köszönöm a kedves, támogató sorokat!
Nem tudom, hogy nekem szól-e a kérdés, mert Circit is megszólítottad a végén, én 31 vagyok, párom 36.
Én az első kettő után szerettem volna beszélni, de még nagyon fiatal voltam, és azonnal magamban kerestem a hibát, és még most felnőtt fejjel ( sajnos profi vetélőként) is nehéz, hogy tudatosítsam, hogy sok sok oka lehet, ennek a habituális vetélés-sorozatnak.
Nem voltam genetikai vizsgálatokon, nem akartuk görcsösre venni. Tudom, hogy ez még nem lenne az, de úgy voltunk vele, hogy a természet/testem eldönti.
Amikor a második magzatot vesztettük el, az orvosom azt mondta, hogy 5-10 évvel ezelőtt, amikor még nem voltak kaphatóak terhes tesztek, nagyon sok nőnek fel sem tűnt, hogy terhes. Kimaradt egy hónap, vagy késett 1-2-3-4 napot, és megjött, észre sem vette, hogy terhes volt, és elment a baba. Mert nem rohantak azonnal DM-be, patikába. most meg már a nem-várt előtti napokon tesztelgetnek a nők, aztán amikor elmegy a magzat, összezuhannak.
Én is úgy gondolom, hogy egy 5-6 hetes magzat elvesztése is nagy fájdalom. GYÁSZ! Exférj, csak legyintett, hogy dehát még csak sejtecske volt, szívverése sem volt, ne vegyem már ennyire a szívemre. Ilyenkor rámutattam a rohangáló 3 évesre, hogy Ő is csak sejtecske volt.....
Noni, a Te/Ti történetetekre nincsenek szavak. Hihetetlenül erős vagy, számomra elképzelhetetlen ez a fájdalom, és nagyon tisztellek, hogy azért a helyzethez mérten, pozitívan tudsz hozzáállni.
Vőlegényemmel a márciusi történteket megbeszéltük, kisírtuk magunkat, és másnap amikor kiengedtek a kórházból, éltük tovább az életünket. Rá két napra már szerelmesen a szemembe nézve mondta, hogy azt akarja, hogy szüljek neki!
Csütörtökön fektettek be, pénteken műtöttek, szombaton mentem haza. Hétfőn pedig jöttem is dolgozni.
Én nem szeretek a múltban élni. Ami megtörtént, megtörtént. Le kell vonni a következtetést, esetleg változtatni valamit, de nem szeretek keseregni. A kapcsoaltunk megromlását illetve a válást is végigvittem, és előre néztem. Hogy fiatal vagyok, itt a fiam, a neheze már mögöttem, menjünk tovább. (persze azért volt vagy 2 év mire magamhoz tértem)
Most is így vagyok. Esküvőnk lesz, most kerek egész a kapcsolatunk, majd ha a Szivárványbabánk is akarja, beköltözik a pocakomba. Mi várjuk Őt!
Azért mert én ilyen vagyok, teljesen el tudom fogadni, hogy van akinek KELL segítség. És nem! NEM! egyáltalán nem ciki segítséget kérni! Családtól, baráttól, szakembertől! Ha beszélni kell róla, akkor nem lehet finomkodni! Ki kell beszélni, mert az nem maradhat bent!
És persze van olyan ember, mint Circi, akinek valamiért nem megy
én azt gondolom, hogy nem baj, ha sírsz. Ezeket a könnyeket, szavakat ki kell engedni.