2001.08.09 22:06
Szerző: Anonymous
[url=http://www.babybell.hu/SID0X83171517ba807892d19f033863e7f315/cikk.cmt?cikk_id=39" TARGET="_top]http://www.babybell.hu/SID0X83171517ba807892d19f033863e7f315/cikk.cmt?cikk_id=39[/url]
Férfiak szülés után
A New Scientist meghökkento eredményeket ismertetett egy kanadai vizsgálatról. Anne Storey és munkatársai (Memorial University, St John's, Newfoundland) 34 tartós párkapcsolatot vizsgálva arra jutottak, hogy a nok terhessége alatt, s a szülés után a leendo apákban is hasonló hormonális változások következnek be mint asszonytársaikban, ha együttlétük idoben és intenzitásban szorosnak tekintheto.
Anélkül, hogy ez a megfigyelés behatóbb tudományos érdeklodésre késztetné az ilyen kérdésekben szakmailag járatlan olvasót, felhívhatja a figyelmet bizonyos köznapi tényeknek a megszokottnál kissé tudatosabb átgondolására. Nevezetesen ara a kérdésre, amelyek a családi kapcsolatrendszerben egyik leggyakrabban bekövetkezo, sok keseruséggel járó változást okozhatja az új jövevény érkezése során.
A nyilvánosságban jelentkezo mind brutálisabb szókimondás valamiképpen prud visszafogottsággal kerüli el, hogy az esetek jelentos hányadában azok a férjek is mento körülménynek tekintik az úgynevezett "félrelépést" asszonyaik elorehaladott terhességi szakasza, és a szoptatási idovel járó felfokozott csecsemogondozási elfoglaltságok miatt, akik egyébként szeretik házastársukat és büszkék arra, hogy életet adott gyermeküknek. A mento körülménynek jobb esetben rendszerint éppen azt találják, hogy feleségük kíméletre szorul. Rosszabb esetben kifejezett sértodöttségüket "torolják meg", amiért a korábbi megszokásokhoz viszonyítva háttérbe szorítottnak érzik magukat, s kimondatlanul ugyan, de a gyerekben már-már jogos féltékenységre alapot nyújtó vetélytársat látnak.
Ezek a férfiak ugyanis zavarba jönnek attól a számukra logikusnak tartott, ám érzelmileg nem, vagy nem eléggé elfogadott új helyzettol, amelyben elveszítik a másik figyelmének, szeretetének, gondoskodásának, s nem utolsó sorban szexuális érdeklodésének korábbi mértékét. Miközben - önmagukat is meggyozni kívánván - egyre gyakrabban hangoztatják, hogy a gyerek a legfontosabb, valójában sértodöttek, kelepcébe kerültnek érzik magukat, amivel a másik egyszeruen nem tud mit kezdeni és közeledés helyett már csupán ettol is távolodik attól, akitol egészen mást várt. Ez a folyamat azután elobb-utóbb megteremtheti úgyszólván valamennyi elofeltételét a másik no vágyképének, s innét már nem kell sok ahhoz, hogy a valóságban is megjelenjen.
Mindezt természetesen lehetséges erkölcsi oldalról is megközelíteni, s tételesen kimondani, hogy adott helyzetekben a birtoklásról le kell mondani, mivel ezt írja elo a tisztesség, méghozzá attól is teljesen függetlenül, hogy valaki milyen viszonyban van a különbözo vallások vagy etikai rendszerek erre alkalmazható eloírásaival. Csakhogy a puszta lemondás túl gyakran jár azzal a semmiképpen sem kívánatos következménnyel, hogy az "árát" késobb megpróbálják bekasszírozni. Az áldozatot legkevésbé az feledi, aki meghozza, s az ember önmagán gyakorolt túlzott szigora beépül egész lényébe, s ezért ezt másoktól is elvárja. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy éppen az ilyen szülo lesz kíméletlen felnövo gyermekének legkisebb botlásaival szemben is.
