Sziasztok lányok! Kicsit elbizonytalanodtam, hogy írjak-e még, mert lassan kezdem furcsán érezni magam a válasz ill. reakció nélkül maradó monológjaimmal. Kicsit érzékeny a lelkem az utóbbi idökben, talán Bekrit is én riasztottam el, meg Maccs se bírja a story-aimat, ki tudja!? Kicsit reméltem azt is, hogy legalább te Évi, mint képek imádója és a lakberendezés lelkes híve megnézed a gyerekszobás képeimet a közösön, de talán ez a célzás is elsikkadt a hosszas mondandóm rejtekében. Akárhogy is, remélem nem bánttotam meg senkit (bár szinte bögök és gombóc van a torkomban) és remélem nem haragszotok, hogy levezetönek megírom aktuális keserüségemet, habár titeket Vanilia kivételével egyáltalán nem érint... Akit nem érdekelnem a lányom beiskolázásának kálváriája, nyugodtam ugorjon, mert hosszú lesz. Nagyon ki vagyok dölve töle, mert nem látok esélyt a megoldására és ez annyira kiábrándít.
Szóval:
Csajok itt van a világ vége! Teljesen magam alatt vagyok, hihetetlen fejleményekkel teli a tegnapi nap. Úgy néz ki, hogy Imi minden igyekezetünk ellenére nem lehet iskolás, mert eleve elzárkózik az iskolaigazgató elöle. Már rám várt az ajtóban és rögtön félre is volt, hogy nem lát esélyt rá, stb. stb. Még mielött Imi a próbaórán végzett volna már készen várta az ítélet, semmi esélyt nem adva neki. Megeszem a kalapom mérgemben tényleg. Átolvastam közben az idevágó jogszabályokat és az se ad nagy reményekre okot, de ennek ellenére küzdeni fogok a gyerekemért, mert megérdemli a sikert. Most kicsit az az érzésem, hogy Eni példáján szürik le a következtetést, miszerint 6 évesnél fiatalabb nem érett még az iskolára, stb.
Hogy Imi egy másik személyiség és ahogy Eni személyisége, úgy az övé se fog megváltozni, ha egy évvel késöbb kerül iskolába, annyi szent. 5 éve ismerem Imit és ö mindig ilyen volt, ez inkább jobb lett az utóbbi fél évben, mint rosszabb. Imi sugározva, boldogan jött ki a próbaóráról, büszkén mutatta a müvét, mely precízebben és szebben volt kivitelelezve, mint mondjuk a másfél évvel idösebb barátnöjéé, a történetet is részletesen elmesélte, hogy mit kellett csinálniuk és ö mit csinált. Látszott, hogy mindent beleadott és elégedett volt magával, erre jövök én tüzforró arccal és háborgó lélekkel és nem is tudtam az ö saját sikerének örülni, mert ahelyett, hogy átölelhettem volna és megdícsérhettem volna (de akkor is megdícsértem, mert megérdemli) önfeledten, meg kellett mondanom neki, hogy korai volt az öröm. Ö se, én se értem az okát, mert fel nem fogható. Az igazgatónönek ugyan ott volt a kezében a papír, amin le voltak írva a lányom "hibái", de többszörös rákérdezésre sem volt hajlandó elárulni öket. Mondtam neki, hogy ha így állunk, nem is érdekel, hogy mit hisznek vagy gondolnak, én ismerem a gyerekemet, tudom mire képes, tudom, hogy nem túl sok ez az elvárás neki, amit teljesítenie kell elsösként, tudom, hogy most boldog és kiegyensúlyozott lenne, ha iskolába mehetne, hiszen a többi gyereknek a felét ismeri, a legjobb barátnöjével startolhatna, stb. Ez szerintem húzóerö, támpontot és eröt ad bizonytalan helyzetben, segíti a kezdetekkor. Mire az igazgatónö, hogy ö ennek pont az ellenkezöjéröl van meggyözödve, mert szerinte Imi a másik kislány alapján orientálódik. De könyörgöm, ha kérdezek töle valamit, arra a választ nem tudja a másik kislány fejéböl kiszívni, senki nem tudja helyettesíteni, vagy tudja a választ, vagy nem, akkor meg mit akarnak!? Amikor a másik kislány anyjának elmeséltem a kálváriánkat, hát az teljesen kiakadt, a kislányról nem is beszélve. Ök ketten egymást erösítik, Imi nélkül a másik kislány se olyan erös és motivált, ezt már most tudni lehet.
Itthon Imi nagyon lelkesen nekiesett az iskolaelökészítö gyakorlókönyvnek, amiböl már a 3.-at csinálja önszorgalomból, maga maga. Zömmel teljesen önállóan, ha valami nem egyértelmü megkérdezi és megoldja egyedül hibátlanul. Ma hirtelen felindulásból 20 oldalt (!) csinált végig. Akkor nincs kitartása, nem tud koncentrálni, nem tud rendesen megfogni egy ceruzát, egy egyenes vonalata meghúzni, összefüggéseket felfogni, stb.? Ezt a teljesítményt mind csak az én rózsaszín szemüveggel fedett anyai szemeim látják más fényben? Isten bíz nem értem a világot! Ha annyira a gyerek jóléte az elsödleges szempont, akkor miért vetik vissza azt a gyereket, aki probléma nélkül követi az utasításokat, megül a fenekén, koncentrálni tud a legnagyobb hangzavarban és aki alig várja, hogy iskolás legyen? Miért kell neki is a keserüpirulát beadni, visszavenni a tempójából, melyet ö maga diktál maga magána, kitenni a bánatnak, hogy még egy hosszú évet várnia kell, míg minden barátja elmegy az iskolába?
Annyira gyülölöm ezeket az elvakult agyatlan pedagógusokat, akik egyszerü munkát szeretnének, 25 jólfésült, okos és nyugodt gyereket, akik már írni és olvasni tudnak, akikkel fele annyi munka van. Ennyi erövel itthon is maradhatnának a kölykeim és taníthatnánk magunk is öket, mert talán több odafigyelést és szeretetet kapnának, mint az iskolában bármikor.
Megyek, mert megy fel megint a pumpán és csak behergelem magam.
Kiegészítö: Engem anyám ugyanúgy, ahogy én most Imit próbálom beiskolázni, a köröm feketéjéig küzdve rakott be a sokadik ált. iskolába, mely végre hajlandó volt engem felvenni. Én is nagyon nyuszi gyerek voltam, visszafogott, mint Imi, de jóval butább nála. Engem is lepecsételtek már az elsö körben a "jó" pedagógusok és abból a fiókból csak az egyetemen volt kilépés, addig oda voltam beskatulyázva, a teljesítmény mitse számított. Hát ezért küzdök Imiért, mert mindt már mondottam, megérdemli az esélyt és a sikert! Mindeneesetre nem volt semmilyen hátrányomra a korai beiskolázás, söt éppen ellenkezöleg!
Hát ennyi.
Mentem dolgomra, nyaldosni a sebeim, nem mintha segítene, de kell.
Évi nekem a kevert sütik sose sikerülnek. Az ördög tudja, hogy mit szúrok el, de nekem csak a kelt ill. linzer alapú, max. pedig piskóta, ami szuperül sikerül.
Puszi: Barbi