Sziasztok!
Tegnap volt Vili 2 hetes, és úgy ünnepeltük meg ezt, hogy első alkalommal szopizott 100 ml tejet
Meg úgy, hogy most már szépen gyarapodik pár nap óta (előtte inkább stagnált). Ha minden így folytatódik, akkor pár napon belül eléri a születési súlyát. Mögöttünk van néhány hasfájós nap is, de felszerelkeztünk mindenféle csodaszerrel (bélbarát baktériumok, gyógyvíz stb.), amik remélhetőleg hamarosan hatni fognak. Míg Vili alszik, megpróbálom leírni rövid szülésünk hosszú történetét.
(Sajnos még nem olvastam vissza, azért vagyok ilyen figyelmetlen, hogy az időközben megszületett babákhoz meg + tesztekhez nem gratulálok...
)
Vöcsök
----------------------------------------
Egy rövid szülés hosszú története
----------------------------------------
Amikor 9-én vizsgázni mentem Piliscsabára, már izgultam egy kissé, mi van, ha megindul a szülés, hogy érek be időben a kórházba? De azzal nyugtattam magam, hogy lényegében a vonat 45 perc alatt bent van a Nyugatinál és otthonról is kell legalább ennyi idő... A vizsgáról hazafelémenet is voltak fájásaim, a 30 perces vonatút alatt 3x.
De aztán elmúltak, délután aludtam egy jót a fiammal, este még rávettem a férjemet, hogy porszívózzon fel - azóta nem volt porszívózva, képzelhetitek... -, talán nem is annyira fészekrakási ösztönből, bár biztos azért is, hanem józan realitásból. Este már mindenki aludt, de én nem bírtam, megnéztem valami krimit, és éjfél után feküdtem le. Éjjel is voltak fájásaim, emlékszem, hogy nyögdécseltem közben, de nem voltak olyan erősek, hogy felkeltettek volna. Ekkor már a férjem is tudta, hogy közel lehet a szülés, mert mint mondta, egész éjjel figyelt. De aztán időről időre abbamaradtak a fájások, és én nyugodtan aludtam egészen kb. reggel 6-ig.
Akkor indultak be igazán, el is döntöttem, hogy megmérem őket. Mire összeszedtem magam, fél 7 lett. 7-ig méregettem, és 5 percenként jöttek. Mondtam a férjemnek, hogy indulnunk kell, közben letusoltam, öltöztem stb. És mindig, mikor jött egy újabb fájás, ölelgettem az ajtófélfákat.
Amikor a fiunk felébredt, két komoly felnőtt álltt vele szemben, és közölte vele, hogy hamarosan megszületik a tesó. Ő felnevetett és megkérdezte vidáman, hogy akkor most szülök?
Az ovi útbaesik a kórház felé, mégis az eredeti tervet - miszerint útközben leadjuk ott a gyerkőcöt - valami sugallat hatására megváltoztattuk, a férjem átszaladt vele a szomszédasszonyhoz, akinek szintén oda járnak a fiai, és megkérte, hogy ő vigye el. Utólag tudjuk, hogy ezzel a 15-20 perces kitérővel lehet, hogy taxiban szültem volna...
Közben a férjem felhívta a nővérét, hogy ő menjen az oviba délben a fiunkért, aki felajánlotta, hogy értünk jön 9-re autóval és bevisz a kórházba.
- Akkor inkább gyalog elindulok - mondtam a férjemnek, mire ő azonnal hívta a taxit.
7,40-kor ültünk be. A reggeli csúcs teljes volt a Szentendrei úton. Amúgy Csillaghegyről az Üllőire szerintem kb. 20-25 perc autóval (mindig HÉV-vel jártam, ezért nem tudom), de most a taxival 45 percig tartott.
Gyönyörű reggel volt, vörösen izzott a felkelő nap a halványkék égen, előtte szürke-rózsaszín felhőfoszlányok. Ezt néztem, ebből próbáltam valahogy erőt meríteni, amikor éppen nem volt fájásom, mert azt csak csukott szemmel lehetett elviselni. Necsak a fájás fájt, hanem az is, hogy minden egyes HÉv-megállóra kettő fájás jutott, mert ebből azt szürtem le, hogy iszonyú lassan haladunk. Persze olyan nagyon nem izgultam, azt hittem, van még pár óránk. Az idősebb fiammal reggel 6-tól 11,30-ig tartott, azt reméltem, hogy most sem lesz hosszabb, de sokkal rövidebbre sem számítottam.
