Sziasztok újra!
A válaszok után akkor most élménybeszámoló! Azt írtam még futtomban a múlt héten, hogy PiciLaci befordult végre a "menetirányba", és hogy azóta kicsit jobban lettem, ha nem is lehetett velem nagyon dicsekedni, de már három falatnál többet tudtam enni egyszerre. Igaz, egy-egy rugástól aztán a fülemen jött ki az egész, és a gyomrom is szinte örökké égett, de azért már birtam enni, és megállt a fogyás, úgyhogy megnyugodtam. Ebben azért persze jócska szerepet játszott a jó CTG és UH eredmény is...
Aztán a nagy változást vasárnap reggelre idözítette az én pici fiam. Lustán ébredeztem, amikor belém hasított a hónapok óta nem tapasztalt érzés: éhes vagyok, mint egy farkas! Még túl álmos voltam a meglepödéshez, úgyhogy bambán a másik oldalamra fordultam. Könnyedén, egy lendületböl, kényelmesen. Na, akkor egy pillanat alatt teljesen felébredtem, és megszólalt az agyamban a vészcsengö: dehát én terhes vagyok, nekem nincs étvágyam, és én csak nagy nehézségek árán tudok megfordulni! Mi ez az üvöltö éhség, mi ez a könnyed mozgás?!?! Úristen, mi lehet a kisbabámmal?!?! Ki fogtok nevetni, meg kellett tapogatnom a pocakomat, hogy megnyugodjak, még megvan...
Valószínüleg ez lehetett az a bizonyos "has lemenés", azóta PiciLaci akárhogy dolgozik, nem éri el a lábacskáival a gyomrom és a bordáimat, én jóízüeket eszem, és sokkal könnyebben mozgok, nem érzem olyan elnehezültnek és esetlennek magam.
Viszont örökké pisilnem kell, és idönként pokolian fáj a derekam...
Az élet azért mégsem habostorta...
Ja, Kisbibe, te éppen ezt kérdezted, szóval velem mindez a 36. héten, egészen pontosan 35 hét + 5 naposan történt meg, és nagyon-nagyon feltünö volt.
Mondjuk ez nem jelent semmit, a múlt héten megszült az Unokabátyám Felesége (szintén elsö babájukat), három héttel a kiírás elött, minden pocak-leereszkedés, vagy más elöjel nélkül. 2950 grammal, 53 cm.-rel gyönyörü, egészséges kislánya született. Én azóta be vagyok zsongva, hiszen csak két hét volt a kettönk kiírása között, és ök már itthon is vannak. Teljesen eluralkodott rajtam az "Úristen, mindjárt én is megszülök!" érzés, kétségbeesetten leltározom át újra meg újra a babakelengyét, és eszelösen lótok-futok a még hiányzó dolgok után. Szegény férjem lassan megörül tölem...
Végre megérkezett a bababútorunk, tegnap össze is állították. Ehhez persze ki kellet üríteni a leendö babaszobát, amit eddig Életem Párja dolgozószobaként használt. Most úgy néz ki a nappalink, mintha a lakás többi szobáját festetnénk, csak még az a vígaszom sincs meg, hogy lesz hová visszapakolni. Pakolászok, próbálok mindennek helyet találni, lehetöleg úgy, hogy még jól is nézzen ki, de elég reménytelennek tünik. Ugyanakkor a babaszoba is látványosan befejezetlen, ott áll a bútor az üres szobában, és slussz. Se függöny, se lámpa, se ágynemü, se semmi, amitöl berendezett szoba hangulata lehetne, csak egy üres szobában a kopasz bababútor... Mikorra lesz ebböl a káoszból újra otthon?!?!
Persze a karácsonyi bevásárlásokból se intéztem még el semmit, nemhogy pl. föztem volna valamit is elöre. Na mind1, majdcsak belefér még minden az idömbe, ami meg nem, az kimarad. Végül is attól se fog összedölni a világ, csak most valahogy nagyon be vagyok indulva...
BMárti