Kiemelt témák

Segítsetek!

Egy teljesen normális anyának tartom magam, nagyon vártam a fiam születését és nagyon boldog vagyok mióta megszületett, imádom, a mindenem!
Mostmár 4 hónapos, és egyszerûen az utóbbi idõben kétségbe vagyok esve, nem ismerek magamra. Még nem elég ügyes ahhoz, hogy eljátszon egymagában, ha valamit a kezébe adok leejti vagy nem sikerül úgy fognia, szájába tennie, stb, ahogy Õ szeretné, és azonnal sírni, ordítani kezd. Nem képes egyedül elfoglalni magát még nagyon rövid idõre sem mikor ébren van - márpedig szinte egész nap ébren van - egyfolytában le kell kötni, játszani, foglalkozni kell vele, különben hisztizik. Nagyon szívesen játszom vele, imádom mikor nevet... DE és itt jön a DE: ha elhatározom, hogy márpedig ma mást is képes leszek megcsinálni, elvégezni itthon, nem csak akkor kapkodok, mikor alszik, hanem igenis fogok tudni fõzni netán két fogást is, igenis képes vagyok elvégezni a háztartási munkát, elmosogatni, kiteregetni, stb, hogy ne álljon már mindig romokban a lakás mikor a férjem hazajön... szóval mikor ilyesféle elhatározással kezdek neki a napnak, és azon vagyok, hogy ne csak a gyerekkel foglalkozzak egész nap, akkor annak az a vége, hogy a kisfiam sírógörcsöt kap, én pedig idegrohamot.
Ordibálok a 4 hónapos fiammal, hogy maradjon már csöndben, hagyjon már legalább egy fél órát hogy befejezhessem azt a rohadt mosogatást stb... elõfordult, hogy durván megráztam õt a babakocsiban, mire persze mégjobban rázendített. Borzasztóan szégyelltem magam utána, nem gyõztem tõle is bocsánatot kérni, megnyugtatni, vele együtt sírtam. Másnap elhatároztam, hogy csak vele törõdöm, le van tojva a háztartás, fõzés... de annyi idõt sem hagy, hogy én nyugodtan megreggelizhessek, nyavajog állandóan. Próbálok türelmes lenni, néha úgy örülnék, ha csak egy kicsit ellene egyedül is, de képtelen rá. Fogalmam sincs hol rontottam el, nem kapdostam fel soha azonnal, ha nyöszörgött, de sírni sem hagytam soha ha pl. nem tudott elaludni nem hagytam, hogy álomba sírja magát, felvettem és elaltattam cicin. Csak most nehéz ez az idõszak, tudom, talán ha már ülni tud egyedül és eljátszogat a járókában...
De egyszerûen nem tudom addig hogy bírom ki, néha olyan dühös vagyok rá, hogy megijedek önmagamtól, ráförmedek, durván kapom fel ha "nyivákol", amikor nekem tízféle háztartási munka van félbehagyva, amit be kellene fejeznem. És néha muszály elvégezni, mikor tudom hogy vendégek jönnek, stb. vannak olyan helyzetek amikor egészen egyszerûen nem hagyhatom ott az elvégzendõ dolgokat. Miután szembenéztem azzal, hogy milyen rettenetes dolog hogy idegbeteg módjára ordítozok a fiammal, aki csak egy pici baba, meg csapkodok, kiabálok, rángatom... hát elképedtem önmagamon, és nagyon szégyenkezem. Elhatároztam, hogy nagyon oda fogok figyelni, és még véletlenül sem emelem fel többet durván, hirtelen, de félek már magamtól. Pedig annyira imádom! Imádom mikor szoptatom, mikor édesen vigyorog, gagyarászik, és fõleg, mikor álmában szuszog... meg tudnám zabálni, nem tudnék élni nélküle, nagyon-nagyon szeretem! Szóval nem vagyok egy betegelméjû vagy gonosz, vagy bármi ilyesmi, csak türelmetlen.
Kérlek titeket, bátorítsatok, adjatok tanácsokat, hogyan oldhatnám meg a gondjaimat, mikor lesz könnyebb... vagy már csak nehezebb lesz? Lehet, hogy ahogy nõ a gyerek, még több nehézséggel, türelempróbával kell majd szembenéznem? Pedig én szeretnék kistestvért is, két picivel hogyan fogok boldogulni?
Vagy az idõ múlásásval "belejön" az ember és könnyebb lesz talán? El vagyok keseredve, ha eszembe jut, mennyire megijedt és sírt az én türelmetlenségem és durvaságom miatt, alig tudtam megnyugtatni, akkor már én is vele sírtam, önmagamon elszörnyedve. Mi a baj velem?
Azt remélem, most hogy ezt megfogalmaztam és leírtam, szembenéztem vele, talán nem fordul elõ többet. De mi lesz, ha megint muszály lesz mást is csinálnom napközben és nem tudok csak vele foglalkozni? Tegyem be a kiságyába és hagyjam sírni? Csukjam rá az ajtót? Próbáltam már, hogy mosogatás közben magam mellé teszem a konyhába a hordozójában, beszélek hozzá, énekelek neki, fütyülök meg amit csak ki tudok találni, odaviszem a csörgõit... kb 10 percig van el, aztán kezdõdik a hiszti... szóval tehetetlennek érzem magam. Már az is segítene, ha tudnám, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is elvesztik néha a türelmüket, vagy más babákkal sem olyan könnyû az élet...
Nem azt szeretném, hogy figyelmeztessetek, milyen bajok lehetnek abból, ha kijövök a sodromból, ezt én is nagyon jól tudom, tisztában vagyok vele.
Nem is szeretném ha megismétlõdne, azt hiszem mostmár nem fogom többé hagyni hogy eluralkodjon rajtam az indulat.
De ezt hittem magamról azelõtt is, hogy ez megtörtént. Ezért mondom, hogy nem ismerek magamra! Mintha nem is én lennék, mikor olyan durván bánok szegénnyel. És annyira megbánom, vádolom magamat, milyen anya vagyok??

Ha valakivel történt hasonló vagy van ezzel kapcsolatos véleménye, örülnék, ha megosztaná velem és mindenki mással. Nagyon jólesne, ha megbeszélhetném ezt valakivel, és csak Ti vagytok, akivel megoszthatom. A férjemnek inkább nem mondom el, nem akarom hogy kiábránduljon belõlem. És én sem akarok önmagamból kiábrándulni... azt hiszem még nem késõ.

Kamélia

Szia Kamélia!

A mi fiunk 5-6 hónapos és szerencsére tud valamennyit egyedül is játszani. Különösen ébredés után, amíg ki nem vesszük az ágyból.
De így is elõfordul, hogy pont akkor nem tudja ezt produkálni, amikor nagyon nagy szükségem lenne rá. Akkor tud különösen dühíteni, amikor éppen miatta csinálok valamit, pl. az ágyát húzom, vagy a pelenkáját öblítem, vagy... stb.
Ha a Kedvesem otthon van, akkor jó, mert egyszerre csak egyikünk veszíti el a türelmét, a másik kitart, de sajnos nincs mindig itthon.
Engem az hoz ki legjobban a sodromból, ha minden nyavajgást vált ki ahelyett, hogy megszüntetné, azok is, amiken máskor vigyorog.
Hordozókendõt, kengurut próbáltál már? Ha cipeled, akkor csend van?
Akkor mind a két kezed szabad lesz, egy-két munka van, amit babával a pocakon is meg lehet csinálni.
Ha semmi nem segít, akkor ágyacska, zárt ajtók, hiszen a füldugó nem kényelmes viselet álló nap. Aztán ha csak odamegyek hozzá, arra elhallgat (vagy nem).
Ágyba forgó-zenélõ kütyük? Azt nem kell megfogni.
Feje felett lógatott játokok, hogy elérje? Akkor nem tudja elejteni.
Más ötlet nincs.
De nem vagy egyedül.

Snoopy

Kedves Kamelia!

Nincsenek a szuleid, vagy valaki a kozelben akik neha egy kicsit ki tudnanak segiteni? Elvinni setalni amig megcsinalod a hazimunkat, es akkor te sem erzed ugy, hogy fug a haz, nyugodtabban tudsz vele foglalkozni? Vagy a hetvegen mikor a ferjed otthon van, akkor addig o foglalkozna vele amig te egyebet csinalsz?
Tudom egy 4 honapos mellett nem nagyon tud az ember ugralni, foleg ha meg csak anyatejet kap, de neha probalj meg kimozdulni otthonrol egyedul meg ha csak 1/2 orara is. Annyi idot a ferjed is kibir vele, vagy valaki akiben tokeletesen megbizol. Szerintem csak egyszeruen faradt vagy mert minden szempontbol meg akarsz felelni. Jo anya, jo feleseg, jo hazitunder. Ez egy negy honapos gyerek mellett nem megy sajnos. De el fog mulni, es szerintem a gyerek is akkor lesz hamarabb nyugodt ha ezt erzi rajtad. Tehat probalj te kikapcsolodni ha ez lehetseges.

Linett

fug = fut

bocs!

Szia Kamélia!

Nem vagy egyedül. Néha én is kibukom. Ami nálunk ekkora korában teljesen bevált, az a hordozókendõ volt. Magamra kötöttem, csend volt, és tudtam csinálni a dolgomat. Úgy hat hónapos korától egyre jobban el van egyedül, ma már akár egy órát is eljátszik egyedül a szobában, persze fél szemem mindig rajta.
De még ma is vannak rossz napjai, és ha ez egybeesik az én rossz napommal, az pokol.
Emberbõl vagy, ez itt a "gond", nem más. Neked is lehet rossz perced, de ettõl még nem vagy rossz anyuka. Ha állandóan nyugis lennél, vagyis úgy csinálnál, sokkal rosszabb lenne, mert a gyerek érezné, hogy valami nem stimmel, a viselkedésed más, ez meg megzavarná. Szóval jogod van kibukni. Bár az igaz, hogy a rázás nem a legjobb, de egy kis kiabálás még talán belefér. Én egyszer a szekrényajtót ütöttem szét dühömben, na ezen kezdett el nevetni. Máskor meg a kisasztalt csaptam a földhöz mérgemben, és akkor attól lett jókedve, holott addig semmi nem volt jó neki.
Sõt, félve, és szégyenkezve, de bevallom, volt, hogy már megsuhintottam tehetetlenségemben a popóját is. Szerencsére ott van a pelus, de akkor is. Nekem is iszonyú lelkiismeret-furdalásom volt tõle, de most fokozotabban nevelem magam az önuralomra.
Egyébként szerintem ahogy nõnek, egyre könnyebb, le lehet vele kommunikálni egy csomó dolgot.