Végre átértünk Pestre, és a férjem szerint gyorsabban is haladtunk, mert a buszsávokat is igénybe vette a fiatal taxis, aki közben, mikor rájött, hogy szülni megyünk, élvezettel mesélte az ő két gyerekének születését. De én ekkor már egyre többet hunytam be a szemem. A férjem még sosem volt a II-es sz. Női Klinikán, csak az én leírásom alapján tudta, hogy is néz ki. Amikor odaértünk, szólt is a taxisnak, hogy ez az, aki meg bizonygatta, hogy ez nem az, hanem a Korányi. Kérték, hogy mondjam meg én, de éppen fájásom volt, és én ugyan nem voltam hajlandó odanézni. El is suhantunk mellette, de közben legalább elolvashatták a kapun, hogy mégis jó helyen járunk. Még egy +kör, és megálltunk. Én előrementem. A szülőszoba ajtajánál megint fájásom volt, így a csengetésre odajövő szülésznő (Dömötör Margit vezető szülésznő) azonnal konstatálta:
- Látom, fájások vannak.
Kérdezte, hogy van-e választott szülésnőm, kell-e valakinek szólni, ki az orvosom, és bevezetett.
A férjemet leküldte bejelentkezni, én pedig egy vizsgálóban várakoztam az ügyeletes orvosra, meg nekiálltam vetkőzni.
Nagy nehezen előkerült az orvos - úgy rémlik, mindenki a szokásos reggeli megbeszélésen volt - be is mutatkozott, de fogalmam sincs a nevére, igaz, a zárójelentésben benne van. Letisztáztuk, hogy a húgycsőcisztám meg a Bartholin-mirigy műtétem még a terhesség előtt volt, és aztán megvizsgált. Örömmel állapította meg, hogy 3 ujjnyira nyitva a méhszáj, lehet, szólni az orvosomnak, hogy jöjjön burkot repeszteni.
Ekkor átvezettek a szülőszobába, közben felvehettem a saját hálóingemet (itt jegyzem meg, hogy a kórházban olyan meleg volt, hogy a hosszú ujjú hálóingeimet elő sem vettem).
A szülésznő még megnézte a szívhangokat, amíg az ágyon feküdtem, aztán kiment, hogy az adataimat felvegye. Kérte, hogy ha tolófájásokat éreznék, vagy azt, hogy a magzatvíz elfolyik, csengessek. Ez alatt az idő alatt folyamatosan fájásaim voltak persze. Alig hogy kiment, éreztem, hogy elfolyik a magzatvíz, csengettem is. Bejött. Amikor mondtam, hogy mi a helyzet, ő is megvizsgált (megjegyzem, ilyenkor minden vizsgálat fáj, de szerintem nem azért, mert durván csinálnák, hanem a fájások miatt). És ez az utolsó, amire még józan ésszel emlékszem, mert innentől "elszakadt a cérna". Úgy is mondhatnánk, hogy valami szülke köd ereszkedett közém és közéjük. Az hiszem, ő az orvosért küldött, mert mint utólag kiderült, a burokrepedéssel megindult a kitolási szakasz. Ács doktor is az értekezletről szaladt. A férjem közben éppen csak visszaért a felvételi osztályról. Nagyon erős fájásaim voltak, de nem jöttem rá, hogy tolófájások (pedig már szültem, és biztos mondták is). A szülőágyon elfelejtették azokat a kapaszkodókat beállítani, így a férjembe csimpaszkodtam. Az orvos kérte, hogy álljon át a túloldalra, de nem bírt jó darabig, annyira fogtam. Közben meg hangosan kiáltoztam, könyörögtem, hogy engedjenek felkelni, felállni, kimenni. Meg hogy meghalok. Ők is kiabáltak. Egyébként fogalmam sincs, hogy a szülésznőn meg az orvoson, illetve a férjemen kívül ki volt bent. Valaki azt mondta, hisztizek. Megkérdezték a férjemtől, hogy az első szülésnél is így megijedtem-e. Nem tudom, mit válaszolt. Az orvos megjegyezte, hogy egyébként nagyon nyugodt nő vagyok. Tényleg pánikba estem és egyáltalán nem voltam ura magamnak, annak, hogy mit mondok, vagy mit teszek. Hogy mitől, nem tudom, leginkább talán a nagy fájdalomtól. Nagyon-nagyon-nagyon fájt, az első szülésnél sokkal tovább tartott a kitolási szakasz, és ott mindenre emlékszem, akkor is fájt, de azért képes voltam uralkodni magamon. Most meg valahogy nem jutott el az agyamig, hogy már nyomni kellene.
Azt hiszem, akkor tértem magamhoz, amikor az orvos azt mondta, hogy ha összeszorítom a lában, oxigénhiányos lesz a baba. Erre végre elkezdtem nyomni, és ekkortól számtva 3-4 fájás alatt meglett a baba. Mindez az egész, attól kezdve, hogy megvizsgált a szülésznő, nem tartott tovább néhány percnél (5 vagy maximum 7-8 - az időérzékem is cserben hagy). Az orvos egyszer szólt, hogy fájdalomcsillapítót fogok kapni, ezt adták a gátmetszés miatt, de azt nem hallottam - a férjem mesélte el később -, hogy ekkor beszélték meg, hogy kell vágni, mert különben repednék. Utána még egy tolófájás, és megszületett Vili.
