2001.11.28 01:08
Szerző: Anonymous
Sziasztok Lányok, Anyukák, Kismamák!
Végigolvastalak benneteket és rettenetesen sajnálom azokat az anyukákat, akiknek nem sikerült kialakitaniuk azt a bensõséges viszonyt az édesanyjukkal, amelyet csak egyszer adhat meg élet.
Ha nem haragszotok meg, most mint friss nagymama mondanám el a véleményemet.
Sajnos az édesanyámmal is hasonló helyzetben voltam annak idején, mint Ti. Nagyon jó anya volt olyan értelemben, hogy mindent szeretett volna megadni nekem, de azt az idõt, amikor az anyára, mint barátnõre is szükségem lett volna, azt soha nem kaptam meg, mert mindig dolgozott, soha nem ért rá, hulla fáradt volt a napi 16-18 órai munkától. Akkor tinikoromban még nem tudtam, hogy mi is a baj, mi az oka az eltávolodásunknak. Erre csak késõbb jöttem rá, hogy hiányoztak az együttlétek és a beszélgetések. Mivel testvérem nem volt, igy mindig egyedül éreztem magam, nem volt kivel megosztanom a problémáimat, nem volt aki tanácsokat adjon. És ezt az ûrt azóta se lehetett pótolni. Visszacsinálni már nem lehetett. Akkor megfogadtam, ha én egyszer anya leszek, mindig lesz idõm a gyerekre, mindig meghallgatom, mindig megbeszélek vele mindent. Egy igazi, õszinte anya-gyermek kapcsolatra törekedtem.
És eljött ennek is az ideje. Elõbb megszületett a lányom, majd 2,5 év múlva a fiam is.
Megpróbáltam születésüktõl fogva ragaszkodni ahhoz, amit "megigértem magamnak"!
Én is követtem el hibákat a gyereknevelés alatt, de nem hiszem, hogy lenne olyan szülõ, aki kategórikusan ki tudná jelenteni, hogy õ mindent jól csinált. Természetes, hogy nekünk is voltak/vannak nehezebb napjaink, amik akaratlanul is a hozzánk legközelebb állókon csattan. De hát a gyerekeknek is vannak rossz napjaik, amiket meg a szülõknek "kell" elviselniük.
Az hogy jól csináltuk-e, megfelelõen neveltük-e a gyerekeket, már csak akkor tudjuk meg, amikor elengedjük õket magunktól. Akkor már õk bizonyitanak. Egy szülõt mindig a legváratlanabb pillanatban érhetik meglepetések. Erre is fel kell készülni fizikailag és lelkileg is. Attól kezdve, hogy megszületik gyermekünk, minden pillanatban szülõk vagyunk. Jóban is, rosszban is.
Lányommal az igazi anya-lánya kapcsolat a serdülõkori problémák leküzdése után alakult ki. Akkor már nem "ellenség", hanem barátnõ lettem. Soha nem kényszeritettem rá a társaságomat, nem kértem, hogy mondja el a titkait, de elmondtam neki, hogy bármikor bármilyen problémája van vagy lesz, engem mindig megtalál, amikor szüksége van rám.
Aztán férjhez ment és pár hónap múlva babát várt. Sajnos a baba a 17. hétben elhalt, pedig nagyon vártuk mindannyian. Akkor a lányommal összeölelkezve együtt zokogtunk. Simogattam, vigasztaltam, közben a szivem majd megszakadt érte, hogy miért kellett ezt neki lelkileg megérnie. Aztán eltelt 1 év és ismét babát várt. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor azt mondta nekem, hogy "Anyu, vegyünk egy tesztet, mert úgy érzem, hogy terhes vagyok"! És együtt vártuk, hogy megjelenjen az a bizonyos második csík. És másnap újra megcsináltuk, hogy biztosak legyünk a dologban:-))
Miután bebizonyosodott, hogy valóban jön a baba, hol a férjével, hol velem bújta a kismakáknak szóló könyveket. Amikor a vejemmel mentek UH-ra, engem is hivott, hogy lássam az unokámat. Sokat beszélgettek otthon az apás szülésrõl, de a vejem sokáig nem volt biztos abban, hogy kibirná-e a látványt és a lányom szenvedését, igy egy nap megkérdezte a lányom, hogy ha nem apás, akkor lehetne-e anyás szülés-))) Persze, hogy rögtön igent mondtam és repdestem az örömtõl és a büszkeségtõl. Hihetetlen érzés volt, hogy szüksége volt rám. Aztán jöttek a kérdések, hogy látszik-e már, mikor fog megmozdulni, mit fog érezni, amikor megmozdul, milyen a szülés, mennyire fáj, milyen a gátmetszés, stb..
Igy telt el a 9 hónap, amikor egyik éjszaka csörög a telefon, hogy elfolyt a magzatviz. Indultak õk is a kórházba, meg én is. A végén úgy alakult, hogy apás-anyás szülés lett, azaz a vejem is ott volt meg én is. Én azért igyekeztem egész idõ alatt a háttérben maradni és a fõ részvételt átengedni a vejemnek, de azért mindig éreztem, hogy a lányomnak szüksége van a jelenlétemre. 13 óra vajúdás után megszületett a kis Bence, amit én, mint nagymama egy csodaként éltem meg. Nem gyõzök elégszer köszönetet mondani ezért a lehetõségért, azért a pillanatért, hogy ott lehettem és megosztották velem ezt a gyönyörü pillanatot.
Ha azt lehet mondani, azóta még bensõségesebb a viszonyunk a lányommal. Bencus pedig nekem maga a csoda:-)))
Remélem, hogy kapcsolatunk örökre megmarad ilyennek.
Elnézést kérek Tõletek, hogy ilyen hosszúra sikeredett a hozzászólásom, de azt kivánom nektek, hogy ha felnõnek a Ti apróságaitok is, kapjátok meg Tõlük ugyanezt az érzést, amit én megkaptam.
Vigyázzatok arra, ami most már a legfontosabb Nektek: a gyermeketekre, mert amit egyszer elmulasztotok, azt már nem lehet pótolni!
zsuzsimami/45/