Fel a fejjel és puszi:

Dia

Szia Kamelia!

Nem tudom uj vagy regi babnetes vagy es nevek mit mondanak neked. Nekem 3 lanyom van legnagyobb 9,5 kozepso 6 legkisebb 1 eves.

Az hogy picurka csak veled erzi igazan jol magat es azt is csak akkor ha szorakoztatod, nekem nagyon ismeros. Mind harom lanyom ilyen volt, vagy en voltam ilyen es ez volt kenyelmes nekem. Szoval lakasunk szaladt annak rendje modja szerint. Ferjem sokat dolgozott sokszor estenkent is, ha esetleg idobe ert haza akkor kicsit babazhatott mig en haztartasi munkaimat vegeztem. En bevezettem kismama kajakat. Ezek azok amik kb 10 perc alatt elokeszithetok es utana tobb gond nincs vele. Nyaron sok mindent lefagyasztottam, foztem nagy fazek lecsot keszre es ezek melyhutobe vartak sorukra. Iszonyu sokszor csak egy fozeleket ettunk, vagy sutobe sult hust es melle vagtam par kruplit, vagy sutoben sult hus rizzsel, amivel nincs bajlodas. Bevallom idejet se tudom mikor keszitetem hetkozbe egyedul tobb fogasu kajat. Mikor csinaltam magunknak rantott hust. Sokszor sima melegszendvics csak a menu vagy sultvirsli. Nekem mazlim volt volt amikor hetente egyszer jot nagymama hozzank, akkor kicsit ra passzoltam kicsi csajt es megcsinaltam a mosogatast , mosast , teregetest, porszivozast.
Most meg mar nincs nagymama de van 2 nagylanyom akik ha kell kicsit babaznak.

Nalunk igazabol amikor mar igazan jol lehettet kisholgyek mellet csinalni valamit az akkor volt mikor elkedtek ulni , jarkalni, maszni, akkor mar elmeny ha 20 percre fiksz helyen lehetnek. Meghat nekem volt bebikompom amivel korulottem tudott biztonsagosan kozlekedni../csakhat elene meg sok ellenerv szol/

Nez be ide sok hasonlo gonddal kuzdo mamat talalsz , sokunknak gond a gyerkoc mellett a haztartas.
[url=http://www.babanet.hu/ujgep/discus4/messages/280/1067.html" TARGET="_top]http://www.babanet.hu/ujgep/discus4/messages/280/1067.html[/url]

Ferjed hogy all ahoz ha nincs fot etel estere es nem ragyog a lakas?


Minden jot es jo egeszseget nektek
Napocska

Szia Kamélia!

A legfontosabb, hogy tudd, messze nem vagy ezzel egyedül, nem vagy ettõl rossz anya. Sok olyan baba van, aki a tiédhez hasonló. Az én elsõ fiam is ilyen volt, ma már egyszerûen azt modnom: többemberes baba volt. Emlékszem, fésülködni nem volt idõm tõle (hosszú hajam volt). A reggeli vajas kenyeremet babával a kézben ettem meg. Ha tanulnom kellett, a fiam közben a vállamon "lógott". FÉl nap fel alá sétáltunk a lakásban, mert így volt csöndben. Mivel rengeteget volt kézben a mozgásfejlõdése sem volt túl gyors, 6 hó is elmúlt mire hasrafordult, mászni nem is akart és mi rengeteget kínlódtunk, vártuk, mikor lesz már akkora, hogy ezt vagy azt meg tudja csinálni, hittük, hogy onnan majd egycsapásra megváltoznak a dolgok. Így aztán még elégedetlenebbek voltunk (mért nem tudja már megfogni? mért nem hajlandó már mászni?) és a dolog csak visszacsatolódott. A rossz anya vagyok érzés mellé a miért pont az én gyerekem ilyen érzés is párosult.
El kell fogadni, hogy vannak ilyen babák és kész. De ezekben a babákban is rengeteg öröm van, hisz a sok foglalkozás miatt más területeken gyorsabban fejlõdnek, megszokják és igénylik a verseket, meséket, hamar tanulnak meg beszélni.
A többiek már sok hasznos gondolatot írtak. Semmiképp ne akarj nagy rendet, sok fogásos ételeket, sõt szerintem vendégek se jöjjenek, pontosabban jöjjenek, de számoljanak vele, hogy neked kisbabád van, és hozzák õk a kaját, avagy segítsenek be az elkészítésében! Használj ki minden lehetséges segítséget! Próbálj meg kimozdulni, ha sikerül valakire ráhagyni õt, már egy félórás csavargás is hatalmas erõt ad a folytatáshoz. A legfontosabb pedig, próbáld a pozitív oldalát nézni a dolgoknak, élvezni, hogy kisbabád van, hogy ringathatod, dajkálhatod, és ne törõdj (amennyire lehet) a gondokkal!
Valóban könnyebb lesz, ahogy egyre több minden érdekli, majd észre veszed, hogy jé, ma csak x-szer sírt, avagy volt olyan nap, amit sikerült sírás nélkül átvészelni. De egyelõre neki rád van szüksége, és ez még sokáig így lesz.

Ildi

Szia Kamélia!

Ahogy a soraidat olvastam, olyan volt mintha rólam írnál. Én is átéltem ezeket a dolgokat, és még most is szokott hasonló érzésem lenni. Az én kisfiam már egy éves és ahogy a többiek is írták ahogy nõl, kicsit könnyebb lesz. Persze akkor meg az lesz a baj, hogy kipakolja a fiókot, a konyhaszekrényt, a szemetest, a könyveket, a lakás csatatér, a kajája a földön, a 3. ruhát adod rá és újra koszos, megint láb alatt van és még sorolni lehetne.De ahogy nõl és okosodik ( persze most is az), tudsz vele kommunikálni (most is tudsz csak más képpen),és nem csak kiszed majd hanem szívesen be is rak. Lehet, hogy nem úgy ahogy te, de rátudod venni, mert ez jó játék! Most pedig talán az a segítség ha nem tervezel semmit elõre. Ha tervezel és nem úgy jön össze azt kudarcnak éled meg, pedig nem az, csak a babád kiköveteli magának, amit szeretne. Nálunk is így volt.Amit Ildi írt az is nagyon nagy segítség. Mozdulj ki. Akár vele, akár nélküle és próbálj hasonló babásokkal beszélgetni. Nekem mikor azt mondta a barátnõm, hogy õ is így kivolt,megnyugtató érzés volt. Nem azért mert õ is szenvedett dolgoktól, hanem mert rájöttem, hogy nem vagyok egyedül a dologgal és nem is biztos, hogy én vagyok ilyen tökéletlen.Te sem vagy az, csak nehéz alkalmaszkodni az új helyzethez, és nehéz mindenkinek megfelelni. De nem is kell. Szeintem a legfontosabb, hogy tudd elfogadni ez van. Ha ez megy,valahogy rögtön könnyebb lesz az egész és meglátod megtalálod a jó megoldásokat. Istenem, de bölcs vagyok! Nekem is hiába mondták volna ezeket.De hátha te nem olyan vagy mint én. (De amit leírtál az mind igaz rám is.)

Prü

Szia Kamélia!

Én is ugyanilyen gondokkal küzdöttem. Aztán a megoldásom a Diáéval meegegyezett: magamra kötöttem egy kenguruban, aztán így éltünk itthon. Így fõztem, pakoltam, (mentem el a wc-re), egyszóval egy test, egy lélekké váltunk. Mikor egy picit nagyobb lett, akkor szereztem egy járókát (kb. 4-5 hónapos lehetett) és akkor a járóka körül bohóckodtam és adtam újabbnál újabb tárgyakat a kezébe.
Most, hogy 1 éves múlt, már van idõm mellette mást is csinálni, de ha elhatározom, hogy ma mindenképp meg kell valamit csinálni, akkor még most is idegesít, ha a lányom miatt nem sikerül a dolog. Pedig, õ az elsõ. CSak persze az ember néha vágyik egy kis kikapcsolódásra.
Kitartást,
Zsófi

sziasztok. két gaeyrekem van két éves és kilenc hónaos. a nagyobb volt ilyen , aki mindig szórakozatatni kellett. Néha én is kibuktam, de a férjem sokat segített. A kisebb , a fiam nyugis, de most egyre inkább anyáskodik, sír, ha kimegyek a szobából. Tipp. gyors kajákat kell csinálni, olyat, ami hamar elkészül, és kitartani, amíg lehet. A házimunkát megosztani a férjjel vagy bárkibel aki segíthet. Üdv, Dóri

Kedves drága lányok!!

