2005.12.30 16:20
Szerző: melissza
Bepa, ez durva. Én több rosszat is hallottam róla, akkoriban írtam is, hogy én otthagyom. Pedig meg lett volna az esélyed a normál szülésre. Én nagyon sajnálom, hogy nekem nem ment. Pedig soha nem gondoltam volna, hogy császár lesz, minden rendben volt. Nem is fogadtam dokit. Csak már mikor bent voltam a kórházban, és amikor megláttam aznap reggel a papírjaimat, akkor tudtam, hogy ma biztos megcsászároznak. Pedig minden este úgy feküdtem le már egy hónapja, hogy hátha jönnek a fájások, már nagyon vártam. Volt is vagy két fájásom itthon, kettő a kórházban, de semmi komoly.
Hétfőn kellett bemennem a kórházba, már ismerősként, mivel előtte már voltam bent egyszer. Jó szobába kerültem, mindenki túlhordós volt, első babás és jókedvű. Jól elvoltunk. Minden nap CTG, kétnaponta áramlásvizsgálat. Szerdán másfél órát volt rajtam a CTG, de nem mondtak semmit. Csütörtökön vizit előtt megnéztem a mappámat, és tele volt írva a CTGs lap, és a végén: "műtét mérlegelése". Nagyon izgultam. CTG, áramlás. Az ultrahangos vizsgálatba ahogy belekezdett a doki, rögtön elkomorodott az arca - tudtam, kész, vége, nincs több időm. Mondta is az asszisztens, hogy vsz műtét, de ne szomorkodjak. Majdnem sírtam, persze. Föl a dokihoz, újra ultrahang, vizsgálat, konzílium. Rossz CTG, suspect flow (gyenge áramlás, gondolom), olygohidramnion (ami állítólag fél liternél kevesebb magzatvizet jelent), átrendeződés megkezdődött (a kicsi takarékra kezdte venni a keringését, hogy a főbb szerveit működtetni tudja), ja és a magzatvíz még zavaros is volt. Ehhez jött a nagy baba, zárt méhszáj, még be sem helyezkedett a szülőcsatornába, fent volt a feje, szabadon mozgott. Fájások sehol. Azt mondta a doki, hogy kapok egy esélyt, feltesznek méhszájpuhító zselét, hátha "beindulok". Ez volt délben. Rögtön mennem kellett a szülőszobára - ahol viszont rám sem hederített senki. Aztán előkészítés. Aztán zselé. Eléggé fájt, mivel teljesen zárt voltam. A szülésznő meg csak annyit mondott gúnyosan a doki kérdésére, hogy nincs kisebb eszköz, hogy "ez szülőszoba". Megint CTG. Éreztem, hogy a szülésznők útálnak. Közben már rohangáltak ki-be, érzelmeiket félresöpörve, mert horrorisztikus volt a szívhang. Gyorsan forgattak a másik oldalra, kötötték be az infúziót, hívták a dokit, kaptam a karszalagot, íratták alá a papírokat, kérdezték a baba nevét. 3/4 5kor jött a két doki, és azt mondták, 5kor találkozunk a műtőben. Remegtek a lábaim. A férjem meg (elvileg ötig) dolgozott Kecskeméten. Azt mondtam, ha azonnal indul, még láthatja a gyereket, amikor kitolják. A műtét rendben zajlott, habár előtte még kaptam a kedves szülésznőktől. Le kellett vennem az ékszereimet, de hogy hova teszem, az már az én dolgom, felkelni már nem lehetett, még pisilni sem, majd mindjárt bekatétereznek. Köszi. Amikor meg a kanült beszúrták, a földön folyt a drága vérem. (Fura, mert egy másik lány, aki előttem szült, nagyon jó véleménnyel volt róluk... Vagy az volt a baj, hogy épp műszakváltás következett?) Azon is viccelődtek, hogy rosszul tették rám a műtős sapkát. Mindegy. Tudtam, hogy a lehető legjobb két doki fog műteni, és a babám így életben, egészségben születhet meg.
