2002.05.08 10:18
Szerző: keke_
Nõi és emberi méltóság
NSZ • 2002. május 8. • Szerzõ: Kalmár Lászlóné, Judit
A két fogyatékos gyerekét nevelõ anya küzdelmeinek, céljainak és sikereinek bemutatásával – anyák napja alkalmából – a szeretet erejérõl, a „csakazértis” nõi heroizmusáról, a kitartásról szeretnénk példát mutatni mindazoknak, akik könnyen megfutamodnak, akik akár apróságok miatt reménytelennek látják helyzetüket, céltalannak egész életüket.
„Két gyermeknek adtam életet. Márton e hónapban lesz 23, Anitának nyáron ünnepeljük 18. születésnapját. Én magam 45. évemet taposom, férjem a Frim Jakab Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonában dolgozik.
Boldogan érkeztem el a felnõttkorba. Két copffal, piros keretes szemüveggel, 45 kilósan, óvónõként kezdtem. Minden gondolatom a 38 gyereké volt, akiket eleinte félénken, majd munkámat látva, egyre több bizalommal adtak át a szülõk reggelente. Sok szeretetet kaptam tõlük és a kicsiktõl. Lelkesen készültem a fejlesztõmunkára. Mivel nem voltam „egy Picasso”, a szemléltetõ rajzok, pl. a baromfiudvar képe férjemre maradt.
Sok helyre elvittem a gyerekeket. A kirándulásról hol egy letört ágat hoztunk a napostáblára, hol vadgesztenyét nyaklánckészítéshez. Sokan velem voltak elõször az állatkertben, a Vidám Parkban, sõt elõször hagyták el a lakótelepet. Újdonság volt a hajókirándulás, és mikor a hegyi klinikán meglátogattuk társukat, elhangzott a kérdés: Judit néni, most vidéken vagyunk?
Nem voltak nagy igényeim. Esténként a meleg családi fészket láttam magam elõtt: a kályhában pattog a tûz, férjemmel s a megálmodott három gyerekkel meghitten beszélgetünk a vacsora mellett.
Sose gondoltam, hogy majd mindenáron egyetemre kell járniuk. Nem voltak el nem ért vágyaim, amit velük szerettem volna valóra váltani.
Amikor terhes lettem, óvodásaim vigyáztak rám. „Ne egyél lekváros kenyeret, mert összeragad a hasadban a baba” – óvott uzsonnakor Szilvi. Kórusban figyelmeztették egymást hógolyózásnál, nem szabad a hasamat megdobni, mert ott a baba. A szüléstõl se féltem, minden aggályomat elûzte az orvos felkészítõ magyarázata. Aztán eljött a nagy nap, s a valóság keserûen cáfolt rá az álmokra.
Marci halmozottan fogyatékosan, egy igen ritka genetikai betegséggel született. A fejét se tudta elfordítani, csak feküdt, mint egy játékbaba. Nem figyelt, nem mozgott, nem reagált.
Egyik orvostól a másikig mentünk. Minden vizsgálatot hosszú várakozás követett – persze, addig is lehetett reménykedni. Majd újra és újra megállapították, fejleszthetõ a gyerek, csak éppen nem tudnak mit kezdeni vele. Próbáljam meg én. És én megpróbáltam. Féléves korában, egy véletlen folytán a fejlõdésneurológiai osztályra kerültünk, a Svábhegyre. Itt kemény õszinteséggel annyit mondtak a kivizsgálás kideríti, fog-e valaha ülni, állni, járni Marci.
A rettenetesen hosszú tíz nap után végre elkezdhettük a fejlesztést. Napi négyszer fél óra helyett négyszer 1 órát tornáztattam – amikor kúppal kellett a lázát lenyomni, amikor tüdõgyulladással volt kórházban, akkor is.
Egyéves lehetett, mikorra valójában eljutott a tudatomig, hogy ez a „más”-ság egy életre szól. Erõs dac fogalmazódott meg bennem, azért is megmutatom a világnak, Marciból ember lesz! És így is lett. A sok tornáztatás, az úszás, az egész napi vele való foglalkozás, a logopédia, a nagyon sok szeretet meghozta gyümölcsét – ötéves korában felállt.
Mára érzõ szívû, boldog felnõtt lett. Tud írni, szeret olvasni. Vannak barátai, biciklizik, számítógépezik, zenél, járunk színházba. Mindent megbeszélünk – mi jól értjük artikulációját, s kis trükkjeit: ha még nem akar lefeküdni, nyerõ lehet, ha felajánl egy gyógyító hátmasszázst. Nagyon figyelmes, segítõkész.
Marci ötéves volt, amikor elõ mertem állni a régóta bennem élõ gondolattal, hogy egy egészséges gyerek teljesebbé tenné életünket.
Az új terhesség vállalása elõtt több genetikusnál jártunk. Mind írásban adta, akárhány további gyerek jöhet, nincs kockázata a betegség ismétlõdésének. Eldöntöttük férjemmel, otthon maradok, nehogy elkapjam az óvodai fertõzéseket.