Annyira hálás vagyok Nektek, nagyon-nagyon jó volt olvasni mindannyiótok írását, tanácsát, megnyugtatását. Teljesen meghatódtam azon, milyen kedvesen, megértõen válaszoltatok kivétel nélkül, és egyikõtök sem dorgált meg vagy ítélt el.
Ma már sokkal könnyebb volt, talán azért mert tegnap éjjel megfogalmaztam a dolgot itt, és azért is, mert ma itthon volt a férjem - sajnos elég ritkán tud velünk lenni a munkája miatt. Azt hiszem a fiam is érezte rajtam a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, mert egész nap olyan volt mint egy angyal! A párom is játszott vele, de egymagában is jól elnézelõdött a fotelban fekve - persze ott voltunk körülötte.. ha kimentünk a szobából akkor már kiabált, de egyáltalán nem haragudtam rá érte! Azért jó érzés ha nem vagyok egyedül vele, mert tudom, hogy ha vécére kell mennem vagy bármi más dolgom akad, van más aki mellette legyen ha éppen nyûgös pillanatában van. Így már elõre nyugodt vagyok, és ez mintha rá is átragadna.
Nagyrészt egyész nap egyedül vagyok vele itthon. Minden nap elmegyünk sétálni babakocsival az utcába, vagy kint vagyok vele a kertben ha nem esik az esõ. A nagyszülõket hétvégén meglátogatjuk általában - ez egy másik probléma forrása! Ha idegen környezetben van, egyfolytában nyûgös. A nagyiék alig látták még mosolyogni, pedig itthon rengeteget szokott (ha szórakoztatom ). Azt hiszem, mivel a nagyszülõknél érzi rajtam a feszültséget (állandó zsibvásár van, sok ember, jövés-menés, ott laknak a sógoromék is, nincs egy nyugodt szoba, de még egy sarok sem), ott mindig rosszkedvû, sírós. Én pedig szeretném bizonyítani, hogy Õ milyen édesen tud nevetgélni is, de mivel már elõre félek attól, hogy ha odamegyünk nem lesz egy nyugis zug ahol megszoptathatom, kézrõl-kézre jár a gyerek és mindenki egyszerre beszél hozzá, hogy "nnaaa, mutass már egy vigyort, ügyülübügyülü!" Õ megy szegény csak forgatja a fejét ilyedten.. hát ezért nem szívesen indulok el vele, és ezt biztosan Õ is érzi. Nem rosszak a nagyszülõk, csak más mederben zajlik ott az élet. De azt sem akarom, hogy csak az itthoni megszokott környezetben, nyugalomban és csak velem tudja jól érezni magát. Végül is a nagyszülei, akik szeretik Õt, és szeretnék egy héten legalább egyszer látni, hogy ismerje õket a gyerek stb. Azt mondják nem baj, ha szokja, hogy máshol is van. Ez azért is fontos, mert ha tényleg ki szeretnék egyszer majd mozdulni egy kicsit a férjemmel, vagy csak fodrászhoz elmennék, másra is nyugodtan otthagyhassam anélkül, hogy attól féljek, sírni fog utánam.
Egyébként a párom nem szól egyáltalán a rendetlenségért, sõt ha megkérem valamire, maga is megcsinálja (mosogatást azért nem vállal! ).
De tudom hogy jobban szeret úgy hazajönni ha rend és finom étel várja, ha megtalálja a lakásban amit keres, ha meghitt hangulat van és nem felfordulás, csapzott feleség... Hisz rengeteget dolgozik, fáradtan ér haza, és nem akarom hogy azt érezze, teljesen háttérbe szorul a gyerek mögött.
De ha úgy alakul, hogy nem volt idõm a konyhában tündérkedni, akkor megeszi amit hideget talál a hûtõben, vagy csinál magának szendvicset. Hála az égnek "bármit" megeszik, nincsenek extra elvárásai - de ez nem azt jelenti, hogy ne járjak a kedvében ha lehet, hisz nagyon megérdemli, Õ a világ legjobb férje!
Az egyszerû és gyors ételkészítési praktikákat hálásan köszönöm, egy részüket ismertem, mindet alkalmazni fogom!
Nagyon-nagyon hálás vagyok Nektek és hihetetlenül jó érzés volt olvasni, hogy nem vagyok egyedül! Sokkal bizakodóbban látok mindent!
És ma ráadásul egy fontos dologra jöttem rá: a fiam többszörösen meghálálja ha türelmes és nyugodt vagyok vele, Õ is sokkal nyugodtabb - és így már szükség sincs a türelemre!

Mégegyszer köszönöm Nektek a bíztató szavakat, és minden jót kívánok:


Kamélia

Azon mosolygok, hogy ezeket a sorokat úgy olvasom/írom, hogy 2 hónapos kicsilányom itt lóg a vállamon...

Szia Kamélia!

Amit leírtál nekem is nagyon ismerõs! Bár én ritkán jöttem ki a béketûrésbõl, de sajna megesett néhányszor.

Csongi most 8 hónapos. Már kezdetektõl fogva látszott, hogy egy örökmozgó, érdeklõdõ baba. Ez azt hozta maga után, hogy napközben irtó keveset alszik, és igényli, hogy legalább lássa, ott vagyok körülötte.A doktornéni azt mondta, õ egy ilyen gyerek, okos, emberszeretõ, érdeklõdõ ember lesz belõle! És tényleg mindent gyorsan tanul, õ a kiskedvenc, mindenki imádja, mert nagyon barátságos. Valamit, valamiért. Sokszor én is kiakadtam, nagyon fárasztó, de egy idõ után azt mondom, megéri! Amikor már látod, hogy van eredménye! Van itt a szomszédban egy kisfiú, egész nap alszik, hát nem is igazán fejlõdik mozgásilag, és nehéz vele kommunikálni! Legyen inkább hétördög, anya büszkesége!

4 hónaposan ha jól emlékszem egy színes övre függesztettem fel neki játékokat, az lefoglalta egy darabig. Aztán 5 hónaposan megtanult gurulni, ekkor már a szõnyeg volt neki a játszótér. Ha a konyhába mentem, meg bele a hordozóba, és ott nézte, hogy mit csinálok.

Ma már mászik, áll, lépked, mindent lepakol, és ma sincs egy perc nyugtom tõle. A lakás állandóan szalad, én sokszor szégyellem magam, hogy kész romhalmaz ahol élünk. Fõzni nem igazán van idõm, egy ideig hordtam a kaját kifõzdébõl, éppen most döntöttem el, hogy vissza állok erre a jól bevállt módszerre!

Szerintem fogd fel lazábban a dolgokat! A lakás, a kaja csinálás mindig megvár, de a gyermeked most kicsi, és soha többet vissza nem térõ alkalom, hogy részt vegyél a fejlõdésében, hogy Te légy az elsõ, aki látja elsõ próbálkozásait! Hihetlen gyorsan fejlõdnek az elsõ évben, ne hagyd magad kiborítani! Meglátod milyen kis vagány kölök lesz belõle pár hónap múlva!

Évi

Sziasztok!
Az elsõ gyerekemnél nem volt igazán sok problémám, mi mindig is elég lazán éltünk. A jelszó, rumli lehet, kosz nem. Tehát alapvetõ porszívózás . felmosás, törölgetés gyakran, akár naponta is. Így nem tart órákig.A másodiknál volt egy kicsi(20 hónapos) és egy pici. A munkából nem eshettem ki, (vállakozás volt), a gyerekek rámkötve, és mentem intézni mindenfélét. Aki akkor feljött hozzánk, nem a lakáskultúrát látta.
Egyszer kétszer én is kiborultam, a kicsi éjjelente 10-12 alkalommal volt fenn, cici, sírás, séta stb. Most már tudom, VELEM AKART lenni.
A harmadiknál sem kevesebb a dolgom, de ezrszer nyugisabb vagyok.
Az én módszerem a következõ volt(leszokás). Odaálltam a tükör elé, vagycsak odabújtam a pici mellé, és ránézve azon gondolkodtam, hogy Õ milyen pici és törékeny és kiszolgáltatott, és hogy milyen vagyok én, nagy, önálló, ideges, fáradt. Aztán azon gondolkodtam, hogy milyen kevés az életünkbõl az a pár hónap, amig "sok gond" van a gyerek körül. De hisz éppen ezért vagyunk vele, Õ a legfontosabb. A gyerek viselkedése mindig visszaadja a szülõ viselkedését. Idegbajos szülõnek ideges a gyereke is. Sír, nyûgös, hisztis, stb. A szülõ pedig nem érti miért, pedig neki épp elég más Baja van. Próbáld ki, csak gondolkodj el, és semmi sem olyan visszahozhatalan mint ez az idõ, ezt semmikor sem tudod bepótolni, a házimunkát igen. Ja, felejtsd el a reklámok sugározta képet, élõben nics olyan anyuka..
Zsomimama

Kedves lányok!

Már egyáltalán nem látok olyan borúsan. Az az egyetlen nap és az elõtte lévõ volt ilyen rosszul sikerült, mondhatni pocsék, mikor ezt a topicot megnyitottam. Ha már elõtte beszélgettem volna Veletek, vagy bárkivel ilyesmirõl, sikerült volna kívûlrõl látnom a helyzetet és önmagam, és biztosan ez a két nap sem sikeredett volna ilyen sírósra. Már azzal, hogy este mikor a fiam már aludt, és én kimerülten visszanéztem az aznapi lehetetlen viselkedésemre, leültem és leírtam ide, valójában maga a probléma meg is szûnt.
De mindenképpen hasznos volt, hogy rengeteg kedves és megnyugtató tanácsot kaphassak, és talán mások is olvassák, vagy olvasni fogják akikkel elõfordult már hogy "kiborultak" és emiatt esetleg lelkifurdallásuk támadt. Vagy akivel még nem fordult elõ, de egyszer a kiborulás határára jut, talán eszébe jutnak az itt általunk leírtak, és így sikerül megkímélnie magát és gyermekét néhány nehéz naptól. Mostmár tudjuk hogy ez bárkivel elõfordulhat, és nem szabad elkeseredni, hanem legközelebb okosabbnak, erõsebbnek kell lenni (lelkileg erõsebbnek) és csak a pici érdekeit szabad nézni, elõnyben részesíteni a tennivalókkal szemben!

Évi, Zsomimama: köszönöm. Sokat segítettetek, hogy méginkább más szemszögbõl nézzek a fiamra és a kettõnk kapcsolatára. Mert szeretetbõl nincs hiány... de mellette más is kell... talán az a tapasztalat, ami Nektek már megvan, nekem pedig még át kell élnem. Hát ezer örömmel állok elébe!

Puszi és kellemes, gyermekmosolygós hétvégét kívánok mindenkinek:

Kamélia

Lányok, Kamélia,
tudom, hogy nem leszek népszerû, ha leirom, de az az igazság, hogy mindig megijedek egy kicsit, ha azt olvasom, hogy egy kicsi babával a négy fal közé zárt anyuka attól fél, hogy a férje mérges lesz, ha beszámol neki a problémáiról. Ahogy a leirtakat olvasom, Kamélia férje sem valami despota, aki elvárja, hogy a meleg kétfogásos vacsora stb.,(persze örül neki, és ez érthetõ), tehát én megkockáztatom: néha ki kellene sirni a vállán magad, Kamélia. Nagyon félõ ugyanis, hogyha ez az elfojtás állandosul, akkor az egyszer robbanni fog ("mert én évekig otthon a gyerekkel, és nem szóltam, és te meg azt sem teszed meg hogy..." típusú kitörésekben). Miért ne lehetne a nagyon elfoglalt férj is részese egy kissé a felesége szintén elfoglalt napjainak? Gondolom õ is elmeséli a napját, mi történt vele, mi bántja, mi idegesítette fel? Nagyon nehéz idõszakban vagyunk mi is, kicsi gyerekes anyák, nem gondolom, hogy többet kellene magunkra vállalni, mint amire képesek vagyunk. Mondom ezt úgy, hogy nem ismerem Kamélia körülményeit, és úgy, hogy nagyon kedvesnek találom, hogy ennyire fontos neki a párja. De Kamélia, ez kettõtök kicsi gyereke, ne szenvedjen hátrányt azért, mert az anyukája ennyire szereti az apukáját...

Kedves Eliza!

