Sziasztok!
Nagyon rossz, hogy így alig-alig tudok jönni! Tegnap megpróbálta egy barátom megjavítani a gépek közül legalább az egyiket, de valami mindig hiányzott
A gyerekvállalós kérdéshez elküldöm a második gyerek születése után kezdett babanetes naplóm első oldalát (véletlenül botlottam a neten bele):
"A nagy nap előtt
Régóta gondolkozom azon, miféle tréfát űz velünk a természet. Mi indít minket, embereket arra, hogy gyerekeket szüljünk? Mert jó, szülünk egy gyereket... még nem tudjuk, mivel jár, hány álmatlan éjszakánk, félbehagyott híradónk, állva bekapkodott ebédünk fog rámenni arra a büdös kölyökre. De jó, túl vagyunk a nehezén - gondolom én naivan -, végre néhány percre már lerogyhatok, legfeljebb a fülemet kell turbó fokozatra állítanom, hogy meghalljam, ez a puffanás, ami a gyerekszobából kiszűrődött, vajon milyen eredetű volt. A mentőket hívjam vagy elég, ha az apját riasztom a dolgozószobájából, ugyan nézne már rá a porontyára.
Szóval végre kedélyesen telnek az esték, én, mint a családi tűzhely őrzője (de szép... csak az a baj, hogy a szó szoros értelmében is igaz, egész nap őrzöm azt a nyüves konyhagépet), a konyhából koordinálom a család életét. Közben kínosan próbálom kicentizni, kinek hol van a tűréshatára, kitől mennyi segítséget lehet elvárni. Minden esetre már ülve eszem a vacsorát, néhanapján hajat is tudok mosni, lassan a tusolás helyett ünnepnapokon egy fürdőt is megengedhetek magamnak, sőt, volt már könyv is a kezemben... szép, piros borítója volt... egészen megkívántam... majd, egyszer... nemsokára...
És akkor valamitől meghülyülünk... ránk tör az "egy gyerek nem gyerek", "sok kerék, sok szoba, sok gyerek" érzés, újra szükségét érezzük a büdös pelenkáknak, az álmatlan éjszakáknak.
Így történt ez a mi családunkban is. Nagyfiúnk (Kristóf), már 19 hónapos volt, mikor úgy éreztük, jöhet a kistestvér. Kitartó próbálkozásunkat két hónap múlva siker koronázta. Arcunkon üdvözítő vigyorral bámultuk a két pici csíkocskát a terhességi teszten.
Elsőszülöttünk előtt persze eleinte titkolni próbáltuk, hogy merénylet készül ellene. Õ mit sem sejtett mindebből, boldogan élte a másfélévesek gondtalan életét. Dupla bikaként (az aszcendense is bika a szentemnek) a játszótéren uralkodói posztot vívott ki, melynek következtében érkezésünk után öt perccel minden mászóka és hinta kiürült, valamint mindenfelé zokogó gyerekeket és őket vigasztaló szülőket lehetett látni. Én dorgáltam (jó hangosan, hogy minden szülő hallja, én aztán nem hagyom annyiban) és reménykedtem, talán használ. Kis naiv! A megoldást az jelentette, hogy sűrűn váltogattuk a játszótereket, néhány nap pihenőt hagyva a bántalmazott gyerekek és szüleik lelkének regenerálódására.
Mindezt csak azért bocsátottam előre, hogy látható legyen, nem a testvérféltékenységből indult nálunk a dominanciaharc. Hevesen fohászkodtunk is, hogy második gyermekünk ne szülessen előbb, az oroszlán jegyében, inkább legyen szűz.
Második terhességem, hasonlóan az előzőhöz, szinte észrevétlenül telt. Az elején kicsi hányinger, farkasétvágy és a derekamra, combomra felugráló kilók jelezték csak, hogy ismét babát várunk. Egészen az AFP-vizsgálatig eseménytelennek is mondható várandósság volt. Ekkor viszont derült égből villámcsapásként ért a hír, jobb lenne, ha megcsináltatnánk egy - az orvosok szerint nem is olyan kellemetlen - ellenőrzővizsgálatot. Nagy tanakodás, sírva átvirrasztott éjszakák után végül úgy döntöttünk, nem tehetjük meg magunkkal, sem a babával, hogy idegességben teljenek a hátralévő hónapok. Interneten minden lehetséges szövődménynek utána néztünk, nyaggattuk a nőgyógyászokat, majd végül elvégeztettük a magzatvízvizsgálatot (egy hosszú tűvel a hasfalon keresztül magzatvizet szívnak le, melyből a baba kromoszómáiról lehet némi képet nyerni). Három hét aggódás és kímélő életmód után postán jött a jó hír, a babánk egészséges... és fiú!
Ezek után már repült az idő... legfeljebb csak az repülhetett, mert időközben hatalmasra kerekedett pocakomtól én csak bálna módjára mászni tudtam. Mindezt persze a tőlem telhető fürgeséggel kellett véghez vinnem, ha utol akartam érni Kristófom a játszótéren. Mindvégig büszkén vonszoltam édes terhemet, ezzel nem kis meghökkenést okozva a tömegközlekedési eszközökön. Néha azért nem adták át a helyet az utasok, mert az állukat keresgélték a padlón. Ekkora hasat ritkán lát az ember. Kissé terhes is lett számomra, hogy minden szembejövő és a pocakom láttán kedvesen elmosolyodó arcra az anyaság érzésétől átszellemült mosollyal kellett felelnem. Ezt akkor is elvárták tőlem, ha marha nagy pakkokkal, pelenkacsomagokkal és mellesleg nyakamban csüngő elsőszülöttemmel próbáltam hazaküzdeni magam a közértből.
Félreértés ne essék, imádtam terhes lenni, úgy a kiírt terminus előtti két hétig. A hátralévő három hét - merthogy hat nappal túlhordtam a babát - nagy türelmetlenséggel telt. Már mindent kétszer kivasaltam, összehajtogattam, a férjemmel háromszor átkeféltettem a nappali szőnyegét, némi erőszakos ráhatásra még a függöny is hófehéren lengedezett a karnison, de a mi porontyunk csak nem akaródzott megszületni. Esténként az interneten vigasztalódtam és vigasztaltattam magam a chatelős kismamákkal, orvosokkal. Majd egyszercsak mégis eljött a nagy nap:" - innét a születéstörténet következik már.
Sokat gondolkodtam, hogy esküvős fotót ízléses dolog lenne-e feltennem, de végül abban maradtam magammol, hogy úgyis szkennelni kéne (Vezsohoz csatlakozom, én is az informatikai szuperrobbanás előtt házasodtam még), tehát nem teszek fel.
Babaképet szívesen!
Kristóf
születéskor:
Hét hónaposan
Most, 5 évesen
Bálint fél órásan
Bálint 11 hónaposan (nincs kisebb kori kép)
Bálint most, 3 évesen:
Bernát születik
Bernát 3 hetesen
Bernát majdnem 6 hónaposan (friss nincs ezen a gépen)
Sziasztok!
Dorka