Sziasztok:9
Már itthon is vagyunk!!!
Úgy örülök neki
De a legjobban annak, hogy Kristóffal együtt jöttem haza
Örömömben még el is sírtam magam
Elmesélem hogy is történt életem legszörnyűbb napja, de mint utólag kiderült, a legszerencsésebb is
Békésen elindultunk anyukámmal és a kutyussal a város felé, hogy megnézzük a bankautomatánál, hogy mennyi pénz van a kártyámon. Szép lassan sétáltunk, csak éppen rettentően meséltem anyukámnak a hülye szomszéd előző esti akcióját. Mondtam, mondtam a magamét, közben megláttam egy óriási szabadon futkosó rotveilert, mondtam, hogy forduljunk meg és menjünk másfelé. Így is tettünk. Megfordultam, léptem és átestem egy hatalmas, min. térdig érő jó nagy vaskos díszoszlopfélén. Teljesen hasra feküdtem, nem fájt, de éreztem, ahogy a puha hasamon landolok. Iszonyú volt, a mai napig, ha becsukom a szemem, átérzem ezt a fél pillanatot. Villámgyorsan felpattantam, fél percig se kép, se hang, lefehéredve álltam(ezt utólag már anyum mesélte), elkezdtem sírni, hisztizni, rohantunk hazafelé, útközben csak fogtam a hasam és bőgve könyörögtem Kristófnak,hogy ne adja fel én nagyon imádom őt. Felcsengettem apucinak, jöjjön le azonnal, irány a helyi kórház(pedig gyűlölöm ezt a kórházat, de nem mertünk nekivágni Pestnek).
Teljesen kiborulva beértünk a kórházba, megvizsgált az ügyeletes doki, méhszáj teljesen zárt, se vérzés, se görcs, se magzatvízszivárgás, UH-on minden rendben, CTG-n(ez a fájásokat, keményedéseket nézi) szintén semmi.
Aztán ott kellett maradnom. Nagyon rossz volt, 6-an voltunk egy szobában, éjszaka 3-an 3 felé horkoltak, a dokik nagyon flegmák voltak, már bocsi, de szartak mindenre, megmondta a doki kerek perec, hogy ha nemmaradok ott 1 hétig, akkor nekik az nem éri meg, mert a TB nem fizet, olyan mintha ott se lettem volna. Hát gondoltam, köszi. Véletlenül se az a lényeg, hogy velem mi van, hanem csak az, hogy a kórház kapjon utánam pénzt.
A térdemmel egy nővéren kívül senki nem törődött (ő kötötte át 1-szer, amikor épp dolgozott), pedig hatalmas seb van rajta, pont a múltkori sebre estem rá, így egy igazi kis kráter van a bal térdemen. Bár ez érdekelt a legkevésbé, februárra csak begyógyul.
Ágyhúzás nincs a kórházban, ha szeretnél tisztát, magadnak kell áthúzni.
És még sok hasonló apróság. Na mindegy, a lényeg, hogy elszabadultam onnan.
Hétfőn volt még egy UH, ott is minden oké(mindkét UH alkalmával büszkén mutogatta a fütyijét is, mintha akkor abban a pillanatban ez lett volna a legfontosabb), minden nap volt CTG, az is tökéletes, reggel este szívhangot hallgattunk, ez volt a legjobb benne. Pláne az, hogy hajnali 5-kor (a hőmérőzés, vérnyomásmérés) mellett Kristóf szívecskéjének hangjára ébredhettem. Mondtam is apucinak, hogy ezt itthon is bevezethetnénk.
Mára hazakönyörögtem magam, előtte beszéltem a pesti dokimmal, holnap majd megyünk fel hozzá.
Most megpróbálok sokat pihizni, mert azért még félek egy picit, nehogy valami baj történjen, így utólag is akár. Nem csinálok semmit, egész nap lustizni fogok, meg tévézni.
Ezentúl megpróbálok még sokkal, de sokkal óvaosabb lenni, de félek, hogy talán pont ezért fogok megint elesni.
Nem tudom, hogy lehetek ennyire nagyon béna. Soha, de soha nem estem el, anyum szerint még gyerekkoromban sem voltam egy elesős típus. Na de most? Egy hét alatt 2 esés, és egyre nagyobb?! És mindig hétvégén! Csúcs vagyok De többször egyszerűen nem eshetek el és kész!!!
Kristófra pedig iszonyúan büszke vagyok, ő a világ legeslegédesebb, legkitartóbb, legstrapabíróbb babája. Nem is tudom, hogy tudnám meghálálni neki, hogy van nekem. Annyira őrületesen féltem, hogy elveszítem őt. Tutira nem éltem volna túl én se. Ő a legnagyobb csoda az életemben
Iszonyúan szeretem Őt!!!Ha lehet, még jobban, mint eddig
Babus+Kristófka(28+4)