Tudatosan készültem, táplálkoztam, sok vitaminnal láttam el a kicsit. Genetikával is foglalkozó nõgyógyászt választottunk. A vizsgálatok azt mutatták, a gyerek egészségesen fejlõdik. Eljött a nagy nap, megszületett kislányunk!
Anita nagyon szép baba volt. Viszont nem szopott. Szívzöreje volt, és a lába kicsit befelé állt. Amikor pelenkáztam, nem rugdosott. Nem tûrte a változásokat.
A Svábhegyen azt mondták, nincs baj, csak megkésett a fejlõdése. Ám ötéves korában kiderült, hogy egyéb problémái mellett autista. Így hát életemben minden kezdõdött elölrõl.
Folytatódott a küzdelem: a torna, hogy felálljon, a járógép, hogy elinduljon, a logopédia, hogy beszéljen. Az volt a legnehezebb, az fájt a legjobban, hogy nem mûködött együtt velünk, nem fogadta el a szeretetet. Míg Marci egy simogatásért, kedves szóért mindent megtett, Anita elutasított minket. Úgy kellett sétáltatni, hogy a kíséretet se vegye észre. Nem oszthattuk meg vele gondolatainkat, nem mesélhettünk neki – könyveit egyedül nézegette, háttal nekünk. Elutasította a testközelséget. A speciális közösségekbõl is kitették, évente 5-6 helyrõl.
Nem tudtam fejleszteni. Nem értettem, miként lehet, hogy míg az óvodában a „legnehezebb” gyereket is pár hét alatt „kenyérre kenve” meg tudtam szelídíteni, saját lányommal nem tudtam mit kezdeni. Sírva öleltem magamhoz, úgy mondtam, nagyon szeretem, mindhiába.
Férjem éjjel-nappal dolgozott, hogy mindent megadhassunk a gyerekeknek a fejlesztésükhöz. Anita születése után rövid ideig újra dolgoztam, ám nem felelt meg a munkaidõ-beosztás. Ennél is nagyobb baj, hogy már nem tudtam annyi energiával, olyan fáradhatatlanul ellátni feladatom, ahogy ezt magamtól elvártam.
Nehéz volt otthagyni az óvónõi pályát, a szeretet szigetét, feladni azt, amiért eddig éltem. De dönteni kellett, s a családot választottam. Sok álmatlan éjszakám volt. Hiányzott a munka, s bármennyire szerettem gyerekeimet, vágytam rá, hogy dolgozhassak. Segítettem az Autizmus Kutatócsoportnak, hogy meg tudjanak venni egy épületet, cserébe felvették Anitát. Eleinte napi 4 órában önkéntes segítõ voltam náluk, majd egy számítógépes tanfolyam elvégzése után odahívtak dolgozni. Elõször irodai asszisztens voltam, késõbb pedagógusok gyerekei számára egy bölcsi-ovit hoztam létre, házon belül. Tíz hónapostól 5 évesig jártak hozzám gyerekek. Olyanok voltunk, mint egy jó család. Legnagyobb sikerem egy autista gyerek integrálása volt. Közben sokat tanultam.
A hétvége csak a saját gyerekeimé volt. Egyszer az egyik, máskor a másik kívánságát, programajánlatát teljesítettük. Hét közben, a 8 órás munka után persze az õ fejlesztésükkel folytatódott a nap: tanulás, logopédia, úszás, lovaglás.
Az alapítványnál csalódások értek, környezetemben kicsit „félrecsúsztak” az értékek. Egy idõ után már nem éreztem jól magam, így elfogadva egy orvosi kiadó ajánlatát, marketingasszisztensi állást vállaltam. Az élet sûrûjébe kerültem. Könyvek, újságok kiadásához szereztem szponzort. Mivel gyerekeim betegsége révén sok keserû csalódás ért, úgy véltem, a kiadványok, friss adatok megjelentetésével én is hozzájárulok az orvosképzés, az egészségügy javításához. Közben gyerekeim a Frim Jakab Napközi Otthonba kerültek, a gondozók, nevelõk, tanárok itt elfogadták, szeretik, fejlesztik õket, saját akaratuk, véleményük lehet. Megnyugodhattam, jó helyen vannak.
Ami viszont a munkámat illeti, a hét év során sok negatív dolgot tapasztaltam. Ismét úgy éreztem, váltanom kell. Egy gyermek-televíziónál marketing- és PR-menedzser lettem. Itt célul tûztem magam elé a sérült emberek integrálását, mivel meggyõzõdésem: kis korban kell a másság elfogadását megtanulni. Napi 10-12 órát dolgoztam.
Egyre szembetûnõbb lett, mennyire hiányzom a családnak. A hétvégék többnyire csak arról szóltak, hogy össze tudjam szedni magam, hogy aztán a hét során fitten dolgozhassak. Elmaradtak a kirándulások. Megváltoztam. Ráadásul nem tudtam megvalósítani terveimet, több munkám akadt, ami nem hozott pénzt, holott fõnököm számára ez jelentette az értéket. Idegöszszeomlást kaptam. Az addigra 22 éve tartó harc nem maradt nyomtalan! Ezután döntöttem: gyökeresen változtatnom kell.
