Sziasztok!
Na, most tele lesz velem az oldal.
Szüléstörténet:
Nagyon hosszú lesz, előre szólok.
Szóval az előzménye az egésznek ugye az volt, hogy 5 napot kórházban voltam, amiatt a hülye CTG eredmény miatt. Nagyon rossz volt. Főleg azért, mert tudtam, biztosan éreztem, hogy Babunak semmi baja, csak ráfeküdt a köldökzsinórra és amiatt csökkent le szegénykémnek a kis pulzusa. Rossz volt az „igazán” betegek közt lenni. Sokan feküdtek ott az osztályon harmadfokban érett méhlepénnyel, nyitott méhszájjal, vérzéssel, stb. Nekem meg tulajdonképpen semmi bajom nem volt, azon az egy rossz eredményen kívül. Mondták, hogy többé ne engedjem, hogy hanyatt fekve kössenek rá a CTG-re, mert ez lesz belőle. No, én még olvasni se mertem ezután hanyatt fekve. Szóval esténként a kórház wc-jében pityeregtem, hogy mennyire utálok itt lenni, és hogy mennék már haza. Közben éjjelente erős fájásaim voltak. Pénteken aztán eléálltam a fődokinak, hogy lesz szíves már megmondani, hogy én minek fekszek itt? Megvizsgált, zárt a méhszáj (tehát az eddigi fájások „hatástalanok voltak), jók az eredmények, mehetek isten hírével. A zárójelentés viszont csak szombat reggelre lett meg (ó, átkozott bürokrácia!!!), de azt már fél lábon is ki lehetett bírni. Mondtam is a szobatársaimnak, hogy lehet, hogy jövő héten jövök is vissza szülni, mert nekem az nagyon fontos volt, hogy otthonról együtt az Uracskámmal menjünk be, úgy ahogy azt réges-rég elterveztük. Szombat délelőtt hazamentem. Este a vacsoránál mondtam a férjemnek, hogy olyan mindenórásnak érzem magam. Semmi testi tünetem nem volt, mégis ezt éreztem (hetek óta lestem pedig a nyákdugót, hátha látom távozni, de nem). Lefeküdtünk és éjjel arra ébredtem, hogy ugyanolyan fájásaim vannak mint a kórházban, csak mintha rendszeresek lennének. De mérni nem tudtam őket, mert bealudtam mindig két hullám között és elfelejtettem az órát nézni. Mindegy, legalább kipihentem magam. Reggel jókedvűen ébredtem végre a saját ágyamban és nem neonfényben (a kórházban állandóan égett a villany, és bevilágított a szobánkba, pont az én fejemre, marha sokat lehetett így pihenni). Viszont kissé ijedten konstatáltam, hogy atomóra pontosságú 5 perces fájásaim vannak. Igaz, kibirhatóak voltak, de hát mégiscsak 5 percesek!!! Villámgyorsan kimostam a kórházi cuccomat, mert ugye, az előzőleg gondosan a szüléshez összerakott csomaggal mentünk be, és a hálóingeket, törölközőket ki kellett mosni, meg újra összerakni az egészet.
A férjem kérdezte, hogy elmehet-e gipszkartonozni. Mivel kezdtek rendszertelenné válni a fájások, mondtam, menjen nyugodtam, majd szólok, ha lesz valami. Délben, mikor hazajött enni, még mindig rendszertelenek voltak, kimaradt egy fél óra is fájás nélkül. És az én naív kis Uracskám még megkérdezte, hogy akkor mikor megyek legközelebb CTG-re. Mondom, mi már nem megyünk sehova CTG-re, itt ma vagy holnap baba lesz. Hát nem tudom, hitte is meg nem is. Műszaki ember, a számokat leste, amiket a papírra írtam, hogy mikor voltak fájásaim. Hiába mondtam neki, hogy nekem higgyen, ne a számoknak, én érzem már, hogy ez nem marad abba. De azért elküldtem, menjen, fejezze be a munkáját, elleszek egy darabig még itthon. Aztán kezdtek nagyon erőssé válni a fájások, és egy jó ideje nem mentek 10 perc fölé a szünetek, éreztem is, hogy ezek már hatásosak és nyílok. Rájöttem, hogy ha sétálok, akkor szépen rendszeressé válnak, és 1 óra séta után olyan 3 percesek lettek, hogy ihaj…
Fél 4-kor felhívtam a férjem:
- Hogy álltok?
