Na és akkor a nagyszülők, ami engem bánt:
Ez a gond velem igen, hogy túl komolyan veszek dolgokat, de nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Nem tudunk úgy kommunikálni, hiába mondom/kérem szépen, hogy abból ne legyen sértődés/duzzogás/ajtóbecsukás/elvonulás/egymás kerülgetése, vagy pedig azt mondják oké, 1 hétig úgy is van, aztán megint minden a régi. Tudom, mindkettőnkben van hiba, mindketten a saját elképzelésünket/akaratunkat akarjuk a másikra erőltetni, na de azért mégis csak én vagyok a szülő, és hagy döntsem már el, hogyan szeretném nevelni a gyerekemet, azért nem lehetnek olyan rosszak az én elveim sem, csak egy kis bizalmat szeretnék.
Ők már átestek néha-néha a segítésben a ló túloldalára. Ha egyedül fürdetem Bencét (2 napja, van is belőle sértődés, nem beszélünk egymással), ha nem kérek segítséget, akkor mosolyszünet van. Miért nem lehet bízni abban, hogy egyedül is megy? Szükségem van levegőre, önállóságra, mert velünk csesznek ki, hogyha elköltözünk, nekem lesz nehezebb főzni, takarítani. Példa: mikor eszem, kérésem nélkül mindig felveszik, vagy ha neki főzök, és ez nem jó. Mert ha egyedül vagyok Bencével, én szívom a levét: felkelünk fél 8kor és nem tudok enni fél 2-ig, míg el nem alszik, vagy csak úgy, hogy sír mellettem, vagy több részletben, wc-re alig bírok elmenni. Ez nagyon nem jó így. De ha szólok érte, akkor duzzogás van, hogy nem engedem.
(mikor a költözésről beszélünk, mintha meg se hallanék, néha az az érzésem, hogy nem tudatosult még bennük, hogy nem maradunk velük életünk végéig.) Múltkor azért duzzogtak, mert elmentünk nyaralni 4 napra, hogy kicsit hármasban lehessünk, nem is beszéltek velünk
Ez ekkora gond volt? Nem jár nekünk ennyi? Minket mindig kioktatnak, hogy mit hogyan csináljunk, de ők nem azt teszik, amit nekünk mondanak, hogy tennünk kell(ene). Magyarán: mi nem mondhatjuk meg, mit hogyan csináljanak a gyerekünkkel, de ők igen. Múltkor elvitték medencés fürdés után estefelé vizes hajjal egy szál pelusban és ujjatlan felsőben autóval falun belül gyerekülés nélkül
Bencét , nem is szóltak nekem, amikor a Tomi ugyanezt tette, majdnem leszedték a fejét. Azért mert ők nagyszülők, még nem szabad nekik mindent, és különben is, ilyet nem játszunk, azért van az ülés, és utána sikerült is megfáznia Bencének.
Az is baj, hogy akkor is felveszik, amikor abszolút nincs rá igénye, és kepesztene lefelé, ők meg nem tudják, mit akar, és nekem kell szólni, akkor pedig azt hiszik, ellenük irányul a mondatom. Amikor még pici volt, és igazán igénye volt rá, akkor mindig én hallgattam, hogy el fogom kényeztetni.
És ezzel nem lenne gond, ha csak néhányszor találkoznának, de minden nap vele vannak, együtt élünk, és ezért nem állapot ez! Ha csak kettesben vagy hármasban vagyunk (Tomival) több napig, akkor semmi gond, Bence szót fogad, nem hisztizik annyit dolgokért, minden sokkal könnyebben működik. De ha mindenki itthon van, az kész káosz, és így nem tudjuk az elveinket érvényesíteni, ha a gyereked látja, hogy hát kijátszhatom a szüleim, mert van rá vevő. És totál nem látják azt, hogy velünk/velem szúrnak ki. Ha csak hárman vagyunk, nagyon szeret Tomival lenni, de ha mindenki itt van, akkor mamizik, mert ő mindent megenged (és már sógornőm is szólt neki, hogy ezt nem szabad), és látom, hogy fáj a Tominak, hogy alig látja Bencét, és ilyenkor sem lehet vele.
