Hááát, megszületett a nagy mű... Bocs, hogy kicsit nagyon hosszú lett, akinek nincs ideje ugorja át! Még így is azt érzem rengeteg fontos momentum, gondolat kimaradt belőle, de akkor tényleg velem lenne tele a Babanet..
Mikor megismerkedtünk Péterrel elég hamar kiderült, hogy mind a ketten nagyon szeretjük a gyerekeket és szeretnénk is, ha mielőbb bővülne a család. És persze nem is egy babát szeretnénk, hiszen egy gyerek nem gyerek, ugyebár… Mikor kiderült, hogy a mi utunk az örökbefogadás és a Gólyahír felé vezet már tudtuk, hogy nagy valószínűséggel max. kétgyerekes nagycsalád lehetünk.
Marci születése után is nagyon szilárd volt az elhatározásunk, hogy ide bizony kell még egy kislány, ezért amint az Ő papírjai elrendeződtek, rögtön elkezdtük intézni a kistesóét. Gabival is abban maradtunk, hogy Marci 2-2,5 éves kora körül, a nyár végefelé már nagyon jó lenne, ha itthon lenne Lili. Ezek voltak az előzmények.
Marci április végén ünnepelte a második születésnapját és bár öröm volt vele minden perc, egyre inkább vártuk Lili érkezését. Nem erősségem a türelem és a várakozás, úgyhogy hiába nem az első gyereket vártuk, szörnyű időszakon mentem keresztül és persze miattam az egész család…
A sorsdöntő telefon végül 2006. szeptember 18-án hétfőn érkezett. Délelőtt én hívtam Gabit, hátha tud mondani „valamit”, de sajnos még nem tudott semmit a kislányunkról. Miközben beszéltünk mondta, hogy jön ma egy lány, de még nem tud róla semmit… Sok más egyébről is beszéltünk, nem igazán mertem ebbe a hírbe sem beleélni magam (tartottunk pár "próbariadót"), tettem a dolgom, Marciztam, stb. Kisfiam aludt délután, amikor újra hívott Gabi! Találkozott a lánnyal és most úgy érzi, ott, abban a pocakban van Lili! Azt mondta, mikor találkoztak rögtön én jutottam eszébe. Úgy néz ki, ez a barna hajú, barna szemű, kedves, fiatal lány lesz a mi kicsi lányunk életetadója.
A menetrend: szerdán reggel 7-re menjünk Százhalombattára, felvesszük Gabit, elmegyünk a lányért és utána be a kórházba. Hát, ha azt mondom, hogy baromira izgultam és ideges voltam az nem tükrözi eléggé a lelkiállapotomat… Kedden este Marcit átvittük anyuékhoz, mert csak így tudtuk megoldani, hogy ne kelljen másnap hajnalban kirángatni az ágyából. Én egész este bőgtem, még soha nem aludt máshol, vajon, hogy viseli majd?! Mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy Lili nevét ki sem ejthetik a szájukon, nem akartam, hogy még születése előtt megutálja.
Hajnalban elindultunk Battára, nem volt túl sok alvás éjszaka… A Gólyahír szállása előtt találkoztunk először. Gabi bement a lányért, mi Péterrel egymás kezét szorongatva álltunk a kocsi mellett. Mikor kijöttek a Holdig tudtam volna ugrani örömömben! Egy helyes, szép arcú, kedves, fiatal lány jött Gabival. Hihetetlen mekkora mázlink van már másodszor is! (Marci életetadója is egy végtelenül helyes, szimpatikus nő.)
Péter vezetett, a mázlista(!) volt mivel elfoglalnia magát, én hátul ültem a lány mellett. Ő nagyon szótlan volt, én próbáltam (az idegességtől folyamatos vigyorgásom leplezve) beszélgetést kezdeményezni. Valahogy így nézett ki:
Andi (5 perc gondolkozás után, jól megfontoltan kivágtam az első nagyon frappáns kérdést): Hogy vagy?
Ő: Jól!
Andi (magában): basszus, hogy szedek össze még egy ilyen jó kérdést?? És főleg mennyi idő alatt…
Hát, valahogy így telt az út, próbáltam nem túl feltűnően memorizálni a vonásait, megtudni a lehető legtöbbet róla, a motivációjáról, az érzéseiről.
