Jó reggelt!
Ihun vagyok megint... Wish-t sajnálom, pedig úgy bíztam abban, hogy az akupunktúrás módszer is segít ebben az egészben.
Talán csak nem ment elégszer, a fene se tudja, állítólag 2-3 hónap után kezd el igazán hatni ez a dolog. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem csodaszer, és az alkalmak számának növekedésével egyre fájdalmasabbnak érződik, legalábbis nekem. Most harmadjára már annyira rámtört a szívdobogás, hogy jegelő spéci folyadékot kaptam a bőrömre (babáknak tartogatják), különben nem tudom, hogy bírtam volna
Az is igaz, hogy aznap különösen depresszív napom volt, megküzdési képesség nulla, a Yamamoto-ba is alig bírtam elvonszolni magam, és az volt a fura, hogy egyből észrevették, azért is sajnáltak meg.
Velem most annyi a nagy helyzet, hogy most tényleg elnyúlik ez a ciklus, és nagyon furcsa: már másodjára volt pár napos peteéréses fázisom, amit eltéveszteni sem lehet a tünetek alapján, csak éppen nem repedhet meg. Félek, így elcisztásodom megint (PCO). Mindegy, ez van. Meglepődtem egyébként, mert a yamamoto-ban az asszisztens csaj értetlenkedésének adott hangot, hogy miért adtam fel a lombikot, mikor ez a kettő együtt igazán hatásos.
Megvolt a 3.ülés a pszicho-nál, jaj, gyerekek... komolyan mondom, mindenki, aki úgy tudja magáról, hogy van cikluszavara (még ha nem is rendszeresen), magasabb a prolaktinja, az szánja rá magát erre a dologra, mert támogató jelleggel rengeteget segíthet. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a meddőség 2-3.évében a többségnek vannak depresszív (de sokszor elfojtott) tünetei és alacsony önértékelése, pláne már sikertelen lombik után, viszont ez rontja a sikerarányt a továbbiakra nézve is. A pszichológus segíthet kitörni ebből az ördögi körből!
Elkezdtem futni-mozogni is, szinte minden nap csinálok valamit. A futás az iszonyú sokat segít nekem, közben olyan, mintha nagytakarítást csinálnék az agyamban.
Ugyanakkor nem akarom azt állítani, hogy a "gyógyulásom" lineáris vonalú, mert bár már jobban érzem magam, mint 4-5 hete, azért vannak visszaesős napjaim, és ilyenkor elkeseredek kicsit, de türelmesnek kell lennem.
Lehet, hogy a pszichoterápia mégis csodát fog velem művelni, mert most pár napja megint tudtunk beszélni a lombikról a párommal. Igaz, sajátos módon. Ugyanis arról volt szó, hogy el kellene menni októberben a Gólyahíres nyílt napra (az örökbefogadós alapítvány), hogy megtegyük az első lépéseket utána. De mivel a párom húzódozik még mindig, megkérdeztem: "Szeretnéd, hogy folytassam a lombikot?" Õ magától nem hozza szóba már, mert biztos nagyon tapintatos akar lenni, de most annyira igenelt, hogy majdnem leesett a feje. Kicsit összeszorult a szívem... lehet, hogy kompromisszumot kötünk, és egyszerre indítjuk/folytatjuk a két párhuzamos utat ősz vége fele, talán akkor már a teher sem lesz rajtam akkora. Talán, ha tudom, hogy mindenképp vár majd egy sors által nekem szánt baba, másképp állok a lombikhoz. Persze, addig még pszichoterápia ezerrel, még nem érzem magam késznek. Ja, persze ezt el fogjuk titkolni az alkalmassági megszerzésekor, mert az ottani pszichológus meg biztos nem nézné ezt jó szemmel. De valahogy ezt így mégis értelmes megoldásnak találom, pláne, mert akkor így a párom is inkább belemegy az örökbefogadásba, bízva benne, hogy arra mégsem kerül sor. (Hogy én miben bízom már, az más kérdés)
Na bocs, hogy ennyit írtam