2006.12.16 16:07
Szerző: nircee
Megvolt a kajcsi, most ismét van egy kis időm.
Ahogy ígértem, itt a történetem:
Délután voltunk Fábián doktornál, megállapította, hogy minden ok, nem változott semmi. Még kérdeztem, hogy biztos észre fogom-e venni, ha a magzatvíz nem folyik, csak szivárog. Azt mondta mosolyogva, hogy biztos. Na, hazamentünk, lefeküdtem a kanapéra Jóbarátok-at nézni, és fél óra múlva érzem, hogy lüktetve folyik belőlem valami. Azonnal tudtam, hogy mi a helyzet, szóltam férjemnek, aki a ház előtt mosta a kocsit. Szegénykém elsápadt, majd a klasszikus jelenet: papa pánikban, mama nyugodtan néz szembe az elkerülhetetlennel. Egyébként a víz elfolyásától számítva pár percen belül jöttek a fájások, mint a nagykönyvben.
A kórházban Túri doki volt az ügyeletes, megvizsgált, az iszonyatosan fájt, van egy gyanúm, hogy kézzel tágított, mert először azt mondta, hogy még zárt a méhszáj (2110-es értékkel mentem be), majd hirtelen: ja, nem, ki van ez nyílva! Na, mindegy, túléltem. A vizsgálat következtében még egy csomó véres magzatvíz elfolyt.
Aztán irány a szülőszoba, NST, ahol egyre erősebb, de még nem túl erős fájásokat produkáltam. Aztán beöntés, borotválás. Majd vissza a szülőszobába, és onnantól kezdve nem zavartak minket, használhattam, amit csak akartam, (én a labdát választottam), betettük a szülésre összeállított CD-t, csak egy állólámpa égett. Férjem masszírozta a hátam, én meg egyensúlyoztam a labdán. A szülőkerekes szülőszobán voltunk, gondolkoztam, hogy kipróbálom, de a labda annyira jól esett, hogy ott maradtam. Nekem nem volt választott szülésznőm, mikor bementünk, először az Erzsike volt, majd műszakváltás, és Makarész Andrea vett át minket. Nagyon rendes volt mindvégig, le a kalappal előtte! Nem háborgatott mikor nem kellett, de azonnal jött és segített, ha szóltunk. Én nem bántam meg, hogy nem választottam, mert így egy kipihent, és mint a kórházban az összes szülésznő, nagyon kedves és felkészült emberrel volt dolgom.
Aztán újabb NST, amikor telefonált Fábián dr, hogy hol tartunk. Andi szerint nem kell sietnie (ugyebár a doki még rendelt), még csak közepeseket fájdogálok. Én éreztem, hogy ez egyre erősebb, de nem hitték el. Aztán már nem volt jó a labda sem, nagyon erősödtek a fájdalmak, ráültem a szülősámlira, ami megint kicsit segített. Aztán éreztem, hogy ez így nagyon gyors, egyre elviselhetetlenebb a fájdalom, ezért mondtam férjemnek, hívja be a szülésznőt, nézzük meg, mennyit tágultam. (korábban mondta, hogy úgy 3 ujjnyinál bemehetünk a kádba, ha akarom). Bejött a dokival együtt, és akkor már 3 ujjnyira voltam - ez a magzatvíz elfolyásától 3-3,5 órával lehetett. Be a meleg vízbe. A szülésznő hívta a dokimat, hogy ez már így nem is olyan lassú, jöjjön azonnal, de szerencsére Ő már akkor ott volt (szerintem lemondta a későbbi betegeit, mert tudta, hogy ha én elkezdek tágulni, az gyors lesz... mai napig örök hála ezért neki, mert akkor én teljesen megnyugodtam, hogy már biztos kezekben vagyok). Bejött a szülőszobába, és mondta, hogy majd szóljak, ha kakilási ingert érzek. Befeküdtem a kádba, és hirtelen elmúltak a fájások. Annyira megkönnyebbültem, hogy egy kicsit végre pihenhetek! Na de aztán pár perc múlva jöttek a tolófájások ezerrel! Kikaptak a vízből, gyors törülközés, fel az ágyra, doki már ott volt, és kezdődött a végjáték. Férjem kezét szétszorongattam, az egyik lábam Andi oldalát taposta, de még mindig nem avatkozott közbe senki. A nyomásoknál szívhangot ellenőriztek, minden a legnagyobb rendben. Én már félig halottnak éreztem magam, teljesen transzban voltam. Innentől nem sokra emlékszem, csak képekre, illetve arra, amit a férjem mesélt. Nyomtam, nyomtam, de a baba nem akart mozdulni. Mondtam is, hogy elakadt, nem jön ki, de Fábián dr biztatott, hogy minden ok. Aztán egyszer csak hallom, hogy már 55 perce tart a kitolási szak, és a baba szívhangja is gyengül, majd értelmetlen szavak, és egyszer csak ott van egy halom ember: Túri doki, gyerekorvos, csecsemősnővér, altatóorvos, műtősfiú, meg nem tudom, igazából csak a tömeget éreztem, meg hogy nagyon tesznek-vesznek körülöttem. Aztán a transzból megint csak azt