Sziasztok Lányok!
Hát nem gondoltam, hogy ilyen sokára tudok csak veletek diskurálni, de Lillababa lefoglalja a teljes napomat (sőt az édesanyámét is, aki itt van nálunk segíteni nekem
.
Szóval igértem egy történetet, az én szemszögemből - Bóbipapiét már olvashattátok
Az egész szombat reggel kezdődött. Arról írtam nektek, mikor elment a nyákdugó, és a drága férjemmel berohantunk a kórházba.
Adrikám, ne is törődj semmivel: a ctg annyira semmit nem mutatott, Lilla meg annyira élénk volt, hogy az ügyeletes szülésznő közölte még csak ne is reménykedjek a napokban(!) hogy szülök.
Aztán Sipos doki mondatai mégis csak reményt adtak: felszívódott méhnyak, kinyílt méhszáj... szépen haladunk.
Hazafelé menet Bóbipapi (mostantól Lillapapi
) elképedt azon, hogy milyen eufórikus hangulatom lett e néhány ténytől.
Lányok, annyira pontosan éreztem, hogy nemsokára találkozom Lillával, hogy az már-már hihetetlen!
Ebéd után érdekes hasfájások kezdtek beindulni, miközben folyamatosan jött ez a nyákos dolog... Délután hattól már mérni is lehetett a fájásokat, bár őszintén szólva renkívül rövidek, és abszolut viselhetőek voltak. 9kor már - bár én még simán bírtam, nem éreztem igazán fájdalmasnak - elindultunk a kórházba: drága Lillapapi annyira ideges volt, annyira bent akart már lenni velem, hogy gondoltam (meg szerintem Erzsike is), jobb ha bent folytatjuk.
Beérkezés után jött a séta, beöntés, stb-stb.
Közben persze folyamatosan fájdogáltam, úgyhogy 3 ujjnyi felé Erzsike szólt az anesztesnek, hogy jönni kellene, mert készen állunk.
Hát, elképzelhetitek, hogy a szivem majd megállt az asztalon, mikor a közösen emlegetett anesztes doki közölte, hogy ő most máshol ügyel, és miért nem előbb szóltunk
Isteni szerencsémre az ügyeletes anesztes doki egy írtó kedves dokinő volt, áldom a szerencsémet, hogy vele akadtam össze, és nem mással. Az Eda bekötése után szinte semmit sem éreztem egészen 1 óráig, amikor újabb adag érzéstelenítőt kellett volna kapjak.
Sajna, kiderült, hogy a méhnyak ugyan felszívódott, de felemásul, azaz az egyik oldalon még rá kellene fájásokkal segíteni.
Na, ekkortól jöttek az "érdekes" dolgok: még nem is voltak tolófájásaim, de tolnom kellett arra az oldalamra fekve, ahol még a méhnyakat el kellett tüntetni. Közben teljesen készen állt a méhszáj is. Ezután már beindultak a tolófájások.
Hát, ez tényleg leírhatatlan. Tudom, hogy akárhányan figyelmeztettek, hogy milyen, arra nem is gondolhattam, ami tényleg volt.
Az elviselhetetlenségben két reménysugár volt csak: ott volt a Szerelmem mellett, szoríthattam a kezét, annyira figyelt rám, annyira velem érzett, együtt tolt mikor a fájások jöttek, hogy akármikor erre gondolok, nem a fájások miatt könnyezek, hanem azért az élményért, amit a vele töltött idő adott... A másik, ami reményt adott, most ott szuszog a hálószobánkban. Akit, mikor a hasamra fektettek, már olyan szerelemmel szerettem, mint az én Drága férjemet is. Ezt az édes kislányt, akiért annyit harcoltunk, szenvedtünk, és aki - annyira hihetetlen, de - már a családunk tagja, az életünk része.
Nem tudom Lányok, hogy mennyit meséltem magamról nektek. Egy nagy cégnél voltam / vagyok főkönyvelő, s a munkám, a sürgés forgás töltötte ki az életemet. S azt hittem, ez így is marad.
Persze a férjemmel való találkozás már "kibillentett" ebből az állapotból, de az igazi változás csak most következett be.
Olyan ez, mintha eddig valamit kerestem volna, és most megtalálnám. Mintha mindig is lett volna egy hiány az életemben, ami most teljessé vált a kislányom megszületésével.
Ez a CSODA!
Nem akarom részletezni tovább az eseményeket, talán annyit, hogy Lilla 9/10-es APGAR értékekkel született, szép kerek pofija van, és rengeteget eszik. Sajna, annyira szoptatni akartam-akarom ezt a lányzót, hogy a kórházi napok alatt, még alig, alig előtejjel is szoptattam őt. És persze először rosszul, hiszen sem én, sem ő nem tudtuk mit kell csináljunk. Ráadásul a mellbimbóm lapos, szegény alig tudott vele mit kezdeni. Na, ezek következményeként 2 szétsebesedett, berepedt bimbóval érkeztünk haza, és bepróbálkoztunk a mellbimbóvédővel. Lilla nem szereti- nem fogadta el. Pedig mindent megpróbáltunk: bekentük anyatejjel, öntöttünk bele tejcsit. De Lilla nem és nem, sehogy sem hajlandó vele szopizni. Úgyhogy most egy kevésbé jó megoldást kellett elfogadjak: fejem a tejcsit, és ebből itatjuk, etetjük. Közben meg ápolom a mellemet, hogy minél hamarabb visszatérjünk a szopizásra.
Hát, nagyjából ennyi a történet, és a mai helyzet.
A lényeg azonban tényleg az, hogy életem legszebb perceit élem át, s ez kárpótol minden nehézségért.
Hasonló szépeket kívánva mindőtöknek,
sziasztok,
Lillamami
ui: próbálkozom képfeltöltéssel. A kép még a kórházban készült Lillánkról.