Rossz, hogy nincs magánéletünk, ha valami gondom van, vagy csak beszélgetni szeretnék a férjemmel olyan dolgokról, ami csak ránk tartozik, akkor két választásunk van: vagy bevonulunk a szobába suttogni, vagy elmegyünk sétálni. Ha esetleg összekapunk, akkor látják rajtunk, bele akarnak szólni, illetve ha esetleg hangosan veszekedtünk, és nekem van igazam, akkor is néha én vagyok a gonosz, vagy ha mellettem állnak ki, akkor is rosszul érzem magam, mert ez csak ránk tartozik. A szüleink összevesztek (jogosan, anyukámnak nem volt igaza, de azért anyósom is mondott olyat, amivel például engem is megbántott), és azóta nem jönnek ide, így viszont úgy érezzük magunkat, mintha kötélen rángatnának, hogy idemenjünk, odamenjünk, mikor nekünk nehezebb mozogni egy kisgyerekkel, és sosem tudunk mindig mindenki kedvében járni.
Amiért sokat hallgatok a szüleimtől, de már elegem van ebből, felnőttek, üljenek le egymással megbeszélni a problémáikat, minket meg hagyjanak ki!
És ami a legrosszabb: az az érzésem, hogy rivalizál velem anyósom a fiam szeretetéért. Példa: mikor anyásabb napja van, akkor mindig azt mondja: jaj Bence, gyere már ide a mamihoz, anya biztos fáradt, szomorú vagyok, hogy nem is vagy velem. Ilyenkor általában el is vonul, mert nem tetszik neki, hogy nem mamifüggő. Ha megtanítok Bencének valami újat, akkor neki is egyből kell tanítani valamit, és akkor az van: Látjátok, ezt a mami tanította! Ha valaki jön, vagy valakivel találkozunk, mindig ő akarja fogni, mutatni milyen szuper mami, mit tanított neki, mondatja vele, hogy mami, meg minden Bencével kapcsolatos kérdésre (hiába felém irányul, végül is én vagyok az anyja) egyből válaszol, még levegőt sem bírok venni... Ilyenkor nagyon rosszul érzem magam.
Múltkor mikor megfázott, nem segített kiporszívózni az orrát, nem törölte meg, orrspraynél se fogta le a kezét, mert idézem: nem akarok én is gonosz lenni. Legalább előlem nem menekül, és velem van. No comment.... Az is az elgondolásom, hogy kajaidőn kívül nem nassol Bence, max. gyümit vagy kölest, bulátát, mert ha meglát valakinél valami kaját, csak megkívánja a szeme, beleharap egyet, és ledobja, és az étel nem játék, plusz nem szeretném, ha tízórai/ebéd/uzsonna előtt teleenné magát mindenfélével, plusz ha eszünk, akkor csak az etetőszékben vagy a kisasztalánál, mert meg kell tanulni, hogy ott eszünk, nem pedig játék közben, vagy a tévé előtt stb. Édességet, chipseket sem kap, úgy érzem, lesz még elég lehetősége az életben ilyet enni, de amíg kibírja nélküle, addig felesleges. Sokkal egészségesebb a gyümölcs, szereti is nagyon. DE: anyósom dugiban adott már neki főtt husit, kiflit, és még ki tudja mit, mert ezeket vagy utólag tudtam meg, vagy megláttam... És hiába szólok, hogy nem, én vagyok a gonosz anya, mert hát ő megkívánta, mikor csak egyet harap bele, aztán nem is érdekli, és hogy lassan úgyis eszünk. És ez rossz, mert most még nem tud szólni Bence (hogy dugiban kapott valakit és talán azért nem éhes), de később, mikor már beszél, mi lesz? Nem mondd meg anyának?
Szerintem nekünk a távolság, a különköltözés lenne a megoldás, hogy napi szinten ne szóljanak bele az életünkbe. És ez nemcsak engem zavar bennük, hanem még a saját fiukat, lányukat is (hiszen velük sem tudnak leülni anélkül megbeszélni dolgokat, hogy utána ne sértődnének meg), csak nem veszik észre. Addig semmi baj nem volt a kapcsolatunkkal anyósommal, míg Bence meg nem született, azóta mindenbe beleszól, vitatkozik. Ezt nem akartam, és ha külön lennénk, akkor még megjavulhatna a kapcsolatunk, mert több szabadságunk lenne dolgokban.
És félre értés ne essék, én elmondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy itt vannak, segítenek, szeretik Bencét, és itt lakhatunk!!! De azt érzem, hogy nem hiszik el, hogy megálljuk a helyünket szülőként, képesek vagyunk erre a feladatra, és mindent ők akarnak irányítani.
mozgás szegény életmód nagyobb korban, elhízás, stb+ agesszivitási szint nő, mivel nem mozogja ki, nem játssza ki a felgyülő feszültséget!