Hirtelen nagy csend lett - elhallgattam
- azaz, hogy a többiek beszélgettek, akarja-e elvágni a köldökzsinórt elvágni a férjem, meg hogy hány centi, meg hogy fiú. De bennem minden kiüresedett és elcsendesedett. A szürke köd felszállt.
- Elképesztően gyors szülés volt. Nagyon szerencsés, hogy ilyen gyorsan szült - mondta hozzám fordulva az orvos.
- Nem tudtam, hogy ez lesz ebből a csengetésből - konstatálta a szülésznő is.
- Villám Vili - jegyezte meg valaki más, amikor kiderült a neve.
Aztán az orvos kétszer bocsánatot kért, hogy kiabáltak velem szülés közben, mire én megjegyeztem, hogy nem hallottam belőle semmit- magamtól. Ami így is volt. Ami meg a kiabálást illeti, inkább csak megemelték a hangjukat, úgy emlékszem. Furcsa módon nem szégyenlem magam azért, ahogy viselkedtem, és nem izgat az sem, hogy ők mit csináltak vagy mondtak. Akkor egyszerűen nem volt más választásom, csak "ilyenre" voltam képes.
Közben a reggeli nappal valami nagy-nagy öröm áramlott be a szobába: mindenki örült annak, hogy Vili megszületett. Meg is jegyezték, hogy olyan korán volt még, el sem idult a nap.
Én nem éreztem semmit, csak nagy-nagy ürességet - de annak örültem, hogy mindenki örül a mi fiunk megszületésének. Nem is tudom, hogy mikor hozták oda. Hogy előtte volt-e a lepény megszülése vagy utána. Vagy hogy előbb az összevarrás következett-e.
Ez utóbbitól nagyon féltem, mert az első szülésemkor sok seb keletkezett a méhszájon, a hüvelyben, meg még a gátmetszés is, amit 1 óráig varrt az orvos. Akkor ott vesztetettem el az önuralmamat, mert egyszerűen a fájdalomcsillapítókból semmit sem éreztem. Emlékszem, kiabáltam, hogy hagyja abba. Szóval ettől nagyon féltem, kértem is, még mielőtt dr. Ács elkezdte, hogy kapjak fájdalomcsillapítót. Azt mondta egyet már kaptam, ad még egyet (ezt meg is kaptam), és ha szúró fájdalmat érzek, kapok egy harmadikat is. De ez már nem kellett. Mivel a placenta kicsi volt, ki kellett a méhet is tisztítani (ezt lehet, hogy másképp mondják rendesen), megjegyezte az orvos, hogy ez kellemetlen érzés lesz, az is volt, de nem fájt különösebben. A varrást meg csak éreztem, de az sem fájt. 10 perc alatt meglett minden felszívódó varratokkal. (Elfelejtettem ülőpárnát venni, de nem volt rá szükség, másnap már törökülésben szotattam fájdalom nélkül, és mindenki megjegyezte, akivel csak találkoztam az utána következő napokban - védőnő, gyerekorvos stb. -, hogy milyen fitt vagyok.)
Akkor az orvos elment, a szülésznő pedig odahozta Vilit szopni. Nagyon ügyes kisfiú volt, elsőre sikerült neki. Igaz, csupa vörös volt a feje, mert bevérzett a gyor szülés miatt, de mi ettől eltekintve gyönyörűnek láttuk. A fejének nem volt ideje arra, hogy "eldeformálódjon" és így keskenyebb legyen, mert olyan gyors volt a szülés.
Aztán még 2 órát ott maradtunk a szülőszobában megfigyelésen. A férjem, mint egy nagy zöld madár (kórházi "cuccba" beöltözve), repkedett karján a kisfiunkkal, és mondogatta, hogy milyen boldog. Aztán küldött néhány sms-t (Kandinak is), készített néhány fényképet és telefonált párat. Többek között a húgának, aki azt hitte, akkor értünk be.
2 óra múlva felvitt a szülésznő bennünket a 2. emeletre-, mivel sápadt voltam, kaptam tolókocsit, de a vérnyomásom rendben volt. Előtte segített felöltözni (betét, bugyi - itt jegyzem meg, hogy 3-4 hete már nem adnak betétet, mindenki, aki itt akar szülni, tegyen a táskájába. Pelus van. De én mindkettőből tettem, biztos, ami biztos.)
A fizetős szobát válaszottuk, ide bejöhetett a férjem és a fiam, annyi időre, amennyire akartak. A többi ötágyas szobába nem lehetett vendéget fogadni (ami egyébként logikus is).
De erről, a kórházi tartózkodásról meg az első hetekről majd később írok. Még csak annyit, hogy a gyorsaság miatt a beöntés elmaradt (habár azt hiszem, itt nincs is, szerencsére, reggel még el tudtam menni itthon a vécére), a borotválás elmaradt, és utólag írtam alá, hogy hozzájárulok a gátmetszéshez
)) Mi is szokott még lenni? Nem jut eszembe, de az is elmaradt...