A szóban forgó problémát tovább bonyolítja, hogy a félrelépéssel járó elkerülhetetlen viselkedésváltozások éppen úgy mérgezhetik a családi légkört, mint a lemondással járó feszültségek keltette váratlanul robbanó ingerültségek. Gyanítom, hogy a kanadai Anne Storey kutatócsoportjának idoben és intenzitásban szoros párkapcsolatokra vonatkozó megfigyelései önmagukban is különlegességeknek számítanak. Nem vagyok sem megkeseredett, sem borúlátó, hiszek az ilyen kapcsolatok lehetoségeiben, de hozzáteszem, hogy mindennapi tapasztalataim szerint ezek ritkaságszámba mennek. Nem azért, mert az emberek rosszak, vagy hiányoznék belolük a kölcsönös odaadás vágya, hanem mert a körülményeik ezt legtöbbször nem teszik lehetové. Vagy legalábbis nem olyan maradéktalanul, hogy még hormonális változásaik is azonos irányba tartsanak. A mi tudományosnak egyáltalán nem nevezheto kérdésünk tehát az, hogy mit kezdjenek egymással a jóravaló, ám egyáltalán nem különleges párok abban az életszakaszban, amikor a megszületendo vagy már világra jött gyermek nem csak mesebeli boldogságot hoz közéjük, hanem bizonyos mértékben eltéro igényeket és késztetéseket is.
A Baby Bell - amelynek Web-oldalára ezeket a sorokat rovom - egyszerre jelent csecsemoharangot és csecsemoburát. S úgy érzem, hogy ezekrol szólván éppen azt kell eldönteni, hogy melyik értelmezést választjuk. Burába zár-e bennünket a csecsemo, vagy azt jelzi számunkra, hogy nem leszukül, hanem kiteljesül általa korábbi életünk, beleértve azt a párkapcsolatot is, amelynek létét köszönheti? Gyakorlatiasabbra fordítva a szót: a várandós asszony, vagy a kismama - minthogy állapota természetes - rosszul teszi, ha egyetlen szerepre, az anya szerepére akar vállalkozni, amelyhez viszonyítva minden más eltörpül számára, az erotikát pedig egyenesen ki kell zárnia az életébol.
Korunk egyik óriási téveszméje - amelyhez komoly mértékben járulnak hozzá a filmekben, televíziós hirdetésekben, óriásplakátokon megjeleno szerepsablonok -, hogy a csábítás kivételezettjei párductestu vagy törékeny nok. Elobbiek feszes farmerben, utóbbiak kislányos rövidszoknyában. Egyszeruen nincs minta ahhoz, hogy mit is kezdhet egymással a férfi meg a no az ágyban, ha az asszony kifejlett magzatot hordoz, vagy három óránként a gyerekágy fölé hajol. Az egyébként gátlástalan szexuális minták önmagukban is súlyos gátlásokat teremtenek azokban, akik nem felelnek meg az eléjük vetített hamis képeknek, amelyekben a no nem lehet anya és az anya nem lehet no. A szépség - s hadd tegyem azonnal hozzá - a kívánatosság plakátformái azt sugallják, hogy az anyaság eleve kizárja a teljes értéku életet, kiváltképpen pedig a teljes értéku szexualitást. Csakhogy ez hazugság, amelynek sok minden eshet áldozatul. Ám ahhoz, hogy ezzel a hazugsággal leszámoljunk, olyan szerelmi kultúrát kell kialakítanunk, amely a természeti népeknél valamikor jól ismert volt, de elfeledetté vált, mint annyi minden abból, ami jó volt, bevált, csak kimúlt az idok során. Mi lenne, ha a megértés, a tolerancia, a másság elfogadása mellett arra mernénk jutni, hogy mi nok és férfiak, talán nem is annyira különbözünk egymástól?
Dr. Fodor Gábor kandidátus