Most Bence nagyon elutasító lett velem szemben, Dadievőnek hívja a kistesót, akit állandóan puszilgat, abajgat, de persze egyedül nem lehet hagyni őket egy pillanatra sem, mert látjuk a párommal, hogy azért időnként megszorítaná a kiskezét, lábát, fejét Csaninak...
Nem jól olvasom a mesét, csak apa altassa, szóval én most elég gyatrán állok nála...
Nagyon megviselte a majdnem két hónap kórházasdim, meg a kis Csani érkezése is, de azért remélem, helyrebillen majd az egyensúly. Én is elég labilis idegrendszerű vagyok, nem mondhatnám, hogy teljesen úrrá vagyok az érzelmeimen, hol sírok, hol nevetek, a dokim szerint a hormonok hirtelen ürülése. Egyébként nagyszerű orvosom volt/van, hálás vagyok a sorsnak, hogy hozzá vezetett az utam, még akkor is, ha a szülésemre a műtőből nem ért be...
Lélekápoló, kedves, alapos, lelkiismeretes, türelmes doki, aki akkor is rám telefonált, ha éppen semmi bajom nem volt, és hazaengedett kimenőre, hogy jól vagyok-e, és nem bánnám-e, ha holnap reggel is csinálna egy nst-t... a biztonság kedvéért. Pénzt pedig nem fogadott el, viszont könyvet is hozott be nekem olvasni a kórházba, aztán egy órán keresztül megbeszéltük az olvasottakat (nem a munkaidejében). Na, mondjátok, hogy vannak még csodák!
Mert te nagy babakocsi szakértő vagy...
?)
és tuti imádni fogjuk őt is.