Igazat adok Neked, tényleg meg kell osztani a gondokat is egymással egy családban, házasságban, párkapcsolatban. Én is ezt teszem, de azért nem akarok mindig mindent a férjem nyakába zúdítani mikor fáradtan hazaér. Hiszen sokkal szívesebben jön haza úgy egy férfi, ha nem kell elõre attól tartania, hogy "na vajon most milyen panaszáradat fogad majd megint a mai nehéz napom megkoronázásaként?". Mert ha nagyon kivagyok valami miatt (nem feltétlenül a gyerekkel kapcsolatban) akkor elõfordul, hogy azzal fogadom, de jó hogy végre itt vagy, már nagyon vártalak, mert olyan nehéz volt ma..... De nem minden nap! Ne kelljen elõre az én problémáimtól félnie. Nem a jelenre gondolok, hanem a jövõre, hosszú házasévek alatt felgyülemlõ megszokásokra, mindennapi beidegzõdésekre. Jobb most már odafigyelni erre az elején, ha egy boldog, hosszú házasságot szeretnék megalapozni. Olyan kimérten hangzik ahogy így leírtam! Szerencsére azért nincs is folyamatosan ok a kiborulásra, csak ritkán! A páromnak elmondtam mikor olyan nagyon nagy gubanc volt! Sõt, napközben felhívott valamiért, és már akkor elsírtam magam a telefonba és kértem, siessen haza. Mondtam, hogy nehéz volt a gyerekkel, de azt nem mondtam el, hogy én mennyire elvesztettem az önuralmam és megráztam a kicsit, mert azt szégyelltem. De nektek viszont elmondtam. Szóval nem folytom magamba! Tudom, hogy az nem vezet jóra. Egyébként a topic megnyitása óta hihetetlen, hogy mennyire megváltozott minden! Nektek, és az írásaitoknak, tapasztalataitoknak, tanácsaitoknak köszönhetõen egészen másképpen nézek magamra és a picire, valamint kettõnk kapcsolatára. Mintha sokkal jobban kiélvezném a vele való pillanatokat, - pedig elõtte sem gyõztem élvezni a létezését - sokkal türelmesebb vagyok, és Õ is bújósabb, kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb. Néha, mikor átölelem és beszívom az illatát, Õ pedig hozzám bújik, még felsejlik bennem a lelkifurdallás, hogy voltam képes annyira haragudni rá, és ordítani vele? Ilyenkor rá kell beszélnem magamat arra, hogy elõfordul az ilyesmi, de többet biztos hogy nem fog, és emiatt nem szabad kárhoztatnom magamat. De olyan rossz, hogy mindig eszembe jut az a két nehéz nap és ezerszeresen szeretném kárpótolni Õt érte, pedig tudom hogy Õ még csak nem is emlékszik rá, de mégis olyan rossz, mintha már nem lenne tiszta a lapom vagy nemtudom...
Valószínûleg semmi értelme ebbõl a kis dühkitörésbõl ekkora ügyet csinálni, de mégis jobban örülnék, ha nem történt volna meg.

A párom tényleg nagyon fontos nekem Eliza, de emiatt a kisfiunk biztosan nem fog hátrányt szenvedni. Hagyni fogom a vacsorafõzést vagy bármit, ha Õ úgy igényli! Csak kellett egy lecke, tapasztalat, kudarc, ki tudja mi - hogy ezt belássam és nyugodtan tudomásul vegyem.

Köszönöm amit írtál, és igyekszem a kedvesemet jobban bevonni a gyerek körüli teendõkbe is, mikor itthon van, ígérem! Ez egyre könnyebb is lesz, ahogy a kicsi nõ, és már jobban el lehet vele szórakozni, játszani egy apukának is.

Minden jót: Kamélia

Nem ismerek magamra, 24 óra leforgása alatt másodszor ülök le írni...
Kamélia,
nagyon tisztellek. Aki ennyire összeszedetten el tudja mondani, mi a fontos számára az életben, az tényleg látja a lényeget. Nem vagyunk csodalények, akik mindent meg tudunk oldani, de te legalább látod, mit szeretnél. Egy boldog családot, és ez nagyon szép vállalás.
Nagyon sok mindenen félrecsúszhat az ideál, ezért fontos, hogy tudatositsuk, mit miért csinálunk. És folyamatosan újra kell értékelnünk magunkban a céljainkat.
Nem tudom, segit-e, ha leirom a magam példáját, de hátha valakinek mégis. Második házasságomban élek, az elsõbõl az évek során felhalmozódott, ki nem beszélt, gyakran kisszerû sértõdések/bántások miatt léptem ki. Amikor már megoldhatatlannak látszott minden, jött a másik férfi segitségül. Vele tanultam meg, hogy mit rontottam el az elsõben. Hatására békéltem meg az elsõvel. Szépen lassan tudatosult, hogy mik a buktatói számomra egy házasságnak: ha túlságosan sokat adok fel magamból a társam miatt ÉS ha nem fogadom el az õ másságát. Ez csak látszólag ellentmondás, a lényege annyi, hogy mindig pontosan meg kell érteni és értetni, hogy valami miért történik/történt úgy, ahogy. Aztán gyerekünk született, édes kicsi fiú. Olyan mint minden gyerek, követeli, hogy mindig vele foglalkozzam, helyhez köt, átalakította a napi rutinomat. Édesanya vagyok fõállásban.
Azt hinnéd, hogy az elsõ házasság kudarca és a felismeréseim miatt minden flottul megy, a férjem és köztem semmi de semmi sem mehet rosszul. A nagy frászt. Én, akinél ott volt az anyja a gyerek születése utáni elsõ 8 (!) héten, akihez hetente egyszer takarítónõ jön, akit hetente több alkalommal csomagokkal megrakodva meglátogat az anyósa, akinek a férje a világ legszenzitivebb és legigyekvõbb embere, szóval ott álltam én kezemben a háromhónapos gyerekemmel és sikoltva követeltem a férjemtõl, hogy azonnal költözzön el. És miért? Mert nem tudott idõben hazaérni a munkából, és a kisfiunkat megint egyedül kellett megfürdetnem. És akkor ott tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb asszonya, akinek a férje nem képes segiteni semmit. Érzed, milyen hihetetlenül felfokozott pszichés állapotban kell lennie valakinek, ha egy ilyen kis semmiségtõl így kiakadjon? Rámszakadt életem legnagyobb felelõssége (egy gyerek), össze voltam zavarodva, és persze hogy a páromnak estem. Hál'isten, õ okosabb volt nálam. Azóta eltelt pár hónap, és én is belerázódtam az anyukaság technikai oldalába (hogyan kell percek alatt rendet rakni, semmibõl vacsorát csinálni, kihasználni az alvásidõt a legégetõbb munkák elvégzésére, rávenni a férjemet, hogy amikor jelen van, õ foglalkozzon a fiával stb.), és rájöttem, hogy menni fog ez az egész új élet, vállalom a felelõsséget. És emiatt az önbizalmam és a világban való hitem is nagyobb. És sokkal jobb feleség vagyok.
Na nem a vacsorafõzés terén, amit a férjem viszonylag jól tûr (na nem mondom, néha szóba hozza a meleg vacsora kérdését...).
Te úgy látod, hogy a te szívednek is jólesik, ha meleg vacsorával várod haza a férjedet. Akkor ez így helyes. Legyen mindig az a fontos, amit te annak tartasz. Ne valami külsõ szabály ("megszólnak" és társai). De azért gondolj bele, amikor a férjed megpillantott és belédszeretett, nem az volt az elsõ gondolata, hogy ez a lány majd úgy rendben tartja a lakásomat hogy a szomszéd Gizi néninek szava sem lehet, hanem valami olyasmit, hogy hûha, micsoda szemek, vagy hogy ejnye már, de kedves egy nõ ez. És valószínüleg az esküvõtökön sem azt fogadta meg, hogy melletted marad egészen addig, amíg tisztán tartod az ingeit.
Én legalábbis nehéz pillanatokban mindig ilyesmivel billentem helyre magamat.
Hú de túltengtem.

Kamelia, azt hiszem mar minden elhangzott ami fontos (en is ateltem amit Te es valszeg mindenki mas is) csak egyet tennek hozza. Ne legyen hosszan lelkifurdalasod ha neha elszakad a cerna. A gyerekednek igy vagy autentikus. Lehetetlen mindig kedvesnek, megertonek, turelmesnek, jonak stb lenni. Emberbol vagy es ezt meg kell magadnak bocsatani. A pici babak olyan ertetlenek tudnak lenni neha :-) Az ember a lelket kiteszi es csak visitanak :-) ...
De akkor is te vagy a legjobb anyuka a szamara a vilagon.

Persze nem azt mondom hogy durvanak lenni egy pici csecsemovel (nagyon sulyosan kart is lehet benne okozni de ezt ne vedd most magadra) megbocsathato de egyszer (kvazi mint egy lecke amely nem ismetlodik) azert nem a vilag vege.

szia
idi

Kedves Idike, nagyon köszönöm hogy ezt így megfogalmaztad! Tényleg lehetetlen mindig kedvesnek, megértõnek, türelmesnek lenni!! Azt hiszem ezzel meg is van a lényeg! Mostmár örülök is, hogy én autentikus vagyok, és nem csupán egy (néha) türelmetlen anya!


Kedves Eliza!

Nagyon sokat segített amit leírtál, hálás vagyok Neked érte. Köszönöm.
Talán tényleg jó, hogy céltudatos vagyok. Igen, egy boldog családot szerettem volna látni egész életemben, amely gyermekkoromban sajnos nem adatott meg. És nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy olyan férjem lehet, akit magam mellett tudok. Ezért érdemes küzdenem, mert Õ igazán megérdemli! Örülök, hogy Te is megtaláltad azt az embert, akivel boldog vagy, és megértitek egymást.
A fürdetéssel kapcsolatban... Nekem itthon volt a férjem, de a másik szobában ült a számítógép elõtt. És én is sírtam. Aztán elmagyaráztam neki, hogy nekem miért fontos, hogy legalább a fürdetésnél velünk legyen. Nem csak amiatt, hogy becipelje a kiskádat a vízzel a szobába. A gyerek ahogy cseperedik, egyre édesebb dolgai vannak, és látni a mosolyát, hallani a legújabb gagyarászását, nézni a lubickolásást akkor igazán élmény, ha megoszthatom valakivel - és hát ki mással, mint az apukájával?
Mostmár a férjem magától is mellettünk van a gyerekkel kapcsolatos programoknál (elsõ falatok, stb.) mert ráérzett az ízére, milyen örömet jelent a kicsi mosolya! Ha rábízom, hogy foglalkozzon vele egy kicsit, még ha eleinte nincs is nagy kedve hozzá, a gyerek néhány perc alatt leveszi a lábáról, utána már alig tud elszakadni tõle!

Amit a leveled végén írtál, arra így még nem is gondoltam, de nagy igazság van benne. Bár sokszor attól is félek, hogy a párom már nem látja bennem ugyanazt a lányt, akit 5 éve, mikor húszévesen megismerkedtünk. Próbálok "izgalmas" maradni a számára, de nem mindig futja már rá az energiáimból. Pedig ez legalább olyan fontos, mint a meleg otthon, vacsora vagy bármi más. És a szülés után, nameg a szoptatástól a testem is megváltozott... na de ez már egy másik topic témája.
Bár lenne idõm minden topicot végignézegetni, ami érdekel!

Minden jót: Kamélia

Habár bölcsességeim tárháza végtelen , de azért asszem ideje leállnom, ezért kívánok neked Kamélia nagyon sok boldogságot a hátralévõ 60-70 évben, és ezzel én kiszállok.
De mielõtt tényleg, azért még valami: éles logikával kikövetkeztettem leveled alapján, hogy 25 éves vagy, ami engem egyrészt letargiába sodort (merthogy én pont egy tizessel több...), másrészt pedig arra ösztönzött, hogy leírjam: ebben a korban még elég könnyen regenerálódik a szervezet, szóval szoptass addig, amíg csak lehet (a te férjednek nem imponál a megnövekedett melled? az enyém mai napig emlegeti, hogy az elég jó idõszak volt az életében és aztán meg egy alapos fogyókúra, és ragyogóbb leszel, mint valaha. Szia!
elizaazile@hotmail.com

Eliza, köszönöm! Éppen erre a bíztatásra volt szükségem. Nna, azért 35 év még mindig nagyon kevés, letargiára pedig semmiképpen nincs okod, dõként egy egészséges, szép kisgyermekkel és egy türelmes, odaadó férjjel magad mellett!

Puszi: Kamélia

Sziasztok Lányok!

Mostanában gyakran olvasgatom a babaoldalakat, mivel én "csak" egy nagymama vagyok egy 5,5 hónapos gyönyörû unokával:-))
Nagyon együttérzek veletek, mert délutánonként a lányom most kisegit üzletünkben, igy megosztjuk Bencust, 12-tõl este 7-ig most az enyém:-)))
Hát nem tudom, hogy a korral jár-e vagy a rohanó élettel, de mire eljön az este 7 óra nálam is szalad a lakás, pedig Bence nem annyira sirós baba, inkább szereti ha foglalkoznak vele. De ha éppen sirós kedvében van, hát akkor én is elvesztem idõnként a türelmemet. Ez leginkább akkor fordul elõ, ha már annyira álmos, hogy nem tud elaludni. Na amikor végre elalszik és rohanok lakást rendberakni, tuti, hogy 10 perc után felébred. Persze nem aludta ki magát, és kezdõdik minden elõlrõl.
Ilyenkor visszagondolok arra az idõre, amikor az én gyerekeim voltak picik és gõzöm sincs, hogy hogyan tudtam akkor megcsinálni azt, amit ma nem!
150 nm-es lakásban laktunk 7-en: dédi, nagymama, nagypapa, 2 gyerkõc és mi. Reggel 6-kor keltem az elsõ etetéshez, utána /akkor még 1 gyerkõc/ gyerek visszaaludt kb. 9-ig. Én ez idõ alatt végeztem el a munka egy részét /reggeli rendrakás, tápszerkészités, tizórai, ebédre fõzelék/. 9 után megkapta tizórait és indultunk ligetbe a napi sétára. Ez nekem is kikapcsolódás volt, mert vittem magammal a könyvet, hogy legalább a padon kicsit tudjak olvasni. 12-re hazamentünk, jött az ebéd, amit már reggel elkészitettem, aztán a délutáni alvás. Ez alatt fõztem meg a családnak - akik mind dolgoztak, tehát rájuk napközben nem számithattam - gyors takaritás, mosás, teregetés, stb. Ha nem voltam készen a munkámmal mire felébredt, akkor kivittem a járókát a konyhába. Uzsonna után kb. 4 órakor megint felcuccolás sétához. A család általában 6 óra felé jött haza, addigra hazamentünk és kezdõdött az esti vacsora:-(( Mire végeztünk én rosszul voltam már, mert a lakás úgy nézett ki, mintha nem is csináltam volna semmit!!!
Amikor megszületett a második gyerkõc, az elsõ már bölcsis volt, de nem ám a közelbe, hanem kocsival vittük másik kerületbe. Abban az idõben egy kisiparos gyerekét nem vették fel bölcsibe, meg kellett találni azt a helyet, ahol némi juttatásért felvették. Ezért nem vettük ki a nagyobbikat a bölcsibõl, amikor megszületett a kicsi. Reggel a férjem még el tudta vinni, de délután már nekem kellett érte mennem, persze úgy, hogy vittem magammal a kicsit is. És ezek mellett ugyanúgy ott volt még a háztartás! És akkor még bébiételek sem voltak, tehát külön kotyvasztás volt a gyerekeknek és külön fõzés a család felnõtt tagjainak is!Sõt, eldobható pelus se volt még akkor!
Hát szóval nem is tudom ma elképzelni, hogy hogyan tudtam mindezt akkor megcsinálni. Még azt se mondhatom, hogy estére hulla lettem volna. Mivel régi bérházban laktunk a 3. emeleten, a babakocsit gyerekkel együtt cipeltem fel és le, csak azért, hogy ne kelljen kétszer megmászni a három emeletet.
Egyszóval 45 éves nagymamaként én se ismerek magamra, ilyen tapasztalattal a hátam mögött:-))))

Fel a fejjel lányok! Sok boldogságot kivánok Nektek a babákhoz.
Zsuzsimami

Sziasztok!

Tudom, hogy nem igazán leszek népszerû ezen a topicon, de nem tudom megállni, hogy le ne írjam a véleményemet. Elõször is azzal kezdem, hogy én is egy 4 és fél hónapos kisfiú anyukája vagyok, a férjem reggel 8-tól este 9-10 ig dolgozik, teljesen rendszertelenül, egy-egy órás szünetekkel. Tehát egyedül vagyok itthon a kisfiammal, a férjem teljesen kiszámíthatatlanul van velünk. Tudom, mi a fáradtság, a házimunka felhalmozódása, stb. Ettõl függetlenül úgy gondolom, hogy egy ilyen kis gyerekkel ordítozni, netán megrázni, vagy egyéb módon bántani megbocsáthatatlan bûn. Felelõsségteljes, lelkiismeretes anyuka ilyet nem tesz. A gyereknek még mindig jobb, ha hagyják sírni, mintha bántanák. Szóval, Kamélia a sok jó tanács mellé még hadd adjak egyet: ha mérges vagy, és úgy érzed, hogy ordítanál inkább ne is menj a babád közelébe. Attól nem lehet nagy baja. De ha megrázod, vagy netán megütöd vagy "csak" ordítozol, akkor nem csak a lelkét teszed tönkre, de még a testi épségében is kárt tehetsz. Mit szólnál hozzá, ha maradandó sérülést okoznál a gyerekednek? Erre gondolj, és jusson eszedbe, hogy az a pici baba még nem tud védekezni. Olyannal ordítozz, aki vissza tud vágni, mert az a fair.
Bocsánat, ha valakit megbántottam, de nagyon kikivánkozott a mondanivalóm.

Melinda

Kedves Melinda!

Abban igazad van, hogy egy pici gyerekben kárt tenni megbocsáthatatlan bûn. Természetesen soha nem lennék rá képes, bármilyen mérges is vagyok, attól még intelligens ember maradok és nem állat. Ember vagyok, emberi módon pedig hibázhatok, de azért akkorát nem, amekkorára Te célzol. Azt hiszem az, ha valaki egyszer kijön a sodrából, és kiabál egy sort, talán még elnézhetõ, fõleg ha higgadtan átgondolja, és nagyon bántja utána az eset a lelkiismeretét. És ha tanul ebbõl a hibából, és többet el sem követi, akkor azt mondhatjuk, hogy még hasznos is volt.
Nem vagyok vadállat, hogy távol kellene magam tartanom a fiamtól. Azért köszönöm a figyelmeztetést.

Kamélia

Melinda!

Tedd a szívedre a kezed: te még sosem voltál dühös, és mindig ugyanolyan nyugodt és kedves hangon beszéltél a kisfiaddal? Ha igen, akkor szerintem egy kivételesen jó kisfiú kivételesen jó anyukája lehetsz...
Azt ugyan nem tudom, hogy Kamélia mennyire "durván" kiabált, stb. de szerintem azok a kismamák vannak többen, akiknek már volt lelkifurdalásuk amiatt, hogy nem voltak elég türelmesek a gyerekükkel. És ha lelkifurdalásuk volt, akkor már tettek is valamit a probléma megoldásáért.

Kriszta

Melinda,
szerintem fognak még érni meglepetések téged is, négy és fél hónap babázás után még nem tud mindent az ember. Kamélia azt az irtó nagy dolgot tette meg, amire sok anyukának szüksége lenne... Nagyon nehéz néha szembe nézni saját hibáinkkal, gyengeségeinkkel, hisz mindannyian a legjobbat akarjuk csemetéinknek, mindannyian arra törekszünk, hogy "tökéletes" anyukák legyünk. De ilyen nincs. Viszont, ha néha ki merjük beszélni magunkat és meghallgattatásra találunk ítélkezés nélkül, akkor, mint Kamélia is tapasztalta, sokszor már el is múlt a gond, megoldódott a probléma. Néha jó csak annyit is megtapasztalni, hogy valakitõl annyit hallassz, ezt én is átéltem, nem vagy egyedül.
Kamélia! Pontosan tudom, mit érzel/éreztél (ne aggódj, Melina, soha nem ráztam, ütöttem meg a gyerekekm). Az elsõ baba tökéletesen felfordítja az ember életét, idõ kell ahhoz, hogy az ember beleszokjon abba, hogy ezután mindig alá kell rendelnünk saját magunkat valaki másnak, és ez a 24 órázás (remélhetõleg) nagyon nagyon sok évig tartani fog. Az elsõ gyerekkel négy évvel ezelõtt mindezt átéltem, és jó párszor ordítottam a párnába este... Aztán szép lassan megszokod ezt az életmódot. Tudod mit? Most, a féléves második lányunkkal TÉNYLEG ÉS ÕSZINTÉN élvezet minden perc, mert vele már természetes a kötöttség, tudtam, mit várhatok és így nem érnek már akkora meglepetések (vagy sokkok). És igen, sokszor van lelkiismeret furdalásom, hogy az elsõvel nem voltam ilyen idilli anyuka. De igenis el kell fogadni, hogy az anyaság is egy tanulási folyamat valamilyen szinten.
A türelmetlenség, fáradtság ellen nagyon jó az, ha az embernek hetente egyszer-kétszer van segítsége. Ha tudtok találni egy jó babysittert vagy nagymamát... A nagyobbik lányom kilenc hónapos volt, amikor találtunk egy szuper babysittert, hetente egyszer el tudok menni egyedül egy pár órára (nagyon jó a szabadság), egyszer pedig a férjemmel estézünk kettesben. Mindig napokra feltöltõdik az ember.
andi

Kamélia, Te tarts inkább kutyát, vagy macskát, esetleg Barbie-babát! Ha unod, a sarokba rugdoshatod.
Mindegyki
/ Melinda, Te jó csaj vagy :-) /

Kedves Mindegyki!

