2004.10.26 12:15
Szerző: dorika
Laga,
akkor elmesélem:
Minden tekintetben zavartalan volt a terhességem. November 27-re voltam kiírva, de aznap még semmi jelét nem mutatta a baba annak, hogy előbújna. Voltam ctg-n, uh-n, megnézték a magzatvizet, minden tökéletes volt, a méhszáj még teljesen zárt, így azt mondta a dokim, hogy 29-én mejnek vissza. Akkor is ugyanez volt a helyzet, ezért dec. 1-re hívott vissza azzal, hogy ha akkor sincs semmi változás, be kell feküdnöm megfigyelésre, és majd meglátjuk mi lesz.
Dec. 1-én reggel 8-ra bementünk, ctg tökéletes, magzatvíz kristálytiszta, a méhszáj 1 ujjnyira megnyílt, de semmi több. A dokim mégis azt mondta, hogy öltözzek át és mejek a szülőszobára, burkot fog repeszteni sé szülünk.
Meglepődtem, kérdeztem, hogy miért, a válasz az volt, hogy valamikor csak meg kell szülni.
Oké. Irány a szülőszoba, a szülésző átöltöztetett, a doki egy vizsgálóban 9-kor megrepesztette a burkot kézzel, és beküldött a szülőszobára azzal, hogy hamarosan jelentkezni fognak a fájások.
Nagyon vártam már, hogy elkezdőjön, félelem nem volt bennem, inkább csak izgultam.
A szülésznő felfektetett az ágyra, rámrakta a ctg-t és azt mondta, hogy amíg nem jelentkeznek a fájások feküdnöm kell és hallgatjuk a baba szívhangját.
10-ig semmi nem történt, ekkor telefonált az orvosnak, hogy mi legyen. A doki azt mondta, hogy ha fél óra múlva sincs semmi, kapjak oxitocint.
Így is lett, bár nem értettem, hova 'rohanunk'.
Lement egy adag oxitocin, lényeges változás nem történt, csak enyhe feszüléseket éreztem és délre két ujjnyira tágultam. Ekkor kaptam még két egység oxitocint, így 13 óra körül felerősödtek a fájások, és éreztem, hogy most valóban elkezdődött.
Szerettem volna felkelni, mert reggel 9 óta meg sem mozdulhattam az állandó ctg miatt, de a szülésznő nem engedte, azt mondta, majd később.
Közben folyamatosan győzködött, hogy jó volna bekötni az EDA-t, és akkor felgyorsulna a tágulás és hamarabb túl lenénk az egészen.
Őszintén szólva én nem szerettem volna igénybe venni, mert -lehet, hogy hülyén hangzik- szerettem volna 'megküzdeni' a kisbabámért. Nem félek a fájdalomtól, elég jól viselem és felkészültem arra, hogy akár éjszakába nyúló szülés lesz.
Mégis mindenki siettetett. Mintha törvényszerű volna, hogy délutánra meg kell születnie!
14-kor már annyira elgémberedett a derekam a folymaatos fekvéstől, hogy nem bírtam egy helyben. Ekkor már a fájások is nagyon komolyak voltak, de éreztem, hogy ha felkelhetnék és megkereshetném azt a pozíciót, ami kényelmes, akkor gond nélkül megküzdenék velük.
Mégsem kelhettem fel, fekve viszont nem bírtam tovább, ezért engedtem a szelíd erőszaknak és bekötötték az EDA-t.
(Borzasztóan tartottam attól, hogy nem fogom érezni a tolófájásokat, de megnyugtattak, hogy akkor majd 'elveszik' a fájdalomcsillapítót.)
Félóra múlva eltűnt a méhszáj, a baba is mehelyezkedett, de nem ereszkedett lejjebb. (Tudtuk, hogy nagy baba lesz, mert az utolsó UH 4300 gram +/- 600 gr-ra becsülte.)
Ekkor a dokim is csatlakozott és kérte, hogy csináljal egy 'próbanyomást', hogy átjön-e a feje a medencén.
Nem tudtam, mit jelent a próbanyomás, nem éreztem semmiféle fájdalmat, így teljesen eredménytelenül erőlködtem. Na itt kezdődött a pánik, mert hirtelen leesett a baba szívhangja 100 alá. A dokim lecsapta a kesztyűjét és kiment, aztán lehiggadva visszajött és hirtelen mindenki felcsattant, hogy nyomjak, nyomjak! A szívhang már 80 volt, én igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, és csak arra koncentrálni, hogy mielőbb megszülessen...
Semmi nem változott, a feje csak nem akart átjutni a medencén, a szívhang folymaatosan csökkent, a dokim megint kirohant és behívott egy másik orvost is, aki egy dobogón mellém állt, és elkezdte préselni a hasamat. Nekem meg mondták, hogy nyomjak, ha jön a fájás. Kifakadtam, hogy NEM érzek semmit, tudtam, hogy a baba bajban van és láttam rajtuk, hogy meg vannak ijedve. Közben a műtőt is emlegették egymásnal, de nem mondtak semmit.
Az idegen orvos végül segített azzal, hogy figyelte a méhösszehúzódásokat és szólt, hogy mikor nyomjak.
Így aztán 15.15-kor végül keserves küzdelem árám megszületett Marci 4700 grammal, 55 centivel és 40-es fejkörmérettel.
Én totálkáros lettem, kívül-belül minden szanaszét szakadt keresztben-hosszában.
Szegény kis Marci teljesen kivolt, egy pillanatra felsírta, aztán semmi...éleszteni kellett...gondolhatjátok, milyen érzés volt. Nem volt ott semmi pocakrahelyezés, azonnal elvágták a köldökzsinórt és szaladtak vele éleszteni.
Huhhh..
Gondolom, felmerül a kérdés, hogy miért a szülésznőt hibáztatom és miért nem a dokit.
Nos, a dokiban hatalmasat csalódtam.
Fantasztikus embernek ismertem meg, nagyon lelkiismeretes volt a terhesgondozás alatt és a szülés után is, csak éppen a szüléslevezetés volt katasztrófa,a mert idegesebb volt, mint a férjem és én együttvéve.
A szülésznővel az volt a gondom, hogy folyamatospan átvert. Ígérgette, hogy majd ekkor és akkor fölkelhetek, mégsem engedte meg. Riogatott, hogy EDA nélkül milyen nehéz lesz, és igazából egyáltalán nem engem és a babát, hanem a saját kényelmét tartotta szem előtt.
Azt pedig továbbra sem értem, hogy mi a jó fenéért kell egy zavartalan terhességnél ilyen drasztikusan megintínai a szülést, és miért kell egy első szülésnek - pláne egy ekkora babának 6 óra alatt erőszakkal megszületnie???
Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ha hagyták volna szegény kis Marcit a maga ritmusában leereszkedni és engem is a magam ritmusában megküzdeni, akkor zavartalanul jött volna a világra és nem lett volna veszélyben.
Haragos és dühös vagyok azért, mert előidéztek egy olyan vészhelyzetet, amit aztán nem tudtak kezelni és a legkisebb mértékben sem rajtuk múlt, hogy nem történt nagyobb baj.
---------
Ezzel együtt a következő babámat is valószínűleg ott fogom megszülni, de szeretném magam mellett tudni valami hozzám hasonló hozzáállású szülésznő támogatását.