Micónapló - Orgona ága...

Szombaton, a hatalmas csattanás után azon gondolkoztam, miközben a számat csak pozitív és bíztató szavak hagyták el, hogy vajon anno fordított helyzetben ő is azt gondolta-e, amit most én: A ROHADT ÉLETBE, SZERELMEM, MIT MŰVELSZ? HÁT NEM NÉÉÉÉZEEEL???? De persze csak és kizárólag a „semmi baj”, „nem ezek a problémák az életben” üzenetekre építettem a kommunikációmat, nem gondolva arra, hogy azért nem kellett volna egy kanyarodó autóba beletolatni. Viszont akkoriban nekem se kellett volna egy álló autóba belehajtani, ez kétségtelen.

Szerencsére senkinek nem esett baja, a mi autónknak csak a lökhárítója tört rommá, ami egyes női sofőrök szerint pontosan erre találtak ki. Úgyhogy a papírok és az ügyintézés után folytattuk utunkat az állatkertbe. Másfél órás zombilét után a férj már tudott azon röhögni, hogy elég drága mulatsággá vált az egyébként se olcsó állatkert, de legalább a kiselefánt, Asha, rettentően cuki volt, a kisoroszlánokról nem is beszélve. Majdhogynem megérte. Micót még nem kötötte le az állatkert, de elringatózott a babakocsiban, immár hat foga lévén kiflicsücsköt, ropit, perecet rágcsált, és napoztatta a talpacskáit.

Másnap a Millenárisra mentünk, részt vettünk a Babanet Anyák napi rendezvényén, ami remekül sikerült. Főleg Csani élvezte a programokat. Fesztelenül ugrott be a koraszülött-mentőbe, adott injekciót az inkubátorban fekvő játékbabának, miközben én elszorult torokkal a valódi nagyon apró utasokra gondoltam. Utána megnéztük a tűzoltóautót, Csani motorozott a kreszpályán, nagyokat nevettünk a bűvész előadásán, és az árnyékban olvastunk. Micó ezalatt összebarátkozott korábbi ellenségével, a fűvel, és az azon való kúszó-mászó közlekedést gyakorolta. Később elbújtunk az árnyékba, hogy megszoptassam.

Kezd nyűggé válni ez az egy napközbeni partizán-szoptatás, miközben helyet keresek hozzá, ami legtöbbször kényelmetlen, és csak jóindulattal diszkrét. De mikor végre elhelyezkedünk, és ránézek Micó mohó szájacskájára, ahogy szívja a tejet, miközben a szemeit elégedetten lehunyva rebegteti hosszú szempilláit, nos, az mindenért kárpótol.

Már majdnem befejeztük a szopit, mikor megcsörrent a telefonom, és kiderült, hogy Mimi vár a regisztrációnál. Végre személyesen is megismerhettem őt és a családját. Mr. Mimivel éppen olyan kedvesek, mint amilyennek elképzeltem őket Mimi írásai alapján. Oli baba pedig pont, mint a képeken. Abban a szerencsében részesültem, hogy miközben szundikált, a kezembe foghattam őt, és mikor kinyitotta a cukorfalat manócska arcában ülő hatalmas szemeit, akkor csak annyit tudtam mondani: „jaaaajdeéééédiiiiiii”. És tényleg az volt. Remélem, még találkozunk, és az én huncut Micókámnak máskor is lesz alkalma udvarolni. Ja, nem Olinak, Miminek. Hiába, van, aki az idősebb nőkre bukik.

Szegény kocsira rájár a rúd, ezúttal a parkolócetlit hagyuk el, és míg a férjem kiszabadította a járművet a sorompó fogságából, mi felmentünk a közelben lakó sógornőmékhez. Ahol Micó a semmiből felállt. Napra pontosan ugyanazon a napon, mint anno a bátyja. Egy lényeges különbség azonban van sajnos: ő továbbra sem mászik. Úgyhogy eljött az idő, irány a Dévényes egy hét múlva, én nem szeretnék felelős lenni senki diszlexiájáért. Ettől függetlenül nagyon büszke voltam a kisfiamra, de azért elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy egy álló gyermek már semmiképpen sem kisbaba. Ha nem is kisgyerek még talán, de minimum nagy baba. Olyan rettenetesen gyorsan telt el ez a kilenc és fél hónap, felocsúdok, és azt látom: nincsen már nekem kisbabám. Anyósom és az időközben megérkező férjem örvendezve fényképeztek, és senki nem értette, hogy én mitől vagyok bánatos.

Talán még én sem egészen. Az biztos, hogy a hormon-hurrikán se segített, ami éppen bennem tombolt. Ugyanis a szülés óta most először jelentkezett a ciklusom, amit megelőzött egy másfél napos orbitális migrén, ami csillapíthatatlanul támadta szegény elgyötört búrámat. Már csak az egyetlen lehetséges okra tudtam gyanakodni: nyilvánvalóan agydaganatom van, mikor bejelentkezett Piroska. Helyett egy disznóvágás, de nem akarom senkinek elvenni az életkedvét, igazából mindenütt azt olvastam, hogy a szülés után normális, ha az első menstruációk erősebben jelentkeznek.

Hogy egyéb demotiváló témáról is írjak, nagyon leálltam a doktorimmal. Gyönyörű idő van, ráadásul kiderült, hogy elszámoltam magam, egy évvel több időm van befejezni, ami lássuk be, nem kedvez a szorgos munkának. Folytatom a kutatást, de az eredmények lejegyzésével és az írással borzalmasan el vagyok maradva. És, ahogy az már lenni szokott, minél több az elmaradás, az ember annál nehezebben fog neki.

Búcsúzóul azonban vidámabb gondolatokra szeretnék átevezni, az Anyák Napjára. Mikor pénteken elmentem Csaniért az oviba, verset mondott nekem, és egy piros szívecskét nyomott a kezembe a tenyérlenyomatával. Ja, meg egy cserép petúniát. Nem vagyok sírós típus, most sem törtem ki zokogásban, de életem pozitív élményeinek listáján ez a három torokszorítóan boldog perc igen előkelő helyen szerepel. Micóka Anyák Napi ajándékának betudtuk a felállást.

A saját édesanyámat azzal leptem meg, hogy kikerestem azt a verset, amit én szavaltam neki kisgyerekkoromban. És bár csak néhány töredékre emlékeztem, hála az Internetnek, hamar rábukkantam. Mivel messze lakunk egymástól, csak telefonon tudtam neki elszavalni, de jobb is volt így, mert egyfolytában sírnom kellett annak ellenére, hogy épp az imént mondtam, hogy ez nem jellemző rám. Ezután Csani elénekelte az „Orgona ága” kezdetű örökzöld slágert, aminek szintén nem lehetett ellenállni. Miközben hallgattam, biztos voltam benne, hogy az anyukám most arra gondol, hogy mintha csak tegnap lettünk volna a testvéremmel ilyen kicsik, mint most az én gyerekeim. És hogy vajon én is úgy fogok-e visszagondolni erre a mai napra, mintha tegnap lett volna, mikor majd egyszer nagymama leszek? És ezen a ponton mégiscsak elmorzsoltam egy könnycseppet.

Csani verse:

„Keresek virágot,
pirosat, fehéret.
Bokrétába kötöm
s odaadom néked.

Nem is kívánok én
érette egyebet,
csak hogy édesanyám
ölelj meg, csókolj meg.”

Az én versem:

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Szofi