2002.02.01 11:55
Szerző: Anonymous
A fentiekbõl egyértelmûen kiderül, hogy az eugenetika mindenhol állandóan jelen van. Megkülönböztetjük és eltávolítjuk a nemkívánatos jellemzõ tulajdonságokat akár örökletesek, akár nem. Hogyan dönti el a társadalom, hogy mely tulajdonságokra lehet eugenetikai mértékeket elfogadni? A kirekesztõ célcsoport egyik jellemzõje az, hogy tulajdonságaikat negatív módon szemléljük, leértékeljük és azzal a gondolattal társítjuk, hogy ezek terhet jelentenek a társadalomnak, és alacsony minõségû életet biztosítanak az érintetteknek. Indiában a rokkantakat és a nõket is ilyen célcsoportnak tekintik, ezért elterjedt gyakorlat Indiában a rokkant és a nõi jellemzõ eltávolítása. Kanadában és a legtöbb országban a nõket nem, de a rokkantakat így tekintik, ezért ezekben az országokban elterjedt gyakorlat, hogy felderítsék, és ha lehetséges, eltávolítsák a rokkantsági jellemzõt (például Down kór). Angliában az Angol Orvosi Egyesület nemrég elítélte az olyan szaporodási technikákat, amelyek 90%-os biztonsággal meghatározhatják a magzat nemét. Azt mondták, ez nem etikus. Csak abban az esetben lenne etikus, ha így egy betegséget lehet megelõzni. A vérzékenységet hozták fel példának.
Miért váltja ki a rokkantsági jellemzõ ezeket a gondolatokat a világ legtöbb országában? Manapság figyeljük a népesség "egészségét?" az élet minden állomásán; a kémcsõben, a beültetési technika segítségével, a méhben a születés elõtti tesztekkel, és a születés után a halálunkig. Ez a megfigyelés egyre nagyobb mértékben vezet a gyógyíthatatlan rokkantság felszámolásához, a gyógyíthatatlan, genetikailag "hibás" sejt, vagy a rokkant magzat eltávolításához. Ez az újszülött és idõsebb rokkantak kezelésének abbahagyásához, a rokkantak meggyilkolásához (kegyelemgyilkosság) vezet, és egyre nagyobb igény van az orvosi segítséggel elkövetett öngyilkosságra is. Kanadában nyilvánvaló, hogy a rokkantsági jellemzõ hordozója sokkal jobban leértékelt, mint a férfi, vagy nõi nem képviselõje. Az alábbiakban példákat fogok bemutatni. Lehet, hogy a nem és a rokkantság különbözõ értékelése áll a Királyi Kanadai Új Szaporodási Technológiai Bizottság (Royal Canadian Comission on New Reproductive Technologies) követelése mögött, miszerint különös védelmet biztosítsanak a nem státuszának, de ne a rokkantságnak. A jelentésükben arra a következtetésre jutottak, hogy a születés elõtti vizsgálatok felhasználása a nem meghatározásához és a nemkívánatos nemû magzatok eltávolítása, a "kanadai értékrendszerrel szemben áll, és sérti és élet és méltóság tiszteletben tartásának elvét". A rokkantsággal kapcsolatban nem jutottak erre a következtetésre. Itt merül fel az a kérdés, hogy a rokkantság miért vezet a rokkantság az "élet és a méltóság tisztelete" elvének elvesztéséhez. A válasz egyszerû. A kanadai társadalom szemében a rokkantak szenvednek. A nõk és férfiak viszont nem. Ezért egy irgalmas indok létezik a rokkant magzat elvetélésére. Ezért az "emberi szaporodás és genetikai technológia" törvényjavaslat követte a Királyi Tanács elõterjesztését, és többek között bevezette a nemek kiválasztásának tiltását, az orvosi indokok kivételével. Ez azt jelenti, hogy alkalmazhatjuk a nemkiválasztást, ha egy "x-kapcsolt" örökletes betegséget, például a vérzékenységet megakadályozhatjuk. A törvényjavaslatot visszavonták, de ha újra napirendre tûzik, érdekes lesz látni, hogy az tartalmazni fogja-e az eugenetikai elemet. De az eugenetikai megközelítést alkalmazó törvénynek van egy másik vonzata is. A nõknek többé nem lesz szabad választásuk. Ha a társadalom jóváhagyja a szabad választás korlátozását, akkor az már nem szabad választás többé.
Miért mutogatunk az indiai nemi megkülönböztetésre, illetve kiválasztási gyakorlatra akkor, ha nem látjuk a magunk viselkedését a rokkantság kiválasztásával kapcsolatban? Nem látjuk, hogy a nõk helyzete Indiában ugyanolyan, mint a rokkantaké az egész világon? A gazdasági és egyéb problémák, ami egy lánygyermek születésébõl adódnak Indiában csak a kelet-indiai társadalomban a nõi státusz leértékelésének az eredménye. A nyugati társadalmak rabszolgái a "egészséges, normális, magabiztos, termelékeny" szavaknak, ami a fogyatékos emberek leértékeléséhez és ahhoz az elõítélethez vezet, hogy õk rossz minõségû életet élnek.
Széles körben elterjedt jelenség a különbözõ életformák és életminõségek összekapcsolása. Például fel lehet ismerni egy genetikai rendellenességet, amely kapcsolatban van egy életformával, amit Triszómia 21-nek, vagy Down kórnak neveznek. Nincs gyógymód. Akkor miért használunk genetikai teszteket ebben az esetben? Azért, hogy meggátoljuk a down-kóros betegek megszületését. Miért? Mert a down-kóros gyermek életminõsége nem jó, õ szenved és terhet jelent a család és a társadalom számára. Ez az indok egyre elfogadottabb a társadalmakban, ahogy egyre több társadalom elszakad az egyénnel szembeni felelõsségtõl. A gondok egyre nagyobb mértékben azé, aki okozza õket, és nem a társadalomé. Például egy ép társadalom megpróbálná támogatni azt a családot, ahol "down-os" gyermek születik. Egy olyan társadalomban, ahol az egyén felelõssége felé fejlõdnek, azt mondják, hogy ez a család jobban meg tud birkózni a betegségbõl adódó problémákkal a családon belül. Most próbáljunk elképzelni egy olyan esetet, ahol ez a család egy születés elõtti vizsgálat során megtudja, hogy a gyermekük "down-os" lesz. Ha ez a család nem kap támogatást, például a barátaitól, vagy egy nagyobb családtól, és csak a Down kórhoz tartozó negatív információkkal rendelkezik, akkor nyilván az abortusz mellett fognak dönteni. Egy franciaországi orvosi felmérés szerint a terhességet még a második és harmadik harmadévben is megszakítják a magzat vérzékenysége, vagy törpesége esetén. A felmérés arról is szól, hogy az emberek több, mint harminc százaléka ért egyet az abortusszal, ha a magzat magában hordozza a sérültség kifejlõdésének lehetõségét, mint az Alzheimer kór, vagy skizofrénia.
A francia nõkkel végzett felmérés azt mutatja, hogy a súlyosan deformált magzat kényszerû elvételével a terhesség elsõ harmadévében kilencven, a másodikban hetvenhárom, a harmadikban ötvenhat, és a deformált újszülött csecsemõ eutanáziájával ötvenegy százalék ért egyet. Nemcsak ezek a francia nõk hozzák kapcsolatba a deformált magzatok abortuszát a rokkant újszülöttek életének megszüntetésével. Peter Singer, egy ausztrál bio-etikai professzor írt egy könyvet 1978-ban "Gyakorlati etika" címmel, amiben az állt, hogy morálisan elfogadható egy rokkant újszülött, például egy vérzékeny újszülött meggyilkolása, amennyiben így az anyának lehetõsége nyílik egy egészséges gyermek világrahozatalára. 1979-ben nem volt lehetõség születés elõtti vizsgálatokra. Ma már sokkal elegánsabban megszüntethetjük a vérzékenységet. Peter Singer "Az élet és a halál újragondolása" címû könyvében (1995) leírja, hogy a megbélyegzés határai önkényesek, nem logikusak és változhatnak, valamint csak a várható életminõség fényében lehet felmérni, hogyan kezeljük a megbélyegzéseket. Singer érve nagyon nyomatékosan él Angliában, ahol az abortusz-törvény megengedi a mûtét elvégzését a 24. hétig. De amennyiben a magzat deformált, az abortusz a születés napján is elvégezhetõ. Ez a fogyatékosság leértékelése.
Még milyen területen vezet a fogyatékosság a megkülönböztetett bánásmódhoz? Példának okáért a visszaéléseknél. Ha összehasonlítjuk a rokkantakkal szemben elkövetett visszaéléseket és erõszakokat, a gyermekekkel és nõkkel szemben elkövetettekkel, egy dolog azonos. A nõk legtöbbször az otthoni erõszaknak és visszaéléseknek vannak kitéve. A gyermekeket szexuálisan zaklatják, verik, és a családból, vagy közeli baráti körbõl származó felnõttek megalázzák és megfélemlítik. A sérült emberekkel a gondozóik élnek vissza a leggyakrabban, akár a családhoz, akár egyéb gondozói szolgáltatóhoz tartoznak. Ám a fogyatékos emberek helyzete három lényeges ponton rosszabb minden másfajta áldozaténál. A rokkant emberek vannak a legjobban kitéve a visszaéléseknek és erõszaknak, és a társadalom ezt veszi észre a legkevésbé. Támogatás a rokkant áldozatok számára sokkal nehezebben elérhetõ, mint a nem sérültek számára. A rokkant emberek ellen elkövetett visszaélés és erõszak sokkal jobban elfogadott és kevésbé büntetett, mint más esetben.
Számos tanulmány létezik, amely szerint a sérülteknek kétszer-tizenkétszer nagyobb esélye van arra, hogy visszaélnek vele szemben, a korától és rokkantsági fokától függõen. A fejlõdési rendellenességgel élõ rokkantak között van a legtöbb áldozat. Tehát az elsõ különbség a nõkkel, a gyermekekkel és a rokkantakkal történt visszaélések között a számokban rejtõzik. A fogyatékos embereknek nagyobb esélyük van, hogy áldozatokká váljanak. A társadalom nem veszi, vagy nem akarja észrevenni az ellenük elkövetett visszaélések mértékét, mert nem fér bele abba a képbe, amivel rájuk tekintünk.
Többféle hatása van az erõszaknak. Számos érzelmi rendellenességet és annak jeleit írták le az erõszak áldozatai. Ez a második különbség. Öngyilkosság megelõzõ programok léteznek számos áldozat és kisebbségi csoportok számára (gyermekek, nõk), mint például a bennszülöttek. Nem létezik öngyilkosság-megelõzõ program, amely a rokkantak különleges igényeit figyelembe veszi, és senki sem hozza a társadalom tudomására, hogy a fogyatékosok a legveszélyeztetettebb csoport a visszaélések tekintetében.
A rokkantak ellen elkövetett sérelmeket gyakran kevésbé komolyan kezelik, mint a nõk, vagy gyermekek ellen történteket. Különbözõ bagatellizálásokat használnak a rokkantak ellen történt támadások és a nõk, gyermekeket ért sérelmek leírására. Ez a megkülönböztetés segít okot adni a súlyos bûntények átosztályozására, különösen azokéra, amelyeket humán szolgáltatók követnek el, pusztán csak "adminisztráció megsértésére".
Összefoglalva azt mondanám, hogy a sérülteknek nagyobb esélyük van a sérelmek elszenvedésére, az elkövetõket könnyebben büntetik és a társadalomnak kevésbé van tudomása a fogyatékos emberek visszaélésekkel kapcsolatos helyzetérõl, mint egészségesekérõl. Ezért növelni kell a fogyatékosoknak szánt támogatói programokat, és egyenlõséget kell teremteni a jogrendszerben a sérelmek orvoslásakor.
A "kegyelemgyilkosság" a leértékelés másik példája. A Latimer (nyitott gerinc), a Lyn Baker (Rett kór) és a Blais (autizmus) eset kitûnõ példái a különbözõ szinteknek. Latimer és Blais esetében amennyire csak lehet visszaéltek (meggyilkolták) gyermekeikkel. Lynn Bakert halálra éheztették. De miért nem tekintjük a szülõi cselekedeteket gyilkosságoknak? Miért nincsenek börtönben? Latimer azt a kifogást használta, hogy így jobb a gyermekének. Õ csak szenvedne. Lyn Baker anyja úgy védekezett, hogy a gyermeke nem akart enni és tovább élni. És Blais esetében az anya azt állította, hogy az ú és gyermeke támogatásának hiánya vezette a cselekedetét. A társadalom bevette ezeket, és teljes mértékben támogatja a gyilkosokat és Lynn Baker esetében az elhanyagolót.
Milyen szerepet játszik a leértékelés az eutanázia vitájában? A kapcsolat ismét a szelektív használat: Kanadában a segítséggel elkövetett öngyilkosságot a közeljövõben legálissá tehetik, de természetesen csak az elviselhetetlen szenvedés eseteiben. Itt ismét a fogyatékosok, jelen esetben a mozgáskorlátozottak megkülönböztetett kezelésével találkozunk. Miért nem engedélyezik általánosságban a segítséggel elkövetett öngyilkosságot? Van elég olyan ember, aki egyszerûen nem tud megbirkózni a társadalom ridegségével. Úgy gondolják, ott nem érdemes élni. Miért nem engedjük meg nekik a humánus halált? Ha nem tudnak megbirkózni a társadalommal, miért nem tesszük könnyebbé a halált számukra? Mert a társadalom fogyatékos-képe leértékelõdik, és csak azért, mert a fogyatékosság miatt segítséggel elkövetett öngyilkosság legalizálását fontolgatjuk. És mint az abortusz esetében, itt is egyre több sérültségi fajtát fognak megfelelõnek tartani a segítséggel elkövetett öngyilkossághoz. Nem fognak megállni az úgynevezett gyógyíthatatlan betegségeknél. Egyre több betegség fog idetartozni, és olyan esetekben is, ahol az még nem végzetes.
Ha hiszünk abban, hogy a fogyatékosság jelzõje egyenlõ az alacsony szintû élettel, csak ezen a feltételezésen alapulva érthetjük meg, hogy mindenáron keresztül akarjuk vinni az élet megszüntetését a betegség minden szakaszában. A rokkantság elfogadása, a betegség kivizsgálása, megszüntetése (születés elõtt és után), a rokkantak segített öngyilkossága és önkéntes eutanázia, nem önkéntes eutanázia (gyilkosság) abból a társadalmi felfogásból ered, hogy a rokkant emberek szenvednek és az életüket nem érdemes folytatni. És minket megszabadítanak a szenvedéseinktõl az életünk megszakításával, mivel rendszerint gyógymód nem létezik. Az orvosi kezelés áthelyezõdik a betegség megszüntetésérõl a beteg megszüntetésére. Ha vissza akarjuk venni a vezetést, akkor szembe kell szállnunk a rokkant embereket negatív és lealacsonyító módon jellemzõ társadalommal, és le kell szögezni, hogy a fogyatékosság társadalmi probléma és nem orvosi.
A rokkantási mozgalomnak együtt kell mûködnie számos egyéb mozgalommal, mint például a nõmozgalommal, a géntechnológia-ellenes mozgalommal és az egyházzal, és magánszemélyekkel, például AIDS-esekkel és más olyan emberekkel, akik ellenzik a szelektív technológiák használatát, és az olyan politikát, amelynek célja mindenáron megszabadítani a társadalmat a fogyatékosoktól. A sérültek eltüntetése régóta folyik. Ezt egyre inkább a technológiával és az orvostudománnyal valósítják meg és nem a fizikai erõszakkal, de ettõl ez még nem kevésbé brutális. Mi, a világ fogyatékossággal élõ közösségei, azon kell dolgoznunk, hogy kiirtsuk azt a felfogást, miszerint a társadalmat "ki lehet gyógyítani" a sérült tagjaikból orvosi módszerekkel és az ilyen cselekedet kívánatos. A társadalmi orvoslást kell elõsegíteni. A felfogásnak és a környezetnek kell megváltozni, hogy befogadják a sérült embereket ahelyett, hogy intézetekben dugják el õket, és megbélyegezzenek minket "különleges" szolgáltatásokkal "különleges" emberekként. A gyógyulásukhoz tartozik a fizikai hozzáférés, az információ elérhetõ formában, önálló önrendezõ életvitel, a társadalom egészének a szerteágazó emberi tapasztalatok elismerése. A legtöbb ember, aki túl van a középkorúságon, már találkozott ideiglenes, vagy állandó fogyatékossággal. Ennek az alapvetõ ténynek a terrorja és elutasítása, a rokkant emberek szánalommal álcázott figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy minket elkülönítenek, meggyilkolnak, vagy "megelõznek" azért, hogy mások elfelejthessék, õk is potenciálisan bármikor fogyatékossá válhatnak.
Gregor Wolbring