Micónapló - Pörög még a nyár!

Mi tagadás, izgulok. Nem voltunk még a gyerekekkel külföldi nyaraláson. 2008 augusztusában, kétéves ifjú házasokként utaztunk a férjemmel legutoljára a tengerpartra. Egy nagy közös bőröndbe dobáltuk be a fürdőruhákat és a falatnyi nyári ruhadarabokat fél óra leforgása alatt. Fel sem merült bennünk, hogy milyen fontos lehet egy komplett házipatika készlet vagy mondjuk a verdás karúszó becsomagolása évekkel később. A spriccelő gumiállatokról nem is beszélve…

De ne szaladjunk ennyire előre. Két hete tajtékozva álltam a konyhámban, amit összetrappoltak a mesteremberek. Teljes gázcsőcsere a társasházban, két hétig nincs gáz, azaz nincs főzés, nincs melegvíz - és fűtés se, de ez augusztusban nem akkora probléma. Arról volt szó, hogy szerdán kerülünk sorra a szerelési munkálatokban, ehelyett kedden, a heti bababuli közepén érkeztek a mesterek. Mondanom sem kell, annál, mikor nem tudjuk, hogy mikor érnek ide, csak egy rosszabb van, mikor tudjuk, de nem akkor.

A gáznélküliség okozott némi nehézséget, de vízforralóval, a kis konyhai villanybojlerrel, és a mikrosütővel igyekeztünk az akadályokat elhárítani. Csani anyukámnál nyaralt (tobzódott!) egész héten, így azért egyszerűbb volt az élet gáz nélkül. Volt azért néhány humoros helyzet.

Szerdán például, hétre vendégeket vártunk, és András nem ért haza időben - mit tesz Isten -, ezért úgy kezdtem el a 3 centis vízforralós vízben fürödni, hogy Micó a kád mellett állt a fürdőszobában. Hajat is mostam, nem tudtam már magam rendesen leöblíteni se, ott ültem a samponos, koszos, egy centis trutymóban, amivé végül a fürdővíz változott. András közben megjött, és kezet mosott, vagy valamit ő is ott matatott. Na, mondom, nem érdekes, így mégse szállhatok ki, egy másodperc alatt leöblítem magam a hideg zuhannyal. Erősíti az immunrendszert. Hát, olyan jéghideg volt, hogy ezer decibelen felsikoltottam. Micó szegény zokogni kezdett az ijedtségtől, de az apja is felugrott vagy egy métert. Úgy szóltam rá, hogy szedje már össze magát, és vegye már fel gyorsan szegény Micót egy kis ölelésre. Mire közölte, hogy: "Jóvan szerelmem, ettől mind a ketten besz**tunk!!!!"

A hosszúhétvégénk is igen mozgalmas volt. Anyuék hazahozták Csanit, újra teljes volt a család. Apósom és sógornőm születésnapi ünnepségéről egyenesen leánybúcsúba mentem, ami fantasztikusan sikerült. Már el is felejtettem, milyen jó móka nézni, ahogy szerencsétlen menyasszony odavarrt gumicukrokat haraptat le a felsőjéről, vagy gyanútlan hímnemű járókelők alsónadrágjából vágja ki a címkét, hogy biztosítótűvel a ruházatára erősítse a trófeákat.

Másnap Szegedre mentünk, a nagynénémék ásotthalmi tanyáján volt össznépi családi bánzáj. Így az egyéves évforduló környékén még inkább megérintett szegény Tatám fájó hiánya. Ami viszont nagyon boldoggá tesz, az az, hogy nem hullunk szét, továbbra is összejárunk, a nagymamám meleg szeretettel tartja össze ezt a szép nagy családot. Micóka ügyesen tipegett fel-alá a fűben, Csani pedig az idén már részt tudott venni a családi focibajnokságban. A vegyes sertéspörkölt mennyeien illatozott a bográcsban, és mi megnyugodhattunk: szegény disznó nem hiába halt meg.

Este, miután a gyerekeket lefektettük, Apukámék vállalták a gyerekfelügyeletet, mi pedig Andrással a barátaink társaságában sörözgettünk egy hangulatos kerthelyiségben. Másnap pedig hajókiránduláson vettünk részt a szőke Tiszán, illetve mennyei halászlevet ettünk a régi halászcsárdában. Estefelé indultunk haza, a gyerekek azonnal elaludtak a kocsiban, de azért így is a mamám felé kanyarodtunk egy búcsúpuszira. Egészen elérzékenyültem, ahogy útravalóul ráncos, öreg kezében egy kis táskát szorongatott, tele vaníliáskarikával, tibicsokival és szőlővel.

És ekkor még mindig hátra volt egy nap a négyből. A barátainkkal, Marciékkal mentünk ki a veresegyházi Maciparkba. A gyerekek mézzel etették a mackókat, pónigoltak, ugrálóváraztak. Igazán jó ötletnek bizonyult a program.

Az ezt követő három hétköznap gyorsan eltelt. A gyerekek gondoskodtak róla, hogy egy percig se unatkozzak, illetve már készülődtem a horvátországi útra. Egy Budapest Bár koncert is színesítette a hetet, amit megkoronázott szombaton az egyik legjobb barátnőm esküvője. Egészen bennfentesként vehettem részt az eseményeken, hiszen én öltöztettem, én segítettem a fotózáson, és az egész nap folyamán mindenben a rendelkezésére álltam, mintha egy jó koszorúslány lennék, annyi különbséggel, hogy már egyáltalán nem vagyok lány, maximum koszorús asszony. Az esemény pikantériája az volt, hogy a lagzit ugyanott tartották, ahol a mienk is volt hét évvel korábban, Andrással teljesen magával ragadott minket a nosztalgia, és a déjá vu érzés, szinte szürreális volt, ahogy láttuk visszaköszönni annak a régi éjszakának a képkockáit.

Most pedig itt ülök, gyorsan klimpírozok, hogy be tudjam ezt a cikket fejezni, mielőtt elutazunk, és tele van a fejem mindenfélével, amit még be kell csomagolni, el kell intézni, de közben nagyon boldog vagyok, hogy öt év elteltével, immár kétgyerekes családanyaként láthatom viszont a jó öreg Adriát.

Szofi