Micónapló – Felkapcsolták a fejemben a villanyt

Mikor elutaztunk a csajokkal Noszvajra, egy kis női kikapcsolódásra, akkor semmi sem állíthatott meg abban, hogy mindenkit körbetetováljak. Kétszer. A csillámtetoválás szó elég ordenáré módon hangzik, de igazán szép és kultúrált művészi megoldásokat rejt magában. Eddig mindenkivel megszerettettem, akinek volt alkalma közreműködésemmel kipróbálni ezt a testdíszítő eszközt.

És hogy mit kerestem Noszvajon Micóval? Hatan lettünk igazán szoros barátságban, még a 2009. májusi babás topikból a Babanetről, és ahogy tavaly Gannán, úgy az idén is kikapcsolódtunk két napot és két éjszakát, távol a világ zajától, férfiak és a gyerekek (többsége) nélkül egy kis faluban. Viccesen jött ki, hogy idén is, és tavaly is két picit kellett magunkkal hoznunk, akiknek részben vagy egészben még anyatejes táplálásra volt szükségük, továbbá egy pocaklakót. Hát nem hihetetlen, hogy a tavalyi pocaklakó, akit volt szerencsém nekem biztosítani, az idén már 11 hónapos, édes kis emberke, aki állva csimpaszkodik a szoknyámba?

Micó már csak reggel és este szopizik, és ahogy kibújt a nyolcadik fogacskája is tegnapelőtt, egészen kisgyerek fejecskéje lett, lassan letörli az idő az utolsó babás vonásokat is.

Csani és Micó elkezdtek összenőni, azt hiszem, ez a legnagyobb eseménye az elmúlt két hétnek. És bár hosszú még az út, de már most kommunikálnak, nevetnek, táncolnak.

A hétvégén Szegeden voltunk apukámnál, Csani beültette a dömperébe Micót, és óvatosan tologatta az udvaron. A nőrokonok rettegve pillantottak felém, nem értették, hogy engedhetem ezt meg. De én tudtam, hogy nem lesz baj. Hogy Csani vigyáz rá. És úgy is lett. Tologatta a teraszon fel-alá a dömpert, és közben hangosan nevettek.

Tegnap Csani a cicás sámlin húzta a szandiját, mikor Micóka odamászott hozzá, és felkapaszkodott a térdén. Csani halálos komoly arccal felszólította: tánci-tánci! És a következő pillanatban, ahogy voltak, összekapaszkodtak, és egyik ülve, másik állva, ritmusra ugráltak, és közben édesen kacagtak.

Néha csak nézzük őket Andrással, és aztán meg egymásra nevetünk, mert hát mi is lehetne vajon nagyobb boldogság, mint annak a két kis léleknek a vidámsága, akik a szerelmünkből születtek.

10 éve vagyunk együtt, már el is múlt az évfordulónk tavasszal. 10 év, néha egy szemvillanás, néha egy örökkévalóság. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat abból a szempontból, hogy már a húszas éveink elején egymásra találtunk, sőt már korábban is ismertük egymást, barátságból lett szerelem a mienk. Bejött a Jópipa nevű, első osztályú kocsma ajtaján, nem láttam akkor már hónapok óta, és ahogy belenéztem a tiszta, kék szemébe, olyan volt, mintha felkapcsolták volna a fejemben a villanyt. És ott aztán elszabadultak a vérszomjas szívecskék. Olyan őrülten szerelmesek lettünk, ahogy csak a romantikus regényekben szokás és a szerelmes filmekben való.

Három évvel később összeházasodtunk, majd évente gyarapodtunk: közös otthon, közös kocsi, közös gyerek. Az életünk fenekestül fordult fel Csani érkeztével, minden megváltozott, de a változást is megosztottuk egymással. Micó ehhez képest úgy simult bele az életünkbe, mintha mindig is odatartozott volna.

És bár egyszerűen hangzik: diploma, esküvő, gyerekek - természetesen voltak nehézségek, hullámvölgyek, mélypontok. Nyilvánvaló, hogy párkapcsolatban élni örömteli dolog, de ugyanakkor nagyon sok odafigyelést, tudatos munkát igényel, nincs törékenyebb a tartós boldogságnál. Nem lennék újra huszonegy éves, nem csinálnám elölről végig az elmúlt tíz évet... Rengeteg energia van abban, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Akárcsak a fogyókúra, nem elég eredményt elérni, sőt, talán még nehezebb: meg is kell tartani.

Sokan kérdezik, mi a titka annak, hogy a családdá válás mellett is meg tudtuk tartani kiegyensúlyozott párkapcsolatunkat. Talán az, hogy nem is olyan kiegyensúlyozott. Mi kimondjuk, ami a szívünket nyomja, akár ki is kiabáljuk, de megbeszéljük, nem marad senkiben tüske. Öreg bölcsesség ma is használ: soha nem fekszünk le haraggal.

Ezen kívül az újszülöttek első néhány hetes káoszának kivételével mindig tudatosan időt szenteltünk egymásnak, a kettesben töltött minőségi együttlétnek. András és én a szoptatás kivételével mindent megosztva csináltunk és csinálunk ma is a gyerekek körül, soha nem volt, nem is lehetett volna kívülálló. Boldog vagyok, hogy nem is akart az lenni. Egy kakis pelus, szortyogó orr vagy pisis lepedő problematikája épp olyan természetesen oldódik meg a férjem keze alatt, mint nálam, még ha a hatékonyságban talán van is egy hajszálnyi különbség.

És a legfontosabb, egy vágy, egy álom, ahol lenézek a kezemre, ami öreg, csontos, és ráncos, és egy kockás takarón fekszik. Mellette egy másik kéz, szintén öreg, csontos, és ráncos, összeér a bőrünk, merev, száraz és fakó, mint a pergamen, csak a karikagyűrűk fénye csillan. És ahogy felnézek, látom, hogy az arc is, ami visszanéz rám, hihetetlenül megöregedett, talán rá se ismernék, ha korábban mutatják. Egyedül a kék szemek, azok nem változtak, ugyanaz a tiszta tekintet, amit aznap láttam a Jópipában, mikor felkapcsolták a fejemben a villanyt.

Szofi