Van két kutyám, de még sohasem rugdostam õket. Unalmamban pedig fõleg nem. Kiabálni viszont már párszor rájuk kiabáltam.

(Melinda szerintem is jó csaj, amirõl õ írt, abban nagyrészt igaza is volt, bár nem igazán az én esetemre vonatkozott.)

Valami lehet abban, hogy mindenki magából indul ki... talán te gyermekkorodban nem voltál megelégedve a barbibabáddal, nekem nem volt.

A topic címe egy segítségért kiáltás. Hát Te rengeteget segítettél, köszönöm. Most jöttem rá igazán, hogy nem magamtól kell megijednem amikor mérgemben netán nem tudom úgy kontrollálni magam ahogy szeretném. Az olyan emberektõl kell megijedni, akik békés nyugalomban, elõre átgondoltan olyasmiket írogatnak le, mint Te, kedves Névtelen, és erre még büszkék is.


Kamélia

Kamélia, megszakad a szívem a lelkifurdancstól, ha lenne idõm, még sajnálnálak is :-)
Brühühü........
Nekem is van csemetém, vele sem könnyebb, de nekem eszembe nem jutna , hogy úgy kiforduljak magamból. Ez fizikai-szellemi-érzelmi stabilitás/ ill. annak hiánya/kérdése. Az emberek teherbíró képességének a határa nagyon széles, de egy bizonyos szint alatt ne vállaljon gyereket az ember lyánya...
Csókollak :-) Mindegyki

Kedves Mindegyki!
Üdvözlünk itt! Ha jól látom megtanultál irni, ebbõl következik hogy olvasni is tudsz. Akkor biztos csak elkerülte a figyelmedet, hogy a topik cime: Segitség! Nem ismerek magamra!
Lehet hogy nem érted az elsõ szót? Nem baj. Azt jelenti, hogy valakinek problémája van, és megoldásához igényelne tanácsokat a többiektõl. Olyasmit ami elõre viszi. Netán közvetlenül a megoldást jelent számára. Tehát mindenképpen pozitiv.

Szóval ha anyázni akarsz keresd fel a dühöngõ topikot.

Népnevelõ Zsunya

Kamélia,
szerintem aki anya (vagy apa), mindenki átélte már a Te helyzetedet, ki így, ki úgy. Emberek vagyunk, véges türelemmel. Egyszer már én is éreztem úgy, mint Te: egy nagyon fontos papírt kellett volna sürgõsen megtalálnom, a gyerek persze üvölt ezerrel, apa nincs itthon, hogy segítene... Na ekkor átmentem a másik szobába és piszkosul elkezdtem káromkodni (egyébként nem szokásom). Ettõl lehiggadtam, kitisztult a fejem is, a papírt is gyorsabban megtaláltam.
Olvastam valahol, és nagyon igaznak találom, hogy amikor úgy érzed, nem bírod cérnával, gondolj arra, hogy a bébi nem azért nyûgös vagy ordít, hogy téged idegesítsen, hanem valami hiányzik neki, vagy éppen vmi baj van. Ez mindig le tud csendesíteni.
Egy gyakorlati jótanács: nálam nagyon jól bevált, hogy nem este, hanem délelõtt fürdetem a fiamat. Fürcsi után mindig álmos, így 1-1,5 óra nyugalomra számíthatok utána, ez elég a házimunkára, apróbb teendõk elvégzésére, esetleg egy kis kikapcsolódásra.
A ráczkarcsi-stílusú ****-ra meg ne figyelj.
Móni

Mindegyki!
Csak nem Rácz Karcsika vagy az Anyaság MÁSként topikból?
Ha nem, akkor haverkodj össze vele, jól megértitek majd egymást.
A többieknek meg üzenem, hogy az ilyen hozzászólásokra nem is érdemes reagálni.

Kriszta

Kedves Móni!

Köszönöm!

Kamélia

Kedves Zsunya! És Móni/
Azt hiszem én nem anyáztam senkit, csupán leírtam a véleményem, nemde? :-)))
L-végre szólásszabadság van....hehe..
Csók: Mindegyki

Fater! Anyu üzeni, hogy itt se égessél már minket légyszi!!!!!

Kamélia,

ki várja el töled, hogy a TV-reklámokban látott csillogó-villogó háztartást vezess? Ha a férjed, akkor vele kellene megbeszélned. Ha csak te saját magadtól, akkor pedig szerintem értékeld át a dolgokat: semmiféle vendégség, rendetlenség, tennivaló nem ér annyit, hogy a baba lássa a kárát. Eleinte nekem is voltak terveim, hogy mit csinálok meg aznap, de már leszoktam a tervezgetésröl. Majd ahogy jön, ahogy a lányom engedi. Föleg nem tervezek egy napra többet 1 tennivalónál.

Mindegyki, attól, hogy a mondat végére odaböksz egy smilyt még nincs elütve a mondat éle.

Csók
Zsunya

Kedves kamélia!

Lehet, hogy mostanában már nem is olvasod ezt a topicot, hisz már február közepe van. De én most találtam rá. A férjem csak akkor hitte el, hogy nem én írtam a leveled, mikor megnézte a dátumot. Ugyanebben a cipõben járok én is. Benedek most 5 és fél hónapos. Remélem késõbb könnyebb lesz. Elolvastam az összes levelet, amit neked írtak, hisz akár nekem is szólhattak volna. Köszönöm, hogy megírtad helyettem, és köszönöm a sok-sok bátorító levelet. A férjemmel együtt olvastam el, most már õ is rádöbbent, milyen nehéz az anyaság. Nálunk minden ugyanaz, mint nálatok. Még a nagymamánál a sógorék is. Az esték is ilyenek. Apuci behozza a fürdõvizet, én fürdetek, õ számítógépezik. De most megfogadtuk, minden másképp lesz. Én is arra fogok gondolni, hogy õ egy védtelen, akit imádunk nagyon. És nem azért sír, hogy engem idegesítsen. Köszönöm mindenkinek, aki csak írt ebben a topicban, a sok bátorítást. Annyira jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. És nem vagyok a világ legrosszabb anyukája. Köszönöm.

Éva
Bocs,a névtelenségért, de nem fogadta el az azonosítómat.

Kedves Éva!

Nagyon örülök, hogy számodra is hasznos lehetett amit én megosztottam veled és mindenkivel és örülök, ha ezzel segíthettem! Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog megvalósítani amit elhatároztatok a pároddal, sõt, együtt sokkal könnyebb lesz!
Az én fiam azóta már 8 hónapos lesz nemsokára és ahogy önállósodik, egyre könnyebb vele. Nem mondom, hogy nem teszi próbára a türelmemet néha, de már belerázódtam, a kezdeti kétségbeesés elmúlt. Egy pici gyermek édesanyjaként viszont mindig marad miért aggódni!
Drukkolok nektek, sok mosolygást kívánok a Benedekkel!

Kamélia

Kedves Kamélia!
Sajnálom, hogy ez a topic enyhén haldoklik, mindegyki baromi rosszindulatú és gusztustalan beszólásai miatt, pedig szerintem nagyon fontos téma ez!
(Szerintem egyszerûen ne vegyünk tudomást róla, ha mégegyszer idetalálna,amennyiben a stílusa nem változik.)
Minden anyukával elõfordulhat, hogy kicsit idegesebb, vagy kevésbé toleráns gyermekével néha. Szerintem ez nem fog megszünni, akármilyen idõs is a csemete. Mindig lehetnek olyan pillanatok, amikor az ember olyat tesz, amit késõbb megbán. (fenékre verés, pofon, stb.) Ez nálam is elõfordult már nem egyszer, pedig az én gyerkõcöm már 3 éves. Igaz, nálunk kb. másfél éves korában kezdõdött, hogy fel tudott mérgesíteni úgy igazán. Ha a fenekére csapok, abban a pillanatban már meg is bánom, és nagyon sajnálom õt! Egybõl arra gondolok, milyen anya vagyok én, nem is való nekem gyerek! Pedig már a másodikat tervezzük a párommal, de néha tényleg azzal akarom megbüntetni magam, hogy inkább ne legyen mégegy. Pedig mindig kettõt akartam, de tessék, még egyel sem tudok olyan lenni amilyen szeretnék. Az a baj, hogy nagyon hírtelen haragú vagyok, nagyon sokáig tûrök aztán meg kirobbanok mint egy vulkán. Ma is pl. átjött a szomszéd gyerek, aki kisebb nála. Õ minden játékot elvesz a kicsitõl, mindig az kell neki ami a vendégnél van. Elveszi és azután még cukkolja is a kicsit, mutogatja neki, de nem adja oda stb. Kb. 1 órán át ment a mûsor. Add vissza neki, nem nálad volt, most a kicsit is engedd játszani, ne vedd el tõle. Késõbb: ha mégegyszer meglátom, hogy elveszed mérges leszek, nagyon csúnya dolog, ne csináld többet! Vég nélkül. 1 óra után, már az jött, hogy csapok a fenekedre ha mégegyszer..... aztán csaptam is! Nem is kicsit! Nem is egyet! Aztán beraktam a szobájába, de inkább belöktem! El is esett. Abban a pillanatban megbántam! A szomszéd gyereket hazavittem. (Szegénynek az anyja éppen hajat szeretett volna festeni.) Nagyon szégyellem magam. Most légyszi ne gyertek azzal, hogy kárt teszek benne, mert azért ANNYIRA nem kapott ki!(10 perc múlva megnéztem a fenekét és semmi se látszott rajta.) Az biztos! De ez se kellett volna, hogy megtörténjen, ha van önuralmam, vagy más ötletem. Van aki azt mondja, inkább most kell egy kicsit helyretenni néha, mint tizenévesen amikor már késõ. Nem tudom. Engem soha nem vertek meg, egész életemben kb. 5 pofont kaptam a szüleimtõl. Az én gyerekemet viszont nem lehet meggyõzni máshogy arról, ki a fõnök. Nem tudom mit tegyek......
Bocs, de nem merem aláírni.
XY.

Kedves XY! És kedves mindenki!

