Benettke!
De igen, borzasztoan aggodom. Bevallom oszinten, hogy nekem ket napja azon kattog az agyam, hogy egyetlen porcikam sem kivanja a szulest. Kussoltam egyenlore a paramrol, de egyre erosebb, nem mulik.
Ugy kezdodott az egesz, hogy szerda reggel mentunk ctg-re, en felmentem, Feri lent maradt Kristoffal a kocsiban. Es biztos, ami biztos gondoltam, hogy elkoszonok tole, mert ha barmi van es bent fognak, akkor mar nemtok lejonni hozza.
Basszus, kegyetlen volt. Majdnem bogtem, csak azert nem, mert inkