Kedves Lányok!
Ne haragudjatok, hogy nem válaszolok nevetek szerint nektek. Mindanyiótoknak nagyon hálás vagyok a segítségetekért, nagyon sokat jelent. Úgy érzem, sikerül helyreraknom magamban a dolgokat.
Leírom hogyan telik egy napunk kisfiammal.
Reggel 5 óra körül ébred. Amint meghallom, azonnal átmegyek a szobájába (nyitva vannak az ajtók), õ már tárja a karját, csimpaszkodik a nyakamba. Kiveszem a kiságyából, megszeretgetem és kiviszem az ölemben a konyhába, ahol a hûtõbe elõzõ este mindig bekészített forralt tejcsi vár. Ezt együtt betesszük a mikróba és addig az ölemben odaviszem az ablakhoz és megnézzük a kismadarak meg a cica hogyan ébredeznek odakint. Addig megmelegszik a tejcsi, azzal bemegyünk a szobába és mellémbújik a nagy ágyba, cumisüvegbõl kortyizza a tejcsiét, így alszunk vissza 7-8-ig. Aztán ébredés, hancúrozás, peluscsere, felöltözés, "segít" ágyazni, játszunk, kapcsolgatja a tévét, stb. Aztán kimegyünk reggelizni, együtt megreggelizünk, õ az etetõszékében én az asztalnál. Aztán babakocsiba ültetem és elsétálunk a boltba ami 15 percre van tõlünk. Útközben az összes szomszéd akivel találkozunk megcsodálja, a boltos nénitõl kap túró rudit, megnézzük az állomáson a vonatokat, hazafelé a pipiket meg a röfimalacokat...
Délelõtt én elõkészítem az ebédnek valót, mosok vagy éppen porszívózok, teszek-veszek, õ addig körülöttem tötymörög. Ha napközben szükséges a peluscsere, akkor az egy viadal keretében zajlik (asszem errõl van már egy topic is?). Délelõtt kap valami gyümölcsöt vagy joghurtot, rágcsálnivalót ha éhesnek látom. 11 körül alszik fél-háromnegyed órát, én addig házimunkával foglalkozom (mindig van mit csinálni, állandóan pakolok utána, meg a konyha is folyton úszik). Felébred, kimegyünk a kertbe, homokozóban játszik vagy kismotorozik, kutya fülét cibálgatja, stb... Aztán általában megmosdatom mert feje búbjáig maszatos, és megebédelünk. Aztán megint kint vagyunk a kertben, vagy csak õ van kint, én a konyhaablakból látom, míg mosogatok vagy mást csinálok. A bejárati ajtó nyitva, õ ki-be mászkálhat szabadon az egész lakásban. Aztán játszunk kint vagy bent, elmegyünk sétálni, mostmár gyalogosan, az utcán minden kavicsnál megállunk mert megvizsgál mindent ám!
Délután alszik 1-1/2 órát, ha úgy döntök hagyom a rumlit, én is vele, ha nem, teregetek, ruhákat hajtogatok, gazolok a kertben, pudingot fõzök, palacsintát sütök vagy ablakot pucolok ha már nem bírom nézni hogy nem látok ki rajta... aztán játék, evés, mesekönyv-nézegetés, hancúrozás, mondókázás, vacsora, pancsizás, játék - este nagyon elemében van, olyankor a legkevésbé nyafogós, vidáman ugrándozik! Aztán összebújás, énekelgetés, és 8-9 között alvás.
Ha átjön este 8-ra valamelyik testvérem aki vigyáz rá míg alszik, akkor elmegyünk néha moziba vagy máshova a férjemmel. (Átlag 2 hónapban egyszer).
Van, hogy 2-3 napig gyûlik a mosogatnivaló. Legtöbbször 2 napra fõzök, sokszor este mikor már alszik, gyors, nem bonyolult kajákat. Az a baj, hogy a konyhába nyílik a bejárati ajtó, kertes ház van és a konyha így mindig vagy sáros, vagy koszos... minden evés után az etetõszék és környéke úgy néz ki, mintha 1 hete állna ott a kajamaradék, le kell mosnom, törölgetnem, felsöpörnöm és felmosnom körülötte, mert jönnek a legyek be rá. Az ajtót nem zárhatom be, mert õ igényli, hogy bármikor bejöhessen, kimehessen, különben nagyon begurul ha nem tudja kinyitni.
Ha én mást csinálok, és nem vele foglalkozom éppen, akkor a fent felsorolt napi teendõk közben õ mindvégig követelõzve nyafog mellettem, amiért 2-3 napja - amióta nektek leírtam hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, szóval azóta valahogy nem tudok haragudni rá, bármennyire idegesített máskor a nyûglõdése. Hát, ugyanez volt hónapokkal ezelõtt, mikor sokkal kisebb volt és mikor a topicot megnyitottam. Éreztem, hogy nem vagyok önmagam, megírtam, segítettetek és ezerszer derûsebben láttam mindent, a probléma megszûnt...
Miért jött vissza?
Pszichológushoz nem tudok elmenni és nem is szeretnék. Tisztán látom önmagam, nem kell hogy megmutassanak - így érzem - persze még nem voltam soha, biztosan segítene, de míg tudok magamon segíteni (és ti is segítetek) addig inkább megpróbálom így helyrerakni magamban a dolgokat. Rengeteget olvastam én is mindig is érdekelt ez a téma... a gyermekkori traumáimat sem kell feltárni, tisztában vagyok velük, hisz nagyon jól emlékszem és tudom mi volt a rossz és hol volt a hiba.
Adrienn, helyes az elméleted! De 13 hónaposnál már nem válik be, nem lehet otthagyni, mert utánad jön
Be meg nem zárhatom a szobaajtót hogy ne tudjon utánam jönni, mert akkor aztán akkora kétségbeeséssel üvöltene ameddig erõvel bírja, hogy annak semmi értelme nem lenne.
Nincs senki, akire napközben rábízhatnám, mert nagyszülõk még aktívan dolgoznak, csak este érnek haza, és a másik utonkájuk náluk lakik ráadásul, hétvégén alig van erejük, nem akarom õket terhelni - tudom hogy az én fiam rengeteg energiát igényel, és õk nincsenek már olyan jó egészségi állapotban. A tesóim tudnak segíteni, de csak éjjel tudnak rá vigyázni mert õk is dolgoznak, meg néha hétvégén, de még fiatalok, szabadok, általában buliznak, hétvégén pihennek, nincs fantáziájuk egy picihez, nem nagyon tudnak vele mit kezdeni, kivéve ha alszik.
Bölcsiben biztosan jól érezné magát mert imádja a gyerektársaságot, de azt hiszem az valami feltételhez van kötve... ha az anya itthon van gyesen, nem adhatja be azthiszem, van valami törvény vagy szabály erre... majd utánanézek.. de mindig is úgy gondoltam, amíg csak lehet, legyen mellettem, itthon a legjobb neki. Majd meglátjuk hogy boldogulunk ha a kistesó is velünk lesz! Kéthetente járunk baba-mama klubba, ahol együtt játszik a többi gyerekkel és nagyon élvezi. A szomszédságunkban is vannak hasonló korú gyermekes anyukák, akikkel együtt szoktunk délutánonként sétálni, vagy a gyerekek játszanak, mi beszélgetünk. Én is látom, milyen könnyen eljár mások keze is, fenékre- szájra csapás, stb, és azt látom hogy egyáltalán nem csinálnak belõle ügyet (falun élünk, valahogy itt nem olyan felvilágosultak az emberek vagy nem is tudom hogy fogalmazzam). Én igenis ügyet csináltam belõle magamnak, mert nem tartom helyesnek, és persze hogy megijedtem magamtól. A gyerek tényleg nem haragtartó, persze én is mindig megölelgettem és bocsánatot kértem miután megnyugodtam.
Nagyon jó szemmel fogalmaztátok meg - mindannyian másképpen de mind a lényeges dolgokat, ami segített, hogy tudjam kívûlrõl látnom önmagam és a helyzetem. Ami szerintem nem annyira "tragikus". Talán azért nem tartom annak, mert most olyan biztosan látom hogy többé nem fog elõfordulni hogy eljár a kezem mielõtt gondolkodni tudnék.
Ebben most nagy nyugodtsággal és józansággal érzem magam teljesen biztosnak és bízom benne, hogy így is lesz.
Tisztán látom magam, én aki nagy vagyok és erõs, néha ideges, gondolkodó felnõtt és a kisfiam, akinek még nem sok fogalma van a világ dolgairól, csak az, amennyit õ megtapasztalhat és felfoghat belõle, és ezek között nem akarom hogy szerepeljen a pofon fogalma...
Tudom, hogy nem vagyok rossz, csak az indulatból elkövetett pofonok voltak rosszak. Szeretem a fiam, és csodálatos érzés, mikor érezhetem, hogy õ is szeret engem, hozzámbújik, nyújtja felém a pici karját! Hát persze, ilyenkor lehet ám õket szeretni!
És van, hogy egy-egy pillanatban nehezebb.. de valóban, ha csak az az egy idegesített volna mikor elszállt az agyam, hogy õ hisztizik, akkor biztosan egész máshogy reagáltam volna a hisztijére. Felvettem volna az ölembe és megvígasztaltam volna, vagy leálltam volna csak vele foglalkozni. De ha visszagondolok, mindig volt még legalább 3 másik dolog, ami ugyanabban az idõben bosszantott, tûrõképességen határán voltam egyéb dolgok miatt és sajnos éppen õ volt az utolsó csepp, ami így nyugodt körülmények között a gép elõtt ülve persze érthetetlen.
Néha elkerülhetetlen hogy vannak pillanatok, mikor az idegességet valahogy muszáj levezetni. Nem fordul elõ többet, hogy ennek a kisfiam igya meg a levét. Lehet hogy nekem is lesz egy tárgyam amit bevágok a kádba és nagyot szól, vagy homokzsákom vagy kitanulom a tízig számolás mûvészetét (még sohasem sikerült).
Remélem nem csak nekem vált hasznomra az elmúlt néhány nap alatt összegyûlt írások tartalma, hanem azoknak is, akik esetleg csak olvassák ezeket a sorokat, de nem szólnak hozzá, vagy másoknak, akik hasonló cipõben járnak - de azt remélem a legjobban, hogy azoknak lehettünk segítségére, akikkel elõfordult VOLNA a jövõben ilyesmi, de ez a topic megelõzte.
Köszönöm nektek a megértést és a segítséget:
Kamélia