A vizsgálatokra együtt mentünk be, szuper érzés volt, hogy hallhatom Lili szívdobogását, láthatom a gerincét (mást nem nagyon tudtam kivenni) az ultrahangon! A vizsgálatok után vissza Battára és onnan indulás haza. Persze, miután kitettük a lányt folyamatosan Gabit faggattam, hogy szerinte szimpatikusak vagyunk-e neki, nem gondolja-e meg magát, stb.
Hazafelé olyan 3 óra körül sikerült is reggeliznünk és én egyszuszra bevágtam egy tábla csokit.
A csütörtök ügyintézéssel telt, minden papírunk megvolt már másfél hónapja és ez volt a baj, ez a Gyámhivatal egy hónapon belüli adatokat kér. Mentünk egész nap.
Pénteken reggel kellett újra bevinnünk az életetadónkat a kh-ba. Nekem nem túl régi a jogsim és az önbizalmam sem
, úgyhogy szerda óta azon stresszeltem, hogy oldom meg. Apa csütörtökön Ausztriába ment egy nagggyyon (!) fontos céges megmozdulásra, amit én dühömben át is kereszteltem seggmeresztő tréningre, de megígérte, hogy hajnalban hazajön és akkor együtt oldjuk meg ezt a számomra nagyon bonyolult feladatot. Elindultam reggel Marcival anyuékhoz mikor hívott Apa, rosszul van és a határ mellett egy bokorban ápolja magát, induljak el, ahogy jobban lesz, jön. Valahogy odaértem Százhalombatta elé egy benzinkúthoz, ott nekiszegeztem a fickónak a kérdést, hogy jutok el Battára. Mondta, hogy az nem lesz nehéz, innen 200 méter. Oké mondom és onnan a Dél Pesti Kh-ba? Na, ehhez térkép kellett. Megbeszéltük, semmit sem értettem, de nagyon elszántnak és bátornak éreztem magam, úgyhogy továbbmentem. Szerintem még senkinek sem sikerült ez a távot ilyen bonyolultan és ennyire hosszú idő alatt teljesíteni, de odaértünk.
Minden rosszban van valami jó, végre ketten voltunk a lánnyal és kénytelenek voltunk beszélgetni. Mármint Ő is velem.
Nekem egyre szimpatikusabb lett és egyre jobban féltem, hogy meggondolja magát. Olyan volt, mintha a húgommal lennék, vagy egy barátnőmmel nagyon jókat nevettünk és beszélgettünk is addig, amíg nem került szóba a terhessége. Illetve nem is annyira a terhesség, hanem Lili és az örökbefogadás. Mindenre válaszolt, ha kérdeztem, de magától semmit sem mondott. Annyira fegyelmezetten és kívülállóként kezelte ezt helyzetet, hogy az hihetetlen. Őszintén szólva én nem vagyok egy nagy sírós, de most bőgtem volna, ha Ő partner. Tudom, hogy belül nagyon nehéz lehetett neki és nem felelőtlen, meggondolatlan döntést hozott, a testbeszéde elárulta, de annyira igyekezett erős lenni… Féltem Őt nagyon!
Hétvégén semmi, hétfőn megint mentünk érte, bevittük a kórházba, de akkor már ott is tartották, bármikor jöhet a baba. Délután megint ügyintéztünk, hivatalok, Önkormányzatok, orvos, stb.
Szerdán reggel hívott Gabi, hogy az életetadónk bekerült a szülőszobára, kapott gyorsítót, talán dél körül nem lenne baj, ha tudnék indulni. Péter reggel úgy ment el itthonról, hogy félúton vette észre, az ők kocsijában maradt a gyerekülés, úgyhogy visszafordult. Mondtam Neki a nagy hírt és, hogy készüljön. Hívtam anyut is, hogy viszem Marcit és les-föl rohangáltam az idegességtől… Nem volt rá túl sok időm, Gabi ½ óra múlva hívott újra, MOST induljak. Hívtam Pétert, hogy merre jár, mondta, hogy mindjárt a cégnél, oké mondom, fordulj vissza, szülünk! Én annyira ideges voltam, hogy most nem tudok óriási, misztikus érzésekről beszámolni. Nekem fájt a fejem és hányingerem volt az idegességtől és kész.