- Éppen pakolunk össze, mindjárt megyek haza.
- Jó, annyit még kibírok.
- Úgy állunk?
- Úgy…
Hazajött, gyorsan lezuhanyozott, én már előtte lefürödtem és megmostam a hajam (olyan sok szülés-történetben olvastam ezt, és tényleg jó volt, mert a kórházban amúgy se tudom megmosni, meg a közérzetem is jobb lett).
Kocsiba ültünk, és elindultunk. Ekkor írtam Csanitának az sms-t. Közben már nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, olyan erős fájásaim voltak. Csak szorítottam az ajtó fogódzóját, meg néztem ki a fejemből. Valahol olvastam régen, hogy a száj a méhszáj megfelelője, tehát jobban teszi ilyenkor az ember lánya, ha nem szorítja össze, hanem ha jönnek a kontrakciók, elengedi, hogy laza legyen, és így a méhszáj is tud puhulni, tágulni.
Odaértünk 5-re, az ajtóban találkoztam pár szobatársammal, azok meg nevetve néztek, hogy mi van, máris visszajöttél? Igen, mondom, jöttünk szülni. Na, ezek vitték is a hírt az osztályra, szóval az egész Terhes-pathológia értem szurkolt.
Közben a lift előtt ismét fájásom lett, nem tudtunk beszállni, inkább megvártuk a következőt. Felértünk, csengetni kellett egy kaputelefon-szerűségen, és be kellett mondani, hogy „Szülni jöttünk”. Ezt még az Apás felkészítő tanfolyamon elmondták, nagyon okosan, mert akkor ott nem jutott volna eszembe, hogy mi a fenét mondjak, pedig a helyzet egyértelmű, de aki szült már az tudja, hogy ilyenkor nincs teljesen eszénél az ember. (Vagy csak én nem voltam)
Jött is egy kedves szülésznő, elvette a csomagomat, Apát leültette kint, engem bevezetett a vizsgálóba, és hívott egy dokit. Nekem hálóingre kellett vetkőznöm (héé, nem úgy volt, hogy adnak hálóinget???...hát nem adtak…volt, de most nincs…Magyarország 2007) Jött egy doki, akit már a terhes pathológiáról ismertem (Balogh Artúr), nagyon alapos, ő nem akart hazaengedni rögtön másnap, és ennek most nagyon örültem, mert itt az alaposságára volt szükségem. Megvizsgált, 2 ujjnyira nyitott a méhszáj, csinált aminoszkópiát (egy csővel bekukucskál, hogy tiszta-e a magzatvíz.---tiszta volt) Szívhangot néztek, miegymás. Aztán leültettek egy kisszékre, hogy várjak, mert 2 szülés is megy, az egyik ikres ráadásul és nincs szabad szülésznő. Hát azt az időt nem kívánom senkinek, azt hiszem az volt az egészben a legrosszabb. Ülni egy kisszéken a fülledt, ablaktalan helységben, a férjem sehol, a fájások baromi erősek, és senki sem jön segíteni. Amolyan ’kis Vuk-szituáció’ volt („Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok, segítsen valaki a kis Vuknak!”)