A műtőben már minden nagyon rendben zajlott. Az anesztes dokinéni gerincben érzéstelenített. Ott jöttem rá, hogy ez tényleg igazi műtét. Leszíjazva, infúzióval, vérnyomásmérővel, pulzusérzékelővel, EKGval, oxigénmaszkkal. Mondta, hogy kivették a baba fejét, és hogy érezni fogom, hogy húzzák ki a többi részt (és éreztem is), hogy fiú, azt vártunk-e, hogy éppen "nyált köp", és utána felsírt. Egy pillanatra elém tartották, aztán később még visszahozták, még akkor is buborékokat fújt. Kérdezték, hogy kint vár-e a család, mire majdnem sírtam, hogy nincs itt senki, de majd jönnek. Minden elég gyorsan zajlott. 17:20kor született meg Bálint, aztán jó fél órával később toltak ki engem, de nekem jóval kevesebb időnek tűnt. Igazán akkor fogtam fel, hogy lebénítottak, amikor megláttam a beteghórdó karján a lábaimat, miközben azt hittem, az ágyon fekszem teljes testhosszban.
És megint majdnem sírtam, mert ahogy betoltak megfigyelésre, már ott állt a férjem, könnyes szemekkel, beöltözve. És látta a babát is, le is fényképezte. Azt mondta, gratulált neki a doki az "elefántbébihez". Még sokáig remegtem, több, mint két órát feküdtem ott, beért anyu is közben, és küldtük az SMSeket, meg telefonáltunk is. Amikor már magam fel tudtam húzni a lábaimat, akkor vittek fel. Előtte még megnyomkodták a hasam, rettentesen fájt, ahogy a friss sebben vájkál a "kedves" szülésznő (már a másik műszak). A fájdalomtól görcsberándult a kezem mire közölte, hogy ne fogjam meg a kezét, úgyis megcsinálja. Csak utána kérdezte meg, hogy mennyire voltam kitágulva (semennyire), mert naná, hogy nem tudott kinyomni semmit. Még utána sem véreztem egy teljes napig.
Fent a gyermekágyon már rendesek voltak, épp szoptatás következett, és kihozták nekem a pici fiamat, hogy nézegethessem. Reggelig nem mozdulhattam meg. Aztán fel kellett kelnem. Nehéz volt, nem is hittem volna, hogy mennyire. A legnehezebb átmenni vízszintesből függőlegesbe (kapaszkodó nem volt, ja, és nővérhívó sem, pedig kimondottan műtöttek számára fenntartott szobában feküdtem). Nagyon nyomorulttul néztem ki, láttam a családom szemében. Folyamatosan kaptunk fájdalomcsillapítót, bár néhány nővér még azt is sajnálta. A csecsemősök nagyon aranyosak voltak, segítettek a szoptatásban, mivel Bálint eleinte csak harapott, meg sírt, nem működött igazán a szopórefleksze. Aztán olyan jól ment már a szopizás, hogy a kórházi védőnő gratulált is nekünk (80-100grammot szopott egy-egy alkalommal a fiam). Éppen emiatt nagyon meglepett, amikor hazamenetelkor (ötnaposan) 3750grammal engedték el, a 4000grammos születési súly ellenére.
Háromhetesen egy este annyira ordított, hogy ki kellett hívni a dokinénit. Azt mondta, szerinte túlkajálja magát a kicsike. Másnap lemérte (4150gramm), és azt mondta "ez a gyerek éhezik". Kell ennél több egy anyának?! Bepánikoltam, eléggé letörtem. A fagyasztóban meg már több liter lefejt tejem volt...
Azóta is csak szoptatom, most 3 hónaposan átlépte a 7 kilót. Nagy baba. És sok energiát igényel, most is sír, de nem tudom miért. Evett, tiszta, meg van mindene.
Ez a mi történetünk. Remélem nem untattalak vele benneteket.