Sziasztok!
Kriszta!
Nagyon sajnálom, ami a tesóddal történt, és főleg azt ami veled meg anyukáddal, hiszen nektek volt gazán nehéz Balázs nélkül. Nekem is volt két ikertesóm, de ők sajna nem is tudtak élve megszületni. Igaziból az anyukám előző terhessége volt ikerterhesség. Amikor anyum a tesómat szülte, elszakadt a méhnyak, anyum épp túlélte, h a tesóm 4,5 kilósra nőtt. Aztán négy terhességet és 5 gyereket vesztett el, mert a méhszája nem bírta a terhelést. Aztán megszülettem én 2900 grammal 35 hétre, hogy ne terheljem agyon.
Ez persze messze nem olyan történet, mint a tietek, csak eszembe jutott. Nekem nem volt kötelékem az anyaméhben. Úgy képzelem, olyan lehet, mint amikor az embernek a másik fele nincs meg, mintha levágák volna a kezét vagy hasonló.
Persze meg lehet tanulni ezzel együttélni, mint ahogy teszed Te is, de örökre ottmarad az űr betöltetlenül, és jöhet másik tesó, sosem lesz ugyanaz.
Igaziból, amikor megszülettek a picik, én is nagyon féltem, nehogy valamelyiket elveszítsem. Épp két nappal a szülés előtt néztük ki a kiságyakat, de aztán nem mertük megvenni, nehogy valamelyikre ne legyen szükség. Aztán a klinikán sírva kérdeztem a docens asszonyt, hogy hány százalék esélyük van a túlélésre. Õ mondta, h 99, de csak azért ennyi, mert egy orvos 100-at nem mond. Ennek ellenére én végigbőgtem az éjszakákat amíg bent voltam, és nem tudtam úgy bemenni, hogy ne sírjak az inkubátor mellett, olyan szörnyű volt a bizonytalanság. Csak láttam két pici embert küzdeni, akik nagyon akartak élni, tőlem meg csak annyi telt, hogy folyamatosan mondtam nekik, h itt van anya, és azért van itt, h ti meggyógyuljatok, és hazamenjünk. Mások énekeltek, sosem fogom megérteni, hogy van egyeseknek erre is erejük. Aztán, amikor mondták, hogy átkerülünk a Péterfybe, majdnem könyörögtem, hogy maradjunk, mert annyira féltem, hogy avatatlan kezekbe kerülnek.
Aztán igazán ott nyugodtam meg, amikor első nap már megengedték, hogy hozzájuk érjek, sőt ölbe is vehettem. Annál nagyobb boldogságot talán csak akkor éreztem, amikor kiléptünk velük a kórházkapun.
Na, jól elkanyarodtam a témától, de jólesett kiírni magamból.
Szóval szerintem a gyerekek nagyon ragaszkodnak egymáshoz már most is. Van úgy, hogy csak az egyik van a járókában, és addig sír, amíg egy helyre nem kerülnek. Ja, és most a kórházban így aludtak el:
Nutritonról én úgy tudom, vízzel kell kikeverni, mert nagyon hamar mekeményszik, és egyébként is arra szolgál, hogy dugót képezzen a gyomorszájon. Mondjuk, ádám a Nutritont is ki tudja bukni, ha olyanja van. Tápszerügyben, én szerencsére nem tudok segíteni. Most épp azzal küzdök, hogy nem szopizzák ki az összes tejet este, így kezd becsomósodni a cicim. No meg nappal is fejni kell, mert már egyszer esznek szilárdat is, és a mellem nem tudja tartani a kicsi lépéseket.
ákosnak hatttalmas gratula a mászáshoz!!!! Nagyon ügyes a pici fiú! Azazhogy nem is olyan pici.
Képet én is szeretnék ám látni!
Én olyan béna fotós vagyok, hogy ihaj, de azért még felteszek egy-kéz képet.
Falina!
Jó, hogy ki lehet nőni ezt a gégebajt. Én is azzal vígasztalom magam, hogy Ádám egyszer kinövi a refluxot, aztán már sokkal könnyebb lesz neki is.
Most így visszaolvasva rengeteget szenvedtél te is a terhesség alatt. Persze, ez elbátortalanítja az embert. Én egyáltalán nem rettegnék egy újabb koraszüléstől. Valahogy úgy vagyok vele, h egészséges nő vagyok, és természetesen ki tudom hordani normálisan is. De ez csak elméletben van, sajna az anyagiak nagyon behatárolják ezirányú bizonyítási lehetőségeimet.
Zsófi!
Csodaszép királykisasszony a lányka. Igazán csak csodálnivaló. A fiaim azért próbálkozhatnak? Hátha valamelyik bejön neki!
Gyere gyakrabban, és írj egy kicsit bővebben magatokról. Így nem sokat tudtunk meg, de mindenre kíváncsiak vagyunk.
Na, most már csak képet csatolok, mert fosom itt a szót, meg aztán nagyon szalad az idő.
Puszi mindenkinek,
Annamari
Gergő kékben:
Ádám:
Gergő: