Szia Mummy!
Igaz engem konkrétan nem kérdeztél, de az apás szülésröl mégis írnom kell!
Aki teheti, ne hagyja ki!!!
Mi is tartottunk töle, Életem Párja ugyanis elájul, ha tüt lát, és hát mi is hallottunk ilyen véleményeket, hogy inpotens lesz, megundorodik, elájul, stb. Megbeszéltük, hogy bármikor kimehet, nincs harag, de bejön, aztán majd meglátjuk... Na, ebböl az lett (mint már írtam), hogy amikor nagyon fájt, akkor persze nem hagytam, hogy kimenjen. Erre utólag nagyon büszke, mert ebböl érezte igazán, hogy mennyire fontos nekem a jelenléte.
A szülésznönk nagyon aranyos volt, jutott ideje és figyelme a férjemre is, ismerte a gyengéjét, és mindig szólt, hogy menjen ki, mielött elövett volna egy tüt. Szóval szépen lassan szülögettem, amikor még nem volt komoly a helyzet, akkor nagyon jó volt, hogy ott volt, mert volt kivel beszélgetni, nem éreztem egyedül és elhagyatottan magam, és jobban telt az idö is. Aztán mikor az oxitocin kezdte megtenni a hatását, akkor is nagyon jó volt, hogy volt kibe kapaszkodni, volt kinek panaszkodni, és volt, aki sajnált. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de akkor nagyon jól esett...
Aztán jött a megváltó EDA, akkor kapott egy kis kimenöt, mert 8-9 órát kuporogni egy kényelmetlen széken a szülöágy mellett azért eléggé kimerítö lehet, mikor már nem éreztem annyira a fájdalmat, be is láttam, hogy elege lehet már. Aztán mikor hirtelen célegyenesbe értünk, jöttek a tolófájások, rohangáltak körülöttem az orvosok és szülésznök, Életem Párja pánikszerüen kimenekült a folyosóra. Persze nem bírta sokáig odakinn, a második tolófájásnál már ott is állt az ágy mellett, hozott egy vizes ruhát, hogy majd ö azzal törölgeti a homlokomat, mint a filmekben.
Megállt a fejemnél, egyszer végigtörölte az arcomat (nagyon jól esett!), azután hirtelen az események hatása alá került, és csak nézte döbbenten, a meghatottságtól könnyes szemmel, ahogy megjelent a kisfia fejecskéje a lábaim között...
Semmihez nem hasonlítható boldogság volt, mikor a hasamra tették PiciLacit, úgy, maszatosan, az Apja lehajolt hozzánk, és mindkettönket átölelt, a Pici meg abban a pillanatban abbahagyta az üvöltést, és halk, panaszkodó szip-szip hangocskákat hallatott. Bevallom, én bögtem... meg az Apja is... Csak a baba nem bögött hármunk közül.
Az inpotenciáról meg annyit, hogy Életem Párja óra-percre számolja, hogy mikor telik már le a 6 hét...
BMárti