Ma egy támogató szolgálatnál vagyok irodavezetõ. Sérültek, családtagjaik, segítõik számára adunk naprakész információt. Sok reményét vesztett emberen tudunk segíteni. Ha bejön egy elkeseredett szülõ, s mosolyogva távozik, ennél nincs jobb érzés. Tele vagyok megvalósítandó tervvel, jól érzem magam. Szabad idõnkben egy lakóotthon felépítésén dolgozunk. Tudni akarom, ha már nem leszünk, a gyerekeim továbbra is családias légkörben élhetnek.
Bár sokat dolgozom, gondos anya lehetek. Igaz, nem ropog tûz a kályhában, de a szívem meleg és együtt a család. Beszélgetünk, sokat nevetünk. Büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Együtt élünk, nem egymás mellett.”
Kalmár Lászlóné ezt a rövid összefoglalót életérõl a Szociális és Családügyi Minisztérium Nõképviseleti Titkárságának az idei Nõi méltóság – méltó nõiség pályázatára adta be február 26-án. Március 7-én este kapta az értesítést, hogy 8-án jelenjen meg, mert különdíjas lett. Izgatottan készülõdött, azt remélte, most majd pici kárpótlást kap az élettõl, elvégre õt még soha nem ünnepelték. Ám öröme keserûségbe váltott. Errõl így számolt be az újságírónak:
„A nõi és az emberi méltóság nevében írom le fájó gondolataimat. Az ünnepségre a minisztériumban beültettek az elsõ sorba. Senki nem szólt hozzám, senkit nem érdekeltem. Se díjazottnak, se nõnek nem éreztem magam, mint ember pedig magányos és kirekesztett voltam. A díjazottak nevét felolvasó államtitkár asszony nem is az írásomról, hanem a fogyatékosügyben folyó munkámról beszélt. Egyértelmûvé vált elõttem, hogy akik a pulpituson ültek, írásomat nem olvashatták. Akkor kellett volna nem átvennem a virágcsokrot. Meghökkenve hallgattam a dicshimnuszt a szép pályamunkákról. Az államtitkár asszony azt ecsetelte, jó lenne, ha nemcsak a fogyatékosságról, a betegségekbõl való felépülésrõl olvashatna, de végre olyan mûvek is megjelennének a pályázaton, melyek az örömrõl, a sikerrõl szólnak. Úgy éreztem, a teremben megfagyott körülöttem a levegõ.
Bátran, bizonyos értelemben büszkén viselem azt a terhet, amit két halmozottan fogyatékos, majdnem felnõtt gyerek nevelése jelent manapság. Dolgozom, segítek másokon. Örömöt találok a munkában, gyerekeimben, családomban. Nemigen van szabad idõm, nem is tudom, mikor pihentem utoljára. Mostanában egy lakóotthon megteremtésén fáradozom. Talán ha a pályamunkákból nem csengtek volna ki az efféle örömök, sikerek, ki kellene menni az utcára, az iskolákba, a kórházakba, s ott megnézni, ki az, aki minimálbéren mosolyogva tud élni, és a sikerekrõl beszél. Ráadásul mindezt akkor, amikor naponta éreztetik az emberrel, hogy nincsenek jogai.
Az ünnepség következõ mûsorpontja a minisztérium által kiadott könyv méltatása volt. Nem tudtam, hogy jön ez ide, s vajon nem ezért hívták-e a sajtót, ha már nem a díjazott munkákból vetítettek vagy olvastak részleteket. Mit is ünnepeltünk vajon: a megjelent könyvet vagy a nyertes pályázókat? Ennyit ér a nõi méltóság? Ezt kell elviselnie a társadalom nõtagjainak?
Megvert kutyaként távoztam a helyszínrõl. A megaláztatástól kiborultam, sírtam. Fájdalmamat növeli a minisztériumtól pár nappal késõbb kapott levél, ami »Tisztelt hölgyem/uram!«-mal kezdõdött, s a folytatásból is kiderült, nem rám szabták. Az aláíró »Önnek és munkatársainak« köszönte meg a szép munkát, én viszont egyedül írtam a pályázatot. Majd így szóltak hozzám: »Az elbírálás során sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az Ön által benyújtott értékes pályázat a bíráló-bizottság döntése alapján nem kapott díjat«. E levél után kínomban nevetve kérdeztem magamtól: ezen élmény miatt mindenképpen vesztes vagyok, de vajon egyáltalán díjazott vagyok-e?
Eszembe jutott, amit a teremben az egyik zsûritag mondott bizalmasan. Õk engem helyezettnek javasoltak, de »kívülrõl« döntésüket megváltoztatták.
Nos, csatámat önmagamban a sorssal már megvívtam, de úgy látszik, a Szociális és Családügyi Minisztérium efféle ünnepeinek elviseléséhez még nem vagyok elég erõs.”