Mikor 10.20-ra beértünk a kórházba (az utolsó 500 métert futva…mert Apa rossz irányba fordult…) az életetadónk már a szülőszobán volt. Engem elég soká engedtek be hozzá, pedig mindenkinek aki arra járt elkezdtem hadarni, hogy mindjárt megszületik a kislányom.
Addigi találkozásaink legfelszabadultabb időszaka kezdődött, hihetetlen nagyokat röhögtünk!
Mondta a lány, hogy vannak fájásai, de még nem nagyon látszott rajta (annyira erős volt), mondta a szülésznő is, hogy amikor beindul, nem fog ennyire vigyorogni. Én próbáltam hasznossá tenni magam, nem tudom, mennyi sikerrel.. Ha valamit érzett rohantam a szülésznőkhöz, de mindig leállítottak minket, odébb van az még, hogy megszülessen Lili.
11.50-kor szólt, hogy szerinte elment a magzatvíz, akkor begyorsultak a fájások, tényleg nem nevettünk tovább… Újra megnézte a szülésznő, mondta, hogy hamarosan, de még nem… Várjunk!
Ez az egy óra hirtelen nagyon nehéz, ugyanakkor csodaszép lett. Nagyon szerettem volna közelebb kerülni az életetadónkhoz, de Ő magas gátakat emelt. Itt viszont ezek az akadályok ledőltek és mi egymást ölelve vajúdtunk. Nem akarom elvenni az érdemeit a többesszámmal, de tényleg így éreztem. Fogta a kezem, én szorítottam az övét, és mikor nagyon erős fájdalma volt átöleltem. Semmi nem létezett, csak mi hárman! Csodálatos volt! És akkor még mindig nem a szülőágyon, hanem a vajúdón volt. 12.30-40 körül (nem tudom pontosan az időt) szólt, hogy szerinte jön a baba, de nem engedett el maga mellől, úgyhogy nem tudtam szólni senkinek, de szerencsére nemsoká arra járt a szülésznő. Mikor mondtam, hogy mi a helyzet legyintettek, odébb van az még, de a vizsgálat a lányt igazolta! Gyorsan átsegítettük a szülőágyra, szaladt az orvos, a szülésznők!
És
12.50-kor megszületett a kislányunk Lili Janka! Mikor elvitték szaladtam volna utána, de nem tudtam mehetek-e, most magára hagyhatom-e az életetadónkat, Ő küldött, hogy menjek. Végre tudtam sírni, mikor megmosdatták Lilit, megmérték, majd végre a kezembe foghattam. Elmondhatatlanul csodálatos érzés volt, nem is találom a megfelelő szavakat arra, amit akkor éreztem… Megmutattam az életetadónknak (így beszéltük meg előzőleg), ő meg is nézte, de nem ért hozzá. Gondolom, neki így volt könnyebb. És akkor a kapuk újra bezárultak, az az összhang, ami megvolt közöttünk a szülés alatt, megint semmivé lett. Lehet, hogy így kellett lennie, hiszen ez a sorsunk, nekem mégis nagyon nehéz volt.
Lilit nagyon hamar elvitték, Apa is csak a folyosón csodálhatta meg a kislányát egy pillanatra. Ebben a kórházban úgy látszik nem szokás a babát a mamával hagyni a szülés utáni megfigyelés időszakára. Persze lementünk hozzá, de már nem adták oda, csak egy ablakon keresztül láthattuk. Az akkor készült képeket aznap elküldtem nektek.
Visszamentün az életetadónkhoz, de a csoda tényleg elszállt, beszélgettünk én faggattam, hogy tényleg minden rendben van-e, fáj-e valamilye, stb, de Ő nagyon távolra került. Próbálom megérteni és elfogadni a döntését, hogy Ő így dolgozza fel azt, ami vele történt, de még nem sikerült. Féltem Őt!
Minden nap bementünk Lilihez, próbáltam elhinni, hogy ez a kis csoda az én kislányom, de igazán örülni csak pénteken - a Gyámhivatal után és vasárnap, mikor hazaértünk - mertem.
Most a kislányom a hálószobában alszik a helyemen, a kisfiam pedig itt mellettem a nappaliban, a kanapén. És köszönöm, jól vagyunk!