Sziasztok!
Szóval 12-re voltam bejegyezve UH-ra, így előtte gyorsan beugrottam a leletemért a gondozóba. Valszeg az arcomra lehetett írva, hogy aggódom, mert az egyik kedves hölgy (nemtom a nevét sajnos, de nálam eddig mindig ott volt az ajtótól rögtön balra) leültetett, és elbeszélgetett kicsit velem erről az egész AFP mizériáról, amiből a következőket szűrtem le:
az AFP és a wAFP értékeket kell nézni, ezek nálam ugyan kicsit magasabbak az ideálisnál (nem kórosan), de szépen lassan növekedő tendenciát mutatnak, ami teljesen normális egy növekedő magzatnál (mármint a növekedés). (Egyébként a dokim is csak ezeket az értékeket említette úgy emlékszem, a MoM-ról mintha nem is beszélt volna.)
De akkor hogyan lehet, hogy az emelkedő AFP és wAFP értékekkel 2.3 helyett 2.0 MoM értéket kaptam?!?!
A MoM egy valamiféle átlagtól való eltérést mutat, amit az aznap vizsgált összes lelet alapján (!!!)számolnak a terhességek korából, a babák adataiból és az anyák adataiból!
(Ha valaki pontosan tudja, hogyan is van ez, megköszönném, ha megírná.)
Kicsit ledöbbentem ezen, és csak annyi szaladt ki a számon, hogy ez az eljárás matematikai szempontból nem tűnik túl megbízhatónak. (Erre nem nagyon tiltakoztak ők sem...)
Mert szerintem ez azt jelenti, hogyha aznap sok olyan kismama volt, akinek alacsonyabb volt ez a hormonszintje, akkor egy magasabb értékkel nagyon kiugró MoM értéket kaphatsz, míg egy másik kismama ha a maga alacsony értékével sok magas értékűvel keveredik egy napra, akkor kiugróan alacsony MoM értéket kap. (???)
Javítsatok ki, ha nem gondolkodom logikusan...
Aztán még elbeszélgettünk kicsit a magzatvíz-vétel kockázatairól, és ez is nagyon megnyugtató volt (mármint hogy tisztáztuk, pontosan hogyan is zajlik).
Na mindegy, felballagtunk az embörrel az UH-ra, ahol ezren vártak. Meleg is volt, levegő se nagyon volt, ráadásul csúszás volt az UH-on, legalábbis annál a szobánál, ahol én vártam.
Csak vártunk, vártunk, már 1/2 2 volt (12-re kellett ott lennem!), de azért türelmes maradtam, és a férjemet is igyekeztem megnyugtatni, aki viszont rohant volna vissza dolgozni (és amúgy is fel tudja magát húzni az "értelmetlen" várakozásokon). Aztán még magam elé engedtem egy másik kismamát, mert a 3-4 éves forma kislánya addigra nagyon rosszul tűrte, hogy étlen, szomjan, alvás nélkül kell ülnie egy helyben a meleg, levegőtlen folyosón (sajnos a mamától egy köszönömöt sem kaptam...
)
De végre 2 után kicsivel engem szólítottak. Odabent Pálffy doktor nagyon kedvesen fogadott, sőt még azon is elviccelt, hogy becsuktam magam után az ajtót, és ezzel kizártam az asszisztensnőt, aki amikor visszajött szinten viccesen zsörtölődni kezdett ezen, erre a doki játékosan pártomat fogta, hogy legalább végre nyugta volt egy kicsit!
(Persze én is vigyorogtam, mint ők, meg azért elnézést is kértem párszor.)
Szóval jól esett ilyen oldott légkörbe belépni. A doktor úr jó alaposan megnézte a lurkót, közben mondott mindenféle számokat, amiket nem értettem, és tőlem is kérdezett párat, amit alig hallottam, mert igen halkan beszélt, és a gép is a fejemnél zúgott, de azért megértettük egymást.
A végén azzal foglalta össze a véleményét nekünk szóban, hogy szép egészséges gyerek, és noha természetesen a kezelőorvosomnak kell erről majd döntenie, de ő az eddigi és a mostani leleteim alapján nem látja indokoltnak a genetikai vizsgálatot (tehát a magzatvízvételt remélhetőleg megússzuk).
Gyorsan rákérdeztünk, hogy akkor fiú-e vagy lány, amire "természetesen" az volt a válasz (megnyugtató arckifejezéssel), hogy fiú, meg is mutatta a lényeget (amiből mi semmit nem láttunk), és leolvashattuk az arcáról, hogy mi más is lehetne, mint fiú?!
Annyit még megemlített a végén, hogy méretei alapján 18+5 helyett 19+5-nek saccolja a korát, és így már az a 2.0 nem annyira vészesen magas érték (noha tényleg nem a normál kategóriába tartozik).
Nagyon pozitív élmény volt az egész, nemcsak a jó hír miatt, hanem a doktor úr és az asszisztensnő viselkedése miatt is. Pl. amikor befejezte a vizsgálatot, automatikusan nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon (segítsen felülni), ami nagyon jól esett, mert eléggé "meggyötörte" a pocimat, és a hasizmaim rettenetes húzódásba kezdtek, amint elvette az UH fejét a hasamról. (Pedig a férjem ott állt mellettem, tehát hagyhatta volna, hogy majd ő felsegít.)
Aztán amikor már ültem és beszélgettünk egy picit erről a genetikai mizériáról, akkor megnyugtatólag megveregette az arcomat is (olyan teli tenyérrel, ahogy szomorú kisgyereknek vagy kajla kutyakölyöknek szokás), hogy nyugodjak meg. Még a hátamat is megveregette, hogy "mostmár túl vagyunk a felén" - azaz ne aggódjak, és közben a férjemre is nézett (rajta aztán pláne minden érzelem meglátszik).
Biztos lesírt rólam, hogy mennyire aggódtam, így nagyon jól esett ez a gesztus, hogy észrevette, hogy szükségem van a megerősítésre.
Aztán még öltözködés után, amikor átvettem a leletemet az asszisztensnővel is beszéltünk pár szót, aki nagyon készségesen válaszolt 1-2 kérdésemre, és ő is nagyon barátságos volt.
Bocs, kicsit hosszúra nyúlt, de hátha lelket öntök vele valakibe, aki hasonló cipőben jár, mint én.
NAGYON-NAGYON KÖSZÖNÖM a szurkolást MINDENKINEK!!!