Röviden leírom a születéstörténetünket, mert én nem tudom, hogyan kell úgy csatolni, ahogy szoktátok. Röviden...
Szóval 10-én délután szinte rendszeres fájásaim voltak, meg keményedett a hasam egyfolytában. Izgatott lettem, kértem is a férjem, hogy siessen haza, bátyámat riasztottam, hogy ne aludjon túl mélyen az éjjel.
Aztán este szünet, majd éjjel három körül megint arra lettem figyelmes, hogy szinte szabályosan 10 percenként jön egy-egy fájás. De még mindig bizonytalan voltam, hiszen hetek óta voltak jósló fájásaim.
Négy körül annyira elálmosodtam, hogy visszaaludtam, de fel-felébredtem egy-egy fájásra. Végül reggel 6-ig elmúlt így az idő. Anyósomat vártuk 7-re, mert amúgy is mentünk volna a kórházba az orvoshoz, és ő vitte Kristófot oviba. Kiderült, hogy ő sem aludt az izgatottságtól (neki is szóltunk este a gyanújelekről). A bátyámat pedig megkértük, hogy jöjjön értünk 7-re, mert nem merünk nekivágni busszal, mert mi van, ha elfolyik a magzatvíz
Szép nyugodt tempóban értünk 8-ra a kórházba már rendszeres 8-10 perces fájásokkal. Tehát ez a vágyam teljesült, miszerint egyszer ne magzatvízcsorgással induljon a szülésünk.
Az autóban elmeséltem titkos, magam előtt is titkolt vágyamat, hogy egyszer jó lenne EDA nélkül szülni, de legyintettem rá, mert az orvosom is EDA-párti, meg én sem voltam elég bátor, hogy kimondjam, nem kérek EDA-t.
Az orvosom örült, hogy megindult a szülés magától, megvizsgált, ami szokás szerint elég kellemetlen volt, de már készültem rá, így kibírhatóbb volt. Kértem, hogy ne legyen beöntés az aranyerem miatt. Engedélyt kaptam rá, aminek örültem,de féltem is, hogy ciki lesz a kitolásnál.
Felküldött a szülőszobára, de még előtte a gyermekágyas osztályon átöltöztem, adatokat egyeztettem, majd fellifteztünk a szülőszobához. Ott egy kedves szülésznő fogadott, nála még nem szültünk, csak a lányánál. A szintén kedves szülésznő-tanulót utasította az előkészítésre, amit kértem, hogy ne. Megértő volt, csak egy pici borotválást kért, hátha lesz gátmetszés. Így az előkészítés hamar lezajlott, le is zuhanyoztam, bár erre sok szükség nem volt, otthon már zuhanyoztam, a magzatvíz nem csorgott stb.
Felfektettek egy nagy ablakos szülő"szoba" ágyára. Itt nincs vajúdó külön. Rámtették a CTG-t, addigra odaért a férjem is az öltözködés után szép zöldben.
Az orvosom igérte, hogy hamarosan ő is felér a szülőszobára, akkor burkot fog repeszteni, aztán el kell mennie a másik épületbe, mert szakvizsgáztat 10-től 11-ig.
Erre hiába vártunk, nem jött 10-ig, így megkaptam az oxytocint, de nem repesztett senki burkot, meg sem vizsgáltak. Közben jött az aneszteziológus, hogy bekösse az EDA-t, hiszen az orvosom elrendelte ezt is (igaz rákérdezett előtte, hogy ugye akkor EDA - én meg nem mertem ellenkezni, mert féltem a fájdalomtól és attól, ha mégis kérem, akkor gúnyos megjegyzéseket kapok). Viszont kétszer vagy háromszor próbálkozott egy kedves, fiatal anesztes, de csak nem sikerült betenni a kanült. Végül hívta egy idősebb kolléganőjét, aki legalább egyszer, de inkább kétszer próbálkozott, sokáig forgatták a hátamban a csövecskét, mire "sikerült" betenni a helyére. Megkaptam a tesztadagot (fogalmam sincs, mire jó, mert azt még nem lehet érezni). Majd elmentek.
10-óra 30-kor kezdett el csepegni az oxytocin infúzió. A fájások szépen jöttek, erősödtek. Kértem, hogy felülhessek, állhassak, de nem engedték, sőt még oldalra sem fordulhattam, ezt máig nem értem, miért.
Nem kértem a fájdalomcsillapítót egészen addig, míg az egyik fájást meg nem könnyeztem. Szó szerint kicsordult a könnyem. Nem sírtam, csak kicsordult
Beadták a fájdalomcsillapítót a csőbe, majd nem történt semmi. A percek teltek, még mindig nem vizsgált meg senki.
