Mucus
A 3. hónaptól végig feküdtél?! Te jó ég, azért az nagyon kemény lehetett! Persze a babáért én is mindent megtennék, de azért örülök, hogy ezt elkerültük (eddig).
A mozgásban eddig sem volt hiány (háromszor voltam szüretelni, néhányszor kirándulni, és kevés olyan nap van, hogy csak itthon ülnék), és szeretek sokat sétálni. De érzem, hogy kellene valami célirányosabb és rendszeres mozgás is. Úgyhogy marad az óvatos itthoni torna. Még nincs meg az ehavi Kismama, de majd megveszem. És az egyik könyvben is vannak gyakorlatok.
(A doki utasítása egészen pontosan úgy hangzott, hogy "mozogni szabad, de mondjuk ne cselgáncsozzon"!
)
A nem beszédes gyerekek kapcsán... Hány olyan sztori van igen nagy koponyákról, hogy rettenetesen későn kezdtek el beszélni? (Persze most egy név se jut eszembe...)
(Még vicc is született, hogy a gyerek 6 évesen szólalt meg először, közölve hogy "Ez a puding rossz.", a szülők pedig örömkönnyen között faggatták a gyereket, hogy hát eddig miért nem beszélt?! "Eddig minden teljesen rendben volt." - jött a válasz.
)
Laga
Unokatesóm 14 hónappal idősebb nálam, és amikor először megmutattak neki, le akart húzni az ágyról, és ki akarta nyomni a szemet.
(Az ágyat nem érte fel, és nem látott engem rendesen, a szemem meg pislogott, és korából adódóan meg akarta fogni.
)
A szülők persze időben közbeléptek (szerencsémre)...
Ismerősöknél a 2 évvel nagyobb véletlenül úgy fejberúgta a picit, hogy rohantak vele az ügyeletre. (Szerencsére nem történt baj.)
Szóval tény, hogy két pici mellett igencsak résen kell lenni.!
Bmárti
Jó-jó, abban igazad van, hogy az ember elkezd aggódni, ha a saját gyereke egy másikkal való összehasonlításban jelentősen alul marad (nekem ezt még büszke nővérkeként is nehéz volt néha feldolgozni, egy anyának még sokkal nehezebb lehet). Engem tényleg az zavar igazán, hogy ma szinte verseny lett a gyereknevelés, ami aztán (az első) diploma megszerzéséig sokszor be sem fejeződik a szülőknél...
A legelborzasztóbb tényleg az számomra, amikor már teljesen jó képességű ovisokat különórákra hordanak!!!
Magamat ismerve az, hogy nem rontottam-e el máris valamit kb. a gyerektől teljesen függetlenül folyamatosan motoszkálni fog bennem...
Lányok!
Van Nektek pozitív anya-képetek? (Olyan ismerősre-rokonra gondolok, akinek nagyon tetszenek a gyereknevelési módszerei, a személyisége, stb...)
Mert persze az elsődleges modell a saját anyánk, de abból általában az ember csak azt szűri ki, hogy mi az amit BIZTOSAN NEM úgy fog csinálni, mint a saját anyja. (Ami meg jó volt belőle, azt úgyis automatikusan alkalmazzuk, mert az a természetes.)
Illetve (ez főleg azoknak szólna, akiknek már van gyerekük) az otthonról hozott negatív mintákat mennyire sikerült "kinevelnetek" magatokból?