Örülök, hogy kiöntötted a szíved, és elmesélted a saját gyengeséged. Nem vagy egyedül! És nem vagy rossz anya!

Végigolvastam a topicot, és sokat segített nekem is abban, hogy láthattam, másoknak is van hasonló problémája mint nekem. Az én fiam csak 8 hónapos, de nagyon nehéz néha vele. Olyan igazi "kétemberes" baba. Nagyon akaratos már most, és ha valami nem úgy történik ahogyan elképzeli, akkor nagyon erõs, fülsértõ hangon hisztizik. Nagyon nagy türelem kell hozzá. És a türelem nekem pont gyenge oldalam.
Nem tudom kitõl örökölte ezt a rossz természetét! Nem képes eljátszani egyedül itthon, un mindent maga körül, nem tud mit kezdeni magával. 6 hónapos kora óta mászik négykézláb, feláll, nagyon ügyes, a mozgásában sincs korlátozva, bababiztossá tettem az egész szobát, van nagy helye, sok játéka, mégsem tudja feltalálni magát, állandóan azt akarja hogy szórakoztassam. Amit én szívesen meg is teszek, de nem lehet mindig, néha más dolgom is van! Nem is kevés!
És én is hirtelen haragú vagyok, fõleg ha amúgy is idegeskedem más dolgok (nem a gyerek) miatt, és õ még elkezd látszólag ok nélkül hisztériázni (mert öltöztetem mondjuk, amit õ nem szeret). Úgy tud ordítani, megfeszíti magát, rúgkapál, verekszik! Ezzel nagyon fel tud húzni, mi tagadás! Igyekszem uralkodni magamon, de nem mindig sikerül, ilyenkor általában otthagyom magára, had sírjon, attól nem lehet baja, én pedig gondolkodom egy kicsit és megnyugszom aztán visszamegyek hozzá. De elõfordult már, hogy kicsit durvábban rántottam fel a ruháját öltöztetéskor, amit õ igazából észre sem vett, csak én éreztem magamon, hogy ez már indulatból jött.
Szóval egyikünknek sem könnyû!
A legjobb barátnõm lánya szintén 3 éves. Dackorszakban van, borzasztó rossz, irígy, gonoszkodik, pimasz, szófogadatlan. Pedig a szülei okos, értelmes, nagyon jó emberek! Nem lehet tudni melyik õs vére ütközött ki a kislányon, de borzasztó elviselhetetlen tud lenni. Az öccsét, aki 7 hónapos, folytogatja, ha az anyja nem néz oda, megüti, hozzávágja a játékokat, stb.. ha más gyerek van náluk, õ is elvesz tõle mindent, irígy... ha az anyja szoptatja a kicsit, tudja hogy most nem tud mit tenni ellene, nem tud felugrálni hogy megakadályozza, és így az orra elõtt pakolja ki a szekrényeket, szórja szét a kaját a hûtõbõl, borogatja ki a virágcserepeket, szétkeni a drága krémeket a mútorokon... nem lehet vele mit kezdeni! Mikor az anyja a sok rászólást, kiabálást, fegyelmezést, fenyegetést már nem bírja, a fenekére csap, belöki a szobájába - én ezt látom mikor náluk vagyok, és még így is csodálom az anyát, hogy képes eddig bírni idegekkel, türelemmel. Aztán a kislány a szobájában a szõnyeg közepére pisil, vagy az ágyra... és az anyja zokog, mert tudja, a lánya (aki régóta szobatiszta és éjjel sem pisil be) ezt azért csinálja mert lelkileg nem tudja feldolgozni hogy a kisöccsére egyetlen rossz szót, kiabálást nem hall soha, õt meg folyton szidják, bántják, bezárják... és az anya emiatt is ki van borulva, hogy milyen lelki sérüléseket okoz ezzel a lányának, de mégsem tudja mit tehetne hogy hatással tudjon rá lenni valahogy.

Nem tudom mi a megoldás. Nem lennék a barátnõm helyében, és csak reménykedem, hogy az én fiam szeszélyes viselkedése múlandó állapot.

Hát, nem tudom mit mondjak. Fel a fejjel anyukák! Örüljünk, hogy a gyermekeink egészségesek. Én arra szoktam gondolni néha, inkább kínlódok egy egészséges rosszgyerekkel, minthogy.... tudjátok. Mint egy sérülttel... akinek esetleg esélye sem lenne "rosszalkodni"... Hát gondoljatok erre mikor nehéz!

Kérlek titeket, aki tud valami trükköt, hogy mivel lehet jól lefoglalni egy nyolchónapos kis méregzsákot, az ne titkolja, írja meg!
Amit már próbáltam, és 10 percnél tovább nem mûködött: hinta, járóka, komp, polcról pakolás, konyhaszekrénybõl pakolás, etetõszékben játszás... kezébe adtam: teáskanna, diódaráló, edények, papucs, popsitörlõs doboz, telefon, fakanalak, kiskosár, pumpa, százféle játék (cserélgetjük a kisgyerekes baráti körrel, hogy mindig legyen újdonság).... nem sorolom, végtelen! És ha nem itthon vagyunk, hanem máshol, ott remekül elvan egyedül, rám se bagózik! Ugye azért, mert itt már mindent ismer, és nincs újdonság? Unatkozik? Csak ne lenne olyan kis hisztis! Ha van akinek hasonlóan viselkedik a gyerkõce, kérem, adjon tanácsot!

Üdv mindenkinek: Katus

Szia Katus!

Magamra ismertem legjobb barátnõd 3 éves "átok rossz" kislányában: én anyám elmondása alapján ugyancsak fojtogattam és a fejét ütöttem a 2 napos húgomnak, én 2 éves voltam. Engem is állandóan bezártak, eltiltottak mindentõl és csak szidtak: azóta is én vagyok az "agresszív fekete báránya" a családnak.

Sajnos azóta rengeteget kellett "dolgoznom magamon" más okok miatt is (pszichiáter, tudatmódosító technikák, stb.), ahol feljöttek az emlékek. Konkrétan visszaemlékeztem, hogy meg akartam ölni a húgomat, ugyanis az õ megszületésével én kiûzettem a paradicsomból, ergo meg akartam szüntetni a jelenlétét. A pszichiáter szerint nagyon brutálisan bántak el velem, mert egy gyereket NEM szabad bezárni és állandóan szidni. Azt ajánlom, hogy nagyon sürgõsen keressenek fel egy gyerekpszichiológust és kövessék a tanácsait, mert ez a módszer egy életre elmérdesítheti a helyzetet, mint tette nálunk. Mert az a tény, hogy a "kicsi" mindig s kicsi marad, õ pedig a nagy, akire már nincs ideje a szüleinek, nem fog soha megváltozni, tehát folyamatosan generálja a problémákat késõbb is.

Ami nekem akkor 2 éves koromtól hiányzott az életembõl, az a CSAK rám figyelés hiánya volt legalább naponta 2-3 órát, amikor azt érezhettem volna, hogy csak ÉN vagyok a fontos anyának/apának. Illetve az, hogy a folyamatos negatív üzenetek helyett a szeretet pozitív üvezenetét kellett volna kapnom. Lehet, hogy elsõ pillanatra hülyeségnek hangzik, de egy gyerek nem tudja ab ovo, hogy õt szeretik, hiszen ezt csak akkor hiszi el, ha ez tettekben/beszédben kifejezõdik. Ha nem fejezõdik ki, akkor úgy érzi, nem szeretik, pedig a szülei azt hiszik, hogy õk most is ugyanúgy szeretik. Pedig nem. Gyerekkorban a szeretet egyenlõ a csak a gyerekre fordított idõvel (játék, mese, beszélgetés, séta, stb.), a valódi figyelmmel, és szavakba öntött pozitív visszacsatolással naponta folyamatosan ("nagyon ügyes/okos/szép/stb. vagy, nagyon büszke vagyok rád, nagyon szeretlek"), akkor is ha nem pontosan olyan "jó", mint ahogy azt elvárnánk. A feltétel nélküli elfogadottság érzése minden ember, így a gyerekek leghõbb vágya is. Ha ezt nem kapja meg egy gyerek, akkor elkezd átkozottul rosszul viselkedni, hogy mindenképpen felhívja magára a figyelmet, mert a semminél a negatív figyelem (szidalmazás) is jobb.

Persze nem ismerem a barátnõdéknél a pontos helyzetet, nem akarok így látatlanban nagyon okos lenni, csak leírtam nálam mikre derült fény így 28 év távlatából.

Sok sikert,

Emese

Kedves Emese!

Amit írtál, abban mindenben igazad van, én is foglalkozom pszichológiával.
A barátnõm minden nap szán a nagyobbik gyermekére is idõt, 1-2 órát, mikor babusgatja, vele játszik, mesét olvas, hülyéskednek, csiklandozza, stb. Ezen kívül is gyakran megöleli, megpuszilja. A rosszalkodásán sem mindig bosszankodik hanem általában nevet rajta, és fejcsóválva jegyzi meg "milyen egy nagy csibész vagy te, hát ezt nem hiszem el!" és közben nevet rá! Szóval a kislány szeretve van, és éreztetve is van vele, hogy õt szeretik. Ezen kívül nagyon okos, sokmindent el lehet neki magyarázni, és meg is érti. Tudja hogy az öcsikéje még pici, és hogy õ is olyan pici volt, és akkor anyukája ugyanúgy pelenkázta, foglalkozott vele, stb.
A rosszasága tényleg nagy részben azért van, mert féltékeny, és nehezen dolgozza fel, hogy osztoznia kell az anyja szeretetén és már nem õ az egyetlen, aki a kis kedvenc. Ráadásul ez az idõszak a dackorszaké, amikor rájön, hogy neki saját akarata van, így mindenre azt mondja: nem! Bármilyen szépen kérik valamire. Ha pedig rászólnak, már szinte észre sem veszi, hiszen tele van energiával, mozgásigénnyel, ötletekkel, amit ki kell próbálnia - ha egész nap mindig azt hallja egy gyerek, hogy nem szabad, nem szabad, tedd le, ne csináld, stb... akkor egy idõ után már érvényét vesztik ezek a tilalmak, rájön, hogy az anyja ezzel semmire sem megy.

Megértem, hogy fontosnak tartottad megírni a saját tapasztalatodat, de nem félek, hogy az általam leírt esetben ilyen súlyos veszély fenyegetne. A kicsi tényleg mindig kisebb lesz, de néhány év után az a két év már nem olyan meghatározó és a szülõkön is nagyon sok múlik.