Végre jött egy szülésznő, és fiatal csaj, és adott beöntést. Azt mondja 1,5 liter víz, mondom mennyi??? Annyi. A víz folydogált, a fájás jött, a hasam emelkedett és én azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. Azt mondta, sétálgassak 1-2 percig. Ez hülye, gondoltam. Örülök, ha le tudok szállni innen, nem hogy még sétálgassak. Na mindegy, nem részletezem a továbbiakat, utána le kellett zuhanyozni. Az nagyon jól esett, mert a melegvíz enyhítette a fájdalmakat egy picit. De aztán siettem, mert már nagyon hiányzott a férjem. Kimentem, hogy kész vagyok, felfektettek a szülőágyra, a doki megint megvizsgált, azt mondta jól haladunk, már 2-3 ujjnyi. Burkot repeszt. Én kifaggattam, hogy miért kell? Azt mondta, így hatékonyabbak lesznek a fájások, ha a baba feje közvetlenül nyomja a méhszájat, nem tompítja el a víz, meg a burok. Rám kötötték a CTG-t megint (tekintettel a „múltamra”). Itt megjegyzem, hogy tudjátok, egész terhességem alatt mennyire óvtam a Kicsikémet a vizsgálatoktól, igyekeztem csak a legszükségesebbekre elmenni, pl. 10 hétig nem voltam UH-n, meg ilyenek. Hát a kórházban töltött időm alatt bepótoltattak velem mindent, szegénykémet annyi felől megnézték, hogy csoda, hogy maradt színe.
Na, de vissza a szüléshez.
Kb fél órát voltam ott, TOVÁBBRA IS AZ URAM NÉLKÜL, mellettem üvöltve szült egy nő, megint jött a doki, jól van, mondta, jól reagál a Babóka a fájásokra, és nehogy úgy szüljek, mint a szomszédom, mert az brazil szappanoperába illő, nem ide. Most már behívják a férjemet. Na végre…már úgy volt hogy sikítok! Hát milyen apás szülés ez???
Olyan megkönnyebbülés volt, amikor jött. Leült mellém, fogta a kezem, törölgette a homlokom, meg a számat a vége felé. Nyomta belém a szőlőcukrot, mindig egyel többet akart, mint én. Olyan kis lelkes volt, úgy imádom. Aztán olykor vagy a doki, vagy a szülésznő jött, kérdezték van-e már székelési inger, mondom nincs. A doki ajánlotta, hogy keljek fel, amíg a CTG zsinórja engedi, mert úgy jobban halad a dolog. Hát volt vagy 5 perc, míg leszálltam az ágyról, pedig a férjem emelt le félig. Kértem, hogy hozzon egy labdát, arra akarok ülni. (Apás felkészítőn ezt is megmutatták, volt bordásfal is, szivacs meg kötél, stb.) Olyan jó volt! Tényleg! Nagyon puha, de rugalmas, és úgy igazítottam a csípőm, ahogy akartam. Közben a férjem melegítette a kezével a derekamat. (Arany keze van!) Én meg majd eltörtem a másik kezét meg a vaskorlátot, annyira szorítottam. Ekkor éreztem, mintha kakilnom kellene. De nem voltam benne biztos, hogy ez már toló fájás, így kivártam még egyet. Na ez már erős volt. Mondtam, szóljon a szülésznőnek, mert kezdődik. Szólt is gyorsan, jött a doki is. Vissza kellett másznom az ágyra (kínkeservesen… tuti, hogy valami isten barma férfi tervezte ilyen magasra, aki életében nem szült!!!) Megvártunk egy fájást, a doki még „igazított” a méhszájon, hogy teljesen eltűnjön (azt hittem fájni fog, de ez nem fájt), aztán gyorstalapaló tanfolyamot tartott arról, hogyan kell nyomni. (Ő mondta így.) Ha jön a fájás, megfogom a térdem, levegő kifúj, szem, száj becsuk, nagylevegő, és nyomni, nyomni, nyomni. Egy fájás alatt 3x. Tök jó volt, hogy határozottan vezényelt, és így tudtam rá figyelni. Megdicsért, hogy nagyon ügyes vagyok, és nem üvöltök közben, mint a szomszéd. Mert van aki üvölteni jön ide, van aki meg szülni. Mondta, hogy ha ügyes leszek, könnyebb lesz a babának is, mert neki ott most nagyon rossz, igyekezzek, hogy tudjon jönni minél gyorsabban kifelé a szülőcsatornából. Kértem, hogy próbálja már meg épen hagyni a gátat, próbálta is, de aztán mondta, hogy annyira ráhajlik a baba fejére, hogy nagyon akadályozza, vágni kell. Hát legyen. Babu az első.
