Sziasztok!
Sziszi!
Nagy gratula! Ez aztán a babaméret!
Mennyire volt érezhető ez a kitolásban?
Sleepy!
Gratulálok mindahányótoknak. Csodaszép ez a Panna leány!
Nika!
Sajnálom.
Hanga csak elkapta a náthát a felváltva beteg nagyoktól. És nem szívható le az orra. Szelepes. Mint Prücskéjé volt. Úgyhogy szörcsög, meg fulladozik. Sajnálom szegény kiscsajt. Meg magamat is, mert persze alig alszik...
Ééééés igen! Sikerült megírni a sztorit. Íme:
Ez egy rendhagyó szüléstörténet lesz.
Márhogy tőlem. Tekintettel arra, hogy harmadik gyermekem világrajövetele előtt 3 héttel kezdődött.
Elöljáróban tudni kell rólunk, hogy mivel második gyermekünket akaratunk és szándékunk ellenére hoztam világra a nappali padlóján, mindenképpen szerettünk volna, ha az utolsónak tervezett babó kórházi, szülőszobai körülmények között bukkanna elő. Tekintettel a tényre, hogy a hirtelenszülők alfajába tartozom, igen óvatosak voltunk.
A szokott szülési időpontom környékén (38.hét vége) sikeresen kibicsaklott és egyes traumatológusok szerint eltört a külbokacsontom, amire rögzítőkötést kaptam, de a csípőmet meg sem mertem mutatni, pedig az esés során masszívan rezonált és érzésem szerint ripityomra esett szét, aminek köszönhetően Kismanó még lejjebb zökkent. Talán ennek hatására rendszeres fájások indultak, amik másnapra 10 percesekké fejlődtek. Bementünk az éppen ügyeletes választott dokimhoz. Aki azt mondta, hogy két ujjnyi vékonyult méhszájam van . Maradjak is a szülőszobán….
Alig telt el 8-10 óra, máris nyilvánvalónak látszott, hogy ma nem lesz szülés, hacsak nem alkalmazunk idejekorán burokrepesztést. Mivel ez az utolsó babó, ezért megígértem neki, hogy akkor jön, amikor ő szeretne, azaz gyorsító eljárásokat nem alkalmazunk. Hogy ez biztos legyen szülési tervvel kerestem fel a felkért szülésznőmet és választott orvosomat idejekorán. A csecsemőosztály dolgozóitól csak érdeklődtem a lehetőségek iránt, de a szülőszobai csomagban még egy példány bújt meg irományomból a számukra.
Tekintettel a tovatűnt fájásokra a szülészeten nyertem elszállásolást és szinte 24 órát is kibírtam ott, hátha újrakezdődnek. A nővérek és az orvosok nagyon kedvesek voltak és szívesen láttak volna egészen addig amíg mégiscsak szülök, de teljesen hiábavalónak éreztem a várakozást, így saját felelősségemre hazamentem az itthonmaradottakhoz.
A folytatás épp egy héttel később következett be. Ekkor hajnalban ébredtem rendszeres fájásokra és amikor 5 perceseket is tapasztaltunk, akkor indultunk a szülőszoba felé. Sajnos ez a Csillaghegyi Mentőállomás dolgozóinak heti elfoglaltságot biztosított, ugyanis még mindig nem tudtam lekászálódni a harmadik emeletről a sánta lábammal, az ugrálás és a háton cipelés sem volt javasolt az állapotomban. A szülőszobára érve mindenki ott volt, aki csak fontos lett volna így a szülés körül, de a fájások már 1.5 órával érkezés után sem voltak érzékelhetőek. Ekkor már belementem volna a burokrepesztésbe, de ahhoz méhösszehúzódás is kellett volna. Nem volt. Ismét dekkoltam a fenntartott ágyamon majdnem két napot és igen bizonytalanul (tudva, hogy igen kevés idő lesz a szülés kezdete és a kitolás között a méhszájam állapota és az előzmények ismeretében), de ismét hazaindultam.
Szervezetem mindenfélével tüntetett a nyúlósódó szituáció ellen. A csontsérülés csak a kezdet volt. Újult erővel tört elő refluxom, elhalt egy fogam és makacs köhögési rohamok kínoztak, melyek a hasi nyomás fokozódása miatt „igen kényelmessé” tették az életet.
Egy héttel később nem dőltem be a rendszeres méhösszehúzódásoknak és még a 4 percesnek tapasztalt rendszeresség sem tévesztett meg. Bár a szélesebb család segítségével megszerveztük, hogy be tudjunk menni a kórházba, de a kontrakciók már a gondolatra alább hagytak.
Orvosom minden kérésemet figyelembe vette és a lehetőségeket ismertetve mindig ezek ismeretében tudtam dönteni. A terminust betöltve áttértünk a napi NST-re és azt az ultimátumot adtam leányunknak, hogy december 7-éig döntse el, hogy ki szeretne-e bújni, mert ha nem, akkor a környezetünkben kifejlődő gyomorfekélyekre való tekintettel indításra szavazok.
A leánygyermek nemes egszerűséggel semmit nem tett a kibújás érdekében, miközben mi idekint mindent elkövettünk, hogy mégse legyen indítás.
Így jött el az utolsó éjszaka. Elaludtunk. Hajnali 1:40 és 45 között ébredtem egy olyan összehúzódásra, hogy nem kaptam levegőt. Ez még nem volt annyira szokatlan, volt már ilyen máskor is. Most viszont rögvest úgy gondoltam, hogy a mellékhelyiség felkeresése hasznos lesz, hogy ne fájjon annyira a következő. Máskor bejött. Most nem. A második fájás már az ágy felé tartva ért és nem bírtam közben megmozdulni, lefeküdni, mert úgy tűnt, állva elviselhetőbb. A kettő között kb 2 perc lehetett. Amikor végetért felébresztettem Kedvesemet, hogy ha máskor nem, de most tuti szülünk. Kérdezte, hogy aztán hívjon-e mentőt, vagy menjünk saját kocsival. Mondtam a legtöbbet, amit jósolni tudtam, hogy egy negyed órát még talán bírja Hanga odabenn. Erre rögvest telefonált a bátyjának, aki azonnal elindult hozzánk, hogy a srácokat őrizze, amíg mi odaleszünk. A rohamkocsit Zoli még lelkesítette is, hogy siessenek, ha nem akarnak megint itthon szülni velünk.
Majdnem egyszerre érkeztek. Mire ideértek már sikerült nagyjából felöltöznünk, értesítettük a szülésznőt és a doktorembert, éppen az ebédlőben élveztem a majd két percig tartó 10-es skálán 3db 10-es pontszámot kapó csúccsal rendelkező 8-as szintű fájdalmakat. Azért hiába volt ez már a harmadik szülés, még mindig volt szerepe valamennyire a pániknak, bár az agyam viszonylag hamar próbált átállni arra, hogy éljük át, nyissuk az utat és főleg próbáljunk meg tervezetten levegőzni, mert az ahogyan csinálom ijedségemben az elég gáz. Néha sikerült is. Az egész akkor volt elviselhető, amikor térdeltem és két markomat Kedvesem alkarjára fontam, miközben haraptam is, nem kicsit, főleg hangtompítás céljából, mert a fiúk még aludtak. Újabb ijedség lett úrrá rajtam, amikor a fájás alatt szándékomon kívül nyomni kezdtem, és erre semmi változás nem történt. Ez egyrészt azt jelentette, hogy kitolási szak kezdődhetett, másrészt nem tudtam, hogy hogyan áll a méhszáj, nem okozok-e benne sérülést, ha nyomok. Senki nem volt hajlandó megvizsgálni, így jobb híján próbáltam nem nyomni.Amikor nekikészültek, hogy levigyenek, szükölni kezdtem, hogy „nem akarok mentőben szülni, nem akarok mentőben szülni”. Ez volt az a pillanat, amikor Peti rutinosan helyet kezdett söpörni a nappaliban, Zoli viszont forszírozta, hogy ő pedig nem akarja, hogy itthon szüljek, menjünk le gyorsan. Ígyhát elindultunk. Igyekeztem úgy ülni a széken, hogy minél kevésbé legyek függőleges, és nagyon vártam a hordágyat, mert ott legalább fekhetek és a gravitáció lesz kedves nem húzni a gyermekcsét lefelé.
Kiérve a lépcsóházból végre kiengedhettem a hangomat. Próbáltak csitítani, elvégre hajnal van, de igazándiból nem nagyon volt esélyük, hogy befolyásolni tudták volna a dolgot. Végre elindultunk. Az igen rövid szünetekben kellemesen társalogtunk. Aztán indulás után nem sokkal visszavonhatatlan bejelentést tettem: „ Jön a gyerek!” Ez akkor történt, amikor megéreztem, hogy valami nagy lejjebb indult a szülőcsatornában. Zoli mondta, hogy álljunk meg és mivel ő volt a lábam mellett lefejtette a nadrágomat. Bekukucskált és látta, hogy igazam van, az álló burok látható volt a fejvízzel. Még egy szünet volt, majd a következő fájásra megszületett a buksija, miközben azért imádkoztam, hogy ne sérüljön kijárat, mert arra esély sem volt, hogy gátvédelemnek a szikráját is élvezhessem. Mire a dolog akár csak felmerült volna, addigra ugyan nem volt lehetőség egyetlen ujj odahelyezésére sem, mert gyorsvonati sebességgel érkezett a hölgy. Kedvesem gondolta, hogy a többi majd a legközelebbi fájásra, no ez is hamvába holt ötlet volt, mert a fájásból még bőven futotta arra, hogy a teste is kibukkanjon. Kedvesem azt látta, hogy a burok még mindig áll. Éppen eszközt szeretett volna kérni, amikor látta, hogy a leány már derékig kinn van és végre folyik a magzatvíz, azaz a burok elrepedt. Így már csak arra volt szükség, hogy lehajtogassa a babáról.
Ekkor volt 2:18. Azaz legjobb esetben is az egész szülés cirka 18-20 fájás segítségével lezajlott. Kismanó landolt a mellkasomon, ráborult az izolációs takaró és egy pléd, így félhomályban, melegben töltötte életének kibújás utáni első félóráját. Ráadásul oxigénsátor is biztosítva volt, mert a maszkot a fiúk betették a takaró alá.
) Tartotta magát a többiek által felállított szokásokhoz és nem volt hajlandó szopizni az első találkozás alkalmából.
Retrospektív vizsgálatok azt mutatták, hogy a kapunktól cirka 800 méterre jutottunk. A Rókus Kórházig már csak 14 200 m volt hátra. Asszem legközelebb sem sikerülne beérni….
A köldökzsinór oly hosszan lüktetett, hogy csak a szülőszobán vágta el a boldog, de még mindig sápadt apa. Az oxitocininjekció fenyegetésére végre megszületett a lepény, és a végső simítások idején nem találtak öltést igénylő sérülést.
A gyermekorvos aggódott a lehülés miatt, így inkubátor fogságára ítélte a leányt. Ekkor derült ki, hogy 50 cm-es testmagasságához 2920g, ami egy csajnak pont jó.
Próbáltuk kiszabadítani az ifjú hölgyet minél előbb, de ez őt nem nagyon izgatta, aludt, mint a bunda. Amikor felébredt kikerült hozzám és napi 24 órában ott volt mellettem. Tényleg akkor tehettem mellre, amikor csak kívánta, így ő volt az első gyermekem, aki nem sárgult be szinte egyáltalán. Már a harmadik nap elején aranysárga széklete volt, és már második napon stagnált a súlya, onnan hízni kezdett.
Így a harmadik gyermekcse születése után az utófájások nem kicsit voltak kellemetlenek, pedig mesterséges oxitocinhoz akkor voltam a legközelebb, amikor a lepényi szakban Mihályi doktor kitette a pultra az ampullát.
Aki még mindig olvas, azt üdvözlöm....
. Bocsi!
Snoopy