Jött az anesztes, hogy oké-e, mondtam, hogy annyival jobb, hogy nem csordul ki azóta a könnyem, de fáj piszkosul. Mondta, hogy ez a cél, kibírható fájdalom. Furcsálottam, hiszen az előző két szülésnél semmiféle fájdalmat nem éreztem, teljesen elérzéstelenítettek. Mindegy, gondoltam, így azért kibírom. (Később derült ki, hogy egy cseppet sem csillapította a fájdalmat... bebeszéltem talán magamnak, vagy nem jött újra olyan könnycsordító fájdalom)
Az idő telt, senki nem vizsgált meg, viszont elkezdett a baba szívhangja rendetlenkedni. Először azt mondta a tanuló szülésznő, hogy csak minden fájásnál elmozdul a baba a készüléktől. Ezt mondta másodjára, majd harmadjára is, de érdekes módon negyedszerre megjelent a szülésznő majd az ügyeletes orvos is. Oldalra fektettek... maga volt a megváltás végre az oldalamon vajúdni. És csodák csodája a baba szívhangja is rendbejött vagyis nem ő mozdult el korábban sem, hanem valószínűleg nyomtam a köldökzsinórt vagy valamit. (És mint utólag sejtem, már igen lefelé haladt).
Az orvosom nem repesztett burkot 10 előtt, nem jött még az igért 11 órára sem. Végül dél előtt pár perccel nagyon türelmetlen lett a szülésznő és az ügyeletes orvos is. Jöttek-mentek, láttam a szemükben a kínos várakozás feszültségét, hiszen mi az, hogy 8 óta nem tudják, hogyan áll a szülés egy harmadik babánál, miközben csepeg az oxytocin...
Délben a szülésznő elunta a várakozást, kesztyűt húzott és mondta, hogy most már megvizsgál. Megkönnyebbülten sóhajtottam, vidáman összenéztünk a férjemmel, hogy végre. Éppen elkezdte a vizsgálatot, mire kirobbant a magzatvíz. Csak hozzá kellett érnie a burokhoz. És akkor elementális erővel beindultak a TOLÓFÁJÁSOK! Abban a pillanatban olyan fájdalom jött, amit életemben nem éltem meg. Azt hittem, szétfeszít a baba, de a lában mégis összezártam. Ez nálatok hogyan volt (már aki szült)? Aztán 12 óra 5 perckor nagy sóhajtás tört elő a szülésznőből és az ügyeletes orvosból (aki nagyon kedves volt és rendkívül fiatal, szerintem még rezidens). Akkor mondták, hogy jön a baba, tegyem szét a lábam, közben szétszedik az ágyat. Akkor azt hittem, ezt én nem bírom ki, hogy szépen szétszedjék az ágyat, beöltözzön az orvosom stb. Én azt AKARTAM, hogy megszülessen végre a baba, megszűnjön a feszülés. Ha jól emlékszem, kérdeztem valami olyasféle hülyeséget, hogy nem kaphatnék-e még a fájdalomcsillapítóból, de ezt meg sem hallották. Közben letolt az orvosom, hogy hogyan lehet, hogy nem jól nyomok, mikor ez már a harmadik, közben emeljem fel a lábam, mert rám akarják adni a lábzsákot, meg tegyem szét, meg ne adjak hangot stb. Olyan volt, mintha kívülről látnám magam egy burán keresztül. Mindent érzékeltem, de valahol mélyen és sokkal lassabban. Igyekeztem összeszedni magam, úrrá akartam lenni a hirtelen jött fájdalmon és pánikon. Ez végül talán sikerült is, meg az orvosom nyomni kezdte a hasamat. Már jött a baba, mikor az orvosom rászólt a szülésznőre, hogy vágjon egy picit. Tényleg pici lett, két öltés, de utólag az is kiderült, hogy a szülésznő nem akart vágni, megóvta volna a gátat, de mindegy. Nem vagyok vágásellenes, nem akarok előreesett méhet, inkontinenciát stb. Jobb így. Hamar gyógyult, szinte nem is fájt, tényleg kicsi lehetett.
Húsz perc kitolási szak után megszületett végre Bernát. A hasamra tették, ott szívták le a torkából a váladékot, majd lassan eljött a köldökzsinór elvágásának ideje. Nem siettették, ez tetszett. A szülésznő váratlanul a férjem kezébe nyomta az ollót, majd mondta, hogy vágja el. Ő tiltakozott, hogy nem szeretné ő kilökni az életbe a gyerekét, idáig sem tette, de a szülésznő rászólt, hogy már nem adhatja vissza, mert az ő keze nem steril, az olló sem már. Tessék vágni
Így kénytelen volt elnyiszálni szó szerint, mert jó nehezen ment. Vastag volt a köldökzsinór, nehezen is akar leesni a köldökscsonk.
Aztán már minden idilli lett. Lenyugodtak a kedélyek. Kaptam megint fájdalomcsillapítót, ami végre hatott. Nem tudom, hogyan ,de addigra hatott. A varrást így nem éreztem, jó sokáig varrtak, mert mire befejezték, újra valahol vérezni kezdtem, állítólag rejtett visszér volt.