Mikor nyomtam, éreztem, mennyire éget belül, ahogy halad kifelé, egyre jobban feszít, és nagyon örültem, de nem lepődtem meg, mikor mondták, hogy látszik a feje, hiszen tudtam, hol tart. Ekkor olyan bugyuta kérdést tettem fel, amit csak ilyen elborult aggyal lehet: „Van haja?” Istenem, mintha számítana egy cseppet is, de hát ha akkor ez engem érdekelt.
Mondta a férjem, hogy van, és én megnyugodtam. (Hülye, hülye, hülye.)
Még egy fájás és olyan melegen, puhán, csusszant ki Ati baba, hogy öröm volt nézni. Jól lepisilte a dokit.
Egyszer a nyakán volt a zsinór, de abszolút nem volt vészes, igazából csak a szülés után pár nappal jutott ismét eszembe, hogy tényleg így volt. A hasamra tették egy pár másodpercre, megfogtam a kezét, és valami lükeséget mondtam, hogy Szia Baba vagy ilyesmit. Olyan hihetetlen volt, Úristen ez az én fiam? Az én kicsi fiam! Megszületett a kisfiam!!!
Aztán elvágták a köldökzsinórt és elvitték Atit, a férjem ment vele. Pár perc múlva megszületett a méhlepény, kértem, hagy nézzem meg, segítettek felülni, megnéztem, mutogatták, hogy ez a burok, emez volt a méh felőli része, aztán magamban megköszöntem neki az éltető munkáját, és majd megszakadt a szívem, mikor egy zsákba dobták. Felnevel egy gyereket és ez a hála…Na mindegy, érzékeny a lelkem. Főleg ilyenkor.
A doki összefoltozott, nem volt kellemes, de vészes sem. Aztán hoztak teát, hogy meg kell innom. He-he, azt hitték majd nagyot nézek, hogy 2 litert meg kell innom. Nem tudták, hogy én az utóbbi időben napi 5-6 litert megittam, mert állandóan szomjas voltam. Szóval kértem az előre elkészített szívószálamat és beszipákoltam a teát. Mert itt pisilés a távozás kulcsa.
De hol van már a kis családom??? Sikítsak? Kell a fenének a teájuk, hozzák a gyerekemet!!!
Nagy sokára megérkezett a férjem karján a bepólyázott kis Csöppünkkel, és én elsírtam magam. Most is könnyes lesz a szemem, ha rá gondolok. Megpuszilt, odanyújtotta és én megláttam a világ leggyönyörűbb kisfiúját, aki úgy nézett rám, hogy hullt a könnyem, mint a záporeső. (A férjem itthon bevallotta, hogy mikor a vizsgálóban nézte Atit, ő is pityergett…a drága) Jött a szülésznő, segített mellre tenni, és másfél órán keresztül szopizott a kis Drágám. Apával meg csak néztük megindultan, hogy megérkezett a kisfiunk.
Ilyen befejezés után nem akarok a neonfényes kórházi napokról írni, ami hol jobb, hol rosszabb volt. Végig velem volt Ati és ez a lényeg. Csütörtökön hazajöhettünk, Apát sose láttam még ilyen ellágyultnak és büszkének, hogy ő fuvarozza haza a kis családját. Azóta ismerkedünk, igyekszünk mindenben a segítségére lenni, hogy be tudjon illeszkedni a mi világunkba és életünkbe. Van elég tejem, ha sikerült elaludnia nappal akkor 3 órákat alszik szopi után, de ha nem akkor nézegetés és sírás-rívás váltogatja egymást. Éjjel jó baba, eszik, alszik, így szerencsére kipihentem magam. A gátsebem tökéletes, ha nagyon akarnék, már biciklizhetnék is. Apával együtt fürdetjük, sokszor ő pelenkázza, magyaráz neki, nagyon édesek együtt. Elolvadok, ha rájuk nézek. Mondtam Atinak, hogy hiába ordít akkor is nagyon szeretem. És nagyon-nagyon örülök, hogy Anya lettem.