Szeretik a kislányt, nem állandóan van elkönyvelve rossznak, gonosznak, stb... csak a napnak nem minden szakaszában van ideje és lehetõsége az édesanyjának a háztartás és a kicsi mellett csak vele külön foglalkozni. De nem hanyagolja el sem érzelmileg, sem "gyakorlatilag".

Mégegyszer köszönöm, és minden jót kívánok Neked.

Katus

Kedves XY, és mindenki,

megfogott, amit írtál, mert noha nálunk más a helyzet, más az ok, mi is úgy érezzük a férjemmel, hogy néha nem tudunk egy-egy dá-dá nélkül rendet vagy csendet teremteni. Három gyerekünk van, a két nagyobb fiú, 6 és 4 1/2 évesek. A nagyobb piciként nem volt féltékeny, túl kicsi volt a korkülönbség. Most a 10 hónapos húgukat imádják, akarattal nem ártanának neki, sõt egymást figyelmeztetik, ha a másik valami "veszélyeset" készül csinálni.
Nálunk a gondok ott vannak, hogy önálló, és felelõsen döntést hozó, szabad felnõtteket akarunk belõlük nevelni, és nagyon nehéz egy egészséges egyensúlyt teremteni a liberális nevelés és a gyerek érdekében történõ szigor között. És ha ez még nem lenne elég: minden normális, okos gyerek rájön, hogy mit vívódik az a szülõ, és juszt is ki akarja próbálni, hogy hátha elmehet még messzebre.... Nem eredendõ rosszaság, nem figyelemhiány, egyszerûen a saját hatalmának a megtapasztalása. Nem hiszik el, hogy a fõnökök még mindig mi vagyunk. Tegnap még mi voltunk, de lehet, hogy ma már nem. És ki kell próbálni. És addig kell feszíteni a húrt, amíg nem marad más hátra, mint (nem hirtelen felindulásból, és mindig megfelelõ figyelmeztetés után) a dá-dá. Popsira, vagy kézre. És mi is szégyeljük magunkat, és megfogadjuk, hogy ezentól szinte soha...., és akkor körülnézünk és... 10 másodperces üvöltés után a gyerek mint egy kisangyal játszik. És helyreállt a világ rendje. Még mindig a szülõ a fõnök. Na, ekkor rémülünk meg igazán. Hogy a dá-dá MÛKÖDIK. A francba. Mert akkor milyen világrendet is közvetítek nekik?
De egyetértek abban, hogy tinédzserkorban késõ. Nem minden, de sokminden.
Engem életemben egyszer vertek meg, akkor sem nagyon. Apám velünk, gyerekekkel soha nem kiabált, anyukám is csak ritkán. Nálunk lelki és pszichológiai terror ment. Azt nem kívánom senkinek. Amikor egy nézésbõl tudtam, hogy most minimum fél napra jobb, ha eltûnök a szobámba..... És évek kellettek, hogy megtanuljam, hogy miért ne akarjak mindig jó kislány lenni...
Na, az otthonszülõs topicosokat most jól sokkoltam, gondolom.
Sziasztok,
"Magányos" Szilvi

Egyetértek az elõttem szólóval. Nehéz ügy, de bizony van olyan mikor nem tehetsz mást. Én bevallom, ZOzi kezére már csaptam rá, mert tehetetlen voltam. Volt hogy bezavartam a szobába, de õ még kicsi az ilyen lelkizõs dologkhoz- hiába küldöm a gondolkódóba. Volt hogy bezavartam, rácsuktam az ajtót, õ meg elõvette a játékait, és lazán játsazdozott. Igy azonban nem tanulja meg a nem szabadot. És vannak olyan dolgok, amikor nincs pardon, pl. hogy a csecsemõ kistestvért nem szabad bántani, vagy hogy nem szabad felmászni és kinyitni az ablakot, vagy kiszaladni, kimotorozni az utca közepére szétnézés nélkül. Idõ kell amig megérti hogy miért kell erre vigyázni. Szóval lehet hogy önmentegetés, de úgy gondolom néha bizony kell az a kézrepacsi. Én a legvégsõ esetben adtam csak a kezére. Amig lehet ezt kerülöm. Igy azonban tudja, hogy ha már kézreütés akkor az nagyon rossz dolog. Félreértés ne essék, nem bántalmazom a gyerekemet rendszeresen.
ZA

Sziasztok!
Nálunk most komoly jó magaviselet van, én olyan boldog vagyok! Az egy héttel ezelõtti kiakadásomkor én tényleg megfogadtam, hogy nem fogom bántani többet, fõleg nem indulatból! Eddig olyan, mint a kisangyal, bár az apuval inkább renitenskedik, dehát alig látja szegénykém egész nap.

Emesemama!
Most hogy alakult a kapcsolatod a testvéreddel felnõtt korodra? Nagyon megfogott amit írtál a gyerekkorodról!
Most már még jobban félek még egy gyereket válalni!!!!
Nekem nincs testvérem, de kiskoromban mindig szerettem volna. Persze az ember mindig azt akarja ami nincs. Vagy ha van, akkor azt, hogy ne legyen.
Félek, nem fogom bírni idegekkel, ha a kislányom a féltékenység miatt olyan vad dolgokat csinálna. Viszont az meg megnyugtató amit egy régebbi véleményben olvastam, hogy az ember már a második gyerekkel okosabban, felkészültebben tud bánni. Nagyon remélem, hogy így lesz, ha lesz.
Üdv.
Maradok: XY.

Sziasztok!

Nekem két kisfiam van, most 4,5 és 3 évesek (20 hónap korkülönbséggel.) A fenti vélemények közül nem egyben magamra ismertem. Sajnos én is hirtelen haragú vagyok. Amikor a kicsi született gyakran borultam ki, egyszerûen nem tudtam elviselni, hogy egyszerre csak egy dolgot tudok csinálni, mint pl. pelenkáztam a síró éhes, álmos kicsit, közben a nagy ott hisztizett valamiért a lábamnál és én nem tudtam vele is foglalkozni. Bizony kiabáltam, sarokba vágtam valami nem törékenyt, olykor toporzékoltam tehetetlenségemben, sõt nem egyszer a nagy húzta a rövidebbet és kapott a fenekére. Rendszerint olyankor mikor én magam is éhes és fáradt voltam. Láttam magam kívülrõl, tudtam, hogy rossz amit teszek, de nem tudta magamon uralkodni. Hozzáteszem építkeztünk, páromat alig láttam, nagyszülõ, segítség sehol.
Mára "összenõttek" a fiúk. Igaza volt annak, aki azzal vígasztalt, hogy csak a kicsi két éves koráig bírja ki az ember ép ésszel. Bár a kicsi eleven, mégis a legtöbb dolgot már szóban el lehet intézni. Persze azért még most is van szobába küldés, egy-egy popsira verés, türelmetlen napok, de ezek fogyatkoznak. Az elején elgondolkodtam, hogy talán én nem is vagyok normális, talán orvosi segítségre szorulok ... Kár, hogy csak most látom, nem vagyok egyedül. Sokat segít, hogy látom más is nehezen viseli a stresszt és még többet, hogy olvashatok arról, miként tudjátok megoldani a Ti gondjaitokat. Nyárra új helyzet áll elõ nálunk, mert várjuk a harmadikat. Kicsit aggódom az akkor középsõvé váló fiamért. Most már nem csak az elsõvel kell rivalizálnia, hanem a kicsivel is. Nem lesz könnyû neki. Akinek van errõl tapasztalata, talán írhatna.
Bori

Bori,
az én gyerekeim 5,4 és 2 évesek, mára várjuk a 4-et. Amiatt soha nem aggódtam, hogy rivalizálniuk kell. Soha nem rivalizált egyik sem. Ráadásul ha a leendõ középsõ 3 éves, akkor õsztõl oviba megy. Nem hiszem, hogy aggódnod kéne. Amikor a 3. megszületett, a másik kettõt aktívan bevontuk a baba ápolásába. Az akkor 2 éves középsõ minden alkalommal, mikor kivettem a kicsit az ágyból, magától azonnal hozta a plédet, nehogy fázzon a baba. Soha nem kértük erre, de õ gondoskodni akart róla. Soha nem voltak féltékenyek. Ne aggódj!

Ami a topic eredeti témáját illeti:
végigsírtam. Én is voltam egyedül, türelmetlenül egy 13 hónapos és egy 2 hetes baba anyukájaként egy alkoholista apával egybezárva. Én is volt, hogy kiborultam, kiabáltam, sírtam. Nem tudtam segíteni a fiamnak, amikor sírt, mert nem tudtam, miért sír. Talán mert ingerült voltam... Csak ismételni tudom a legtöbb elõttem szólót.

De valamit hadd tegyek hozzá: ha valaki most ilyen gonddal küzd, ne szégyelljen felkeresni egy pszihológust. Annyira sokat tud segíteni! A legtöbb esetben meg lehet oldani ezt a problémát szakember segítsége nélkül is, de hamarabb megy vele, és olyan jól esik! Én nem vagyok pszihológus, de amikor úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem, elmentem, hála Istennek egy nagyszerû emberbe botlottam, és el sem tudom mondani, mennyi problémát segített és segít megoldani a mai napig is. (Nem csak a hülyék járnak pszihológushoz!!!!!! Én, jelentem, teljesen normális vagyok, teljesen stabil személyiségnek ismernek, depressziós sem vagyok, vidám, felszabadult, extrovertált, szóval soha nem gondolnátok, ha személyesen ismernétek, hogy pszihológushoz járok.)

Köszönöm a hozzászólásaitokat, sokat segítettek!

Virág

Sziasztok!

Annyira örülök, hogy ennyien írtatok. Ebbe a topicba novemberben írtak utoljár, én próbáltam újjáéleszteni februárban. SIKERÜLT! Utálom magam, amiért sokszor türelmetlen vagyok az azóta 6 hónapos fiammal. Olyan tudok lenni, mint a legelsõ levél írója Kamélia. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Én is végigbõgtem az összes levelet, annyira magamra ismertem. Sírtam egyrészt amiatt, amilyen vagyok, másrészt kicsit a megkönnyebbülés miatt, hogy mások is vannak így. Azóta próbálok nagyon türelmes lenni. sajnos nem mindig sikerül.
Az én fiam is olyan, mint a Katusé. Igazi kétemberes. A baj csak az, hogy napközben egyedül vagyok. Igazi örökmozgó. Ül, áll, négykézláb mászik, mégsem köti le magát. Pedig mehet az egész lakásban. Most akarunk venni egy bébikompot, talán jobban el lesz benne.
Türelmetlen anyukák!! Bátorítsuk egymást!!
Annyira szerettem volna tökéletes anyuka lenni, erre lám, már az elsõ félévben kifogott rajtam.