A babát elkísérte Lőrinc mosakodni. Tőle kérdezték, hogy nem tudja-e mikor született a fia, mert a nagy felfordulásban arra nem volt idő, hogy megnézzék hány óra hány perckor bújt ki... csak ennyire volt kaotikus a helyzet...
Aztán még két órát hármasban töltöttünk a szülőszobán. Ez már igazán jó volt. Szopizott is Bernát, telefonáltunk, sms-eket írtunk és örültünk. Nekem tulajdonképpen jó élmény maradt, hiszen valóra vált második titkos vágyam is, EDA nélkül szülni. Mondjuk nem bántam volna, ha fel tudok készülni a fájdalomra, akkor talán nem esem kétségbe a kitolásnál és ügyesebben tudok egyből nyomni.
Ami nagyon jól esett kitolás közben, hogy az ügyeletes orvos megsimogatott, miközben ő is próbálta az orvosom utasításait eljuttatni a tudatomig. Csak kedvesebben. Egyik oldalról a férjem simogatott, másik oldalról Balázs doktor, és még közben a lábamat is tartotta. Szóval emberileg igen érdekes tanulmány volt számomra. Egy professzor, aki nincs ott, egy szülésznő, aki mer dönteni és vállalja az összeütközést a proffal és egy fiatal orvos, aki emberségesen viselkedik a legnehezebb pillanatokban is. Nem fogok professzort választani többet orvosomnak!!! Volt előnye is korábban, bár sosem szerettem, ha azért bántak velem másként, mert a prof betege vagyok.
Amúgy pedig nagyon hálás vagyok a babanetnek, mert bizony a nővértől az orvosokig mindenki tudta, hogy én vagyok az, aki harmadszor szül itt, és mindig megírja a véleményét. Hihetetlen volt, de igaz, hogy egymást figyelmeztették vagy értezleten hangzott el (komoly) és mindenki úgy viselkedett velem, mint egy hímestojással.
Amúgy az EDA negatív következménye egy hét fejfájás lett. Valószínűleg átszúrták a durát, csorgott az agyvíz, jött az iszonyú fejfájás. Állítólag lehet, hogy a korábbi EDA-k helye heges volt. Mindegy, elrontotta az első napokat, hogy kizárólag fekve nem fájt a fejem, napi 4 palack mindenféle csepegett belém. Végül kiderült, hogy kaptam egy homloküreggyulladást is, mert még a párnát is ki kellett a fejem alól vennem, és az amúgy meglévő náthám elhatalmasodott...
Kaotikus 7 napot töltöttünk bent, de itthon egy infralámpa 5 perc alatt mindent megoldott. Kivéve a francos aranyeremet, ami még mindig kínoz.
Érdekes volt, hogy nap mint nap jött egy aneszteziológus (szerintem mindenkit megismertem), de az egyik szigorú, mozdulatlan fekvést rendelt, a másik járkálást, a harmadik azt mondta, feküdjek, de úgy, ahogy jól esik...
Ja, és az egyik nővér azt mondta, hogy hozzunk a patikából gyógyszert magunknak, mikor felmerült, hogy egyszerűen izommerevséget kaptam a szüléskor, mikor nyomták előre a fejemet.
Az egészben az volt a rossz vicc, hogy péntektől négy napos munkaszünet következett. Alig volt mozgás a kórházban, csak ügyeletes gyógyszertár volt stb.
Mindegy, elmúlt.
De ami még érdekes volt, hogy vajúdás közben hallottuk, hogy idővel jött még egy kismama, majd mégegy. Hárman szültünk aznap. A mellettünk szülőktől hallottuk, hogy fél kettőre jósolták a babát. Mi szültünk legelőször. Sajnáltam is őket, mert azért én rendesen nyögtem, meg ismételgettem, hogy ez nagyon fáj a kitoláskor...
Miután levittek a gyermekágyas osztályra egy kétágyas baba-mama szobába, megkaptuk Bernátot. Mivel csak mi voltunk a férjemmel a szobában, engedték, hogy amíg zöld műtős ruhában van, addig maradhat bent. Utána már nem jöhetnek be a látogatók a szobába.
Élveztük a babázást, mikor három óra múlva hoztak egy kismamát a szülőszobáról. Rögtön kikérdeztük egymást, hogy hányadik baba, ki honnét jött. Mire megkérdezte tőlem, hogy nem szoktam a babaneten írni, és nem én vagyok-e a Dorka. Igen, Manó volt, azaz Rita!!! Nagyon vicces volt, rögtön megadtam Ruz számát, hogy ő is írhasson nektek sms-t. Jókat beszélgettünk az ottlétünk alatt. Aztán ők hazamehettek, mi meg még maradtunk. Aztán jött egy másik kismama, aki szintén szokott ide írni, bár nem ebbe a topicba.
Hát... röviden (?) ennyi a szülésünk története.
Remélem, nem untátok nagyon!
Puszi, Dorka