy elkezdtem tolni, tolni, tolni. Valamikor ilyenkor repedt meg a magzatburok, csak arra emlékszem, egy lepedőt alámtettek hogy arra csöpögjön minden. Nem éreztem azt az elsöprő visszatarthatatlan ingert, valami ingert igen, de nagyon tudatosan rásegítettem. Emlékszem egy olyanra, hogy nem volt aktív fájás, és a dúlám mondta, hogy ez a "legyünk hálásak" szünet az aktív vajúdás és a kitolás között. Na én rohadtul nem voltam hálás, én már csak azt vártam, mikor van vége. És örültem mikor jött egy következő fájás amivel lehetett tolni. Nem tudom ez mennyi idő lehetett, talán 1 óra össz-vissz, de nekem végeláthatatlannak tűnt. Ekkor már lecsúsztam az ágy oldaláról, már a guggolásba is beleültem, teljesen szétvetett lábakkal ültem a földön és úgy próbáltam tolni. És reklamáltam hogy elegem van és most már nyomják ki belőlem a babát!
Nem tudom, mikor termett mögém az orvos meg a szülésznő, nem láttam mikor jöttek be. De ekkor már kiabáltam hogy tolni kell, és toltam ahogy csak bírtam és végre végre mondták ők is hogy jön a baba feje és álljak fel valamennyire. Felkecmeregtem, vagy felsegítettek, és visszaborultam az ágyra, félig guggolva és szorítottam a dúla kezét. Akkor volt egy-két fájás amit Erzsike (a szülésznő) mondta hogy várjak ki, gondolom hogy a gátat védje, és pár ilyen tolásra előbújt a baba. A lábam között próbálták odaadni nekem, felsegítettek az ágyra, átnavigálták a lábam között a köldökzsinórt mert a lepény még bent volt, és a hasamra rakták a babát. Ekkor készült az első kép rólunk.
A legerősebb érzésem a megkönnyebbülés volt, hogy végre-végre vége, és a türelmetlenség hogy most már jöhetne a méhlepény mert borzasztó érzékenynek éreztem az egész térséget és zavart a köldökzsinór a lábam között. Aztán a babát elvitték felöltöztetni, lemérni, stb, engem pedig összevart az orvos, mert valamennyit repedtem a gátvédelem ellenére. Ezzel is borzasztó türelmetlen voltam, azt akartam, hagyjanak már békén. Közben Szilvi az apukája karjaiban várta hogy én magamhoz vegyem.
Mikor befejezte a fércelést az orvos, megkaptam Szilvit, a dúla segített felülni és próbáltunk szopizni. Azonnyomban sikerült pár hólyagot szopiznia a mellbimbómra, de nagyon ügyesen rákapott.
Aztán egy-két óra után őt elvitték gyerekorvosi vizsgálatra, de azt mondták, ahogy lemegyek a gyerekágyra, visszakapom.
Igen, de előtte el kell menni pisilni... végül magam mondtam, hogy mennék, sikerült is némi koncentráció után, levittek a szobámba, és ott elkezdtem küldözgetni az SMS-eket... kb az M betűig jutottam a telefonkönyvben amikor úgy zavarni kezdett, hogy Szilvit még mindig nem hozták vissza, a dúla is kapacitált, hogy totyogjunk már át a csecsemőosztályra, keressük meg. Úgyhogy így is lett, és mindenki aki az M betű után következett csak egy óra múlva kapott értesítést Szilvi érkezéséről.
Összességében nagyon elégedett vagyok az egész élménnyel. Még mindig nem a kedvencem a szülés, de úgy érzem, megkaptam amit szerettem volna, egy teljesen beavatkozásmentes, természetes és GYORS szülést.
Úgy érzem, kifizetődött a tudatos készülés, a felvállalása a fájdalomnak, a körülmények alakítgatása, a dúla segítsége, a különböző "trükkök" bevetése, de leginkább az, hogy végig az élt bennem, hogy ha kibírom a fájdalmat, akkor gyorsabb lesz. Ha vele dolgozom, akkor könnyebb lesz. Át kell engedni magam a folyamatnak, mert ha meggátolom, ha ellenállok, ha menekülök, csak magamnak nehezítem meg.
És természetesen kaptam egy gyönyörű, egészséges kislányt.