hallottam, hogy Fábián dr szól, hogy kikészítették a vákuumot, de még nem kell használni. Majd bekötötték az oxitocint. Aztán megint transz, majd Fábián dr mellém feküdt a szülőágyra, és elkezdte kinyomni a gyereket, Túri meg vágott. Ez annyira fájt, hogy emlékszem, felsikítottam, és csak sikítottam, hogy nem megy, de Fábián dr csak biztatott, hogy most nem hagyhatom abba, menni fog, már csak pár nyomás. A metszés miatt hirtelen abbamaradt a tolófájás, de akkor Fábián dr mondta, hogy most nem hagyhatom abba, nyomjak. Eközben ő a babát préselte, így az utolsó 2 nyomást tolófájás nélkül, erőből csináltam. Szó szerint azt hittem, most fogok meghalni, csak még kinyomom a babámat. De akkor megéreztem azt a hihetetlen érzést, mikor kicsúszik a baba, és hirtelen minden fájdalom elszállt. Sajnos nem adták ide azonnal, mert mint fent írtam, hátsó koponyatartásban volt. Így én még mindig transzban valahonnan nagyon messziről hallottam, ahogy felsír, majd magyaráznak valamit erről a fejtartásról, majd egyszer csak hallom, hogy 3120g, 9/10-es Apgar. Fel sem fogtam, mit mondtak. Aztán kicsit megkaphattam, már megtörölgetve, de még félig magzatmázasan, majd elvitték. Kicsit később Fábián dr mondja, hogy nem akar megszületni a lepény, és kicsit el fognak altatni. Azonnal elkezdék átalakítani a szülőágyat, majd egyszer csak jött az aneszteziológus, adott egy injekciót, és én már aludtam is. Ez olyan jól esett! És a gátvarrást is megúsztam, az utolsó 2 öltésre ébredtem fel, de az sem fájt, mert még félig kómában voltam. Csak arra a képre emlékszem, hogy ott van Fábián dr a lábaim között, valamiről nyugodtan beszélgetnek a szülésznővel és Túri dokival (talán, igazából nem fogtam fel, ki mindenki van ott), valahogy olyan földöntúli volt minden. Majd végzett, aztán mondták, hogy telt ház van, nincs szoba, majd csak holnap, így éjszakára a szülőszobában maradok. Aztán lassan mindenki elment, csak a férjem maradt. Később behozta Marcit, de idővel visszavitte, nem tudtam vele akkor még mit kezdeni.
Az éjszaka érdekesen telt, tisztára fel voltunk dobva, az altatás nagyon jót tett, úgy éreztem, mintha minden fáradtságom elmúlt volna.
Hát, "röviden" ennyi a történetem. Bocs, ha néha kissé összefüggéstelen voltam, de most ahogy írtam, újra átéltem mindent, és a gondolatok csak úgy jöttek maguktól. Sosem hittem volna, hogy létezik ekkora fájdalom, és főleg, hogy én ezt túl tudom élni. De megcsináltam, és emiatt nagyon büszke vagyok magamra! Főleg 15 hét fekvés után! Mint kiderült, a családom egy percig sem bízott abban, hogy természetes úton meg tudok majd szülni, de én valahol legbelül éreztem, hogy menni fog.
Utána a sok várveszteésgtől kétszer elájultam a wc-ről jövet, de szerencsére a férjem ott volt mellettem, Andi meg rögtön ott termett segíteni.
Én egyáltalán nem vagyok híve a beavatkozásoknak, de pont az ilyen esetekre találták ezeket ki. Gátmetszés nélkül nem tudtam volna megszülni Marcit, pedig ez volt a rémálmom (a császár mellett).
Örök hála Andinak, Túri dokinak és mindenekfelett Fábián dr-nak, akinek a fiam életét köszönhetem (ezt sosem fogom tudni megköszönni Neki), és aki olyan szépen varrt, hogy másnap már ültem a széken, és 3 nap múlva már a wc sem volt gond. Azóta szinte teljesen elmúlt a fájdalom, inkább csak érzékeny, de már akár órákig tudok ülni.
Az osztályon az orvosok és nővérek régi ismerősként köszöntöttek, mindenki jött gratulálni, mintha Marci valami nagy híresség lenne.
Nekem a csecsemősnővérekkel sem volt gondom, mindenki nagyon segítőkész volt, tény, hogy kérdezni- kérdezni - kérdezni kell. Terike néni az egyetlen, aki magától is megmutatott mindent, de sokszor még őt is kérdezni kellett. Igaz, hogy mindenki mást mond, de azért a lényeget le tudtam szűrni, és a szopival azóta sincs gond. Mindenki jót akar, csak más elvek szerint. A lényeg szerintem, hogy ne ellenségként kezeljük őket, és akkor sokkal könnyebben segítenek.
Szóval, nekem a nehéz szülés ellenére is nagyon jó élmény marad az egész, még nem tartok ott, hogy újra végigcsinálnám, de egyetlen percét sem sajnálom. Az osztályon is nagyon jó volt, egész más, mint múltkor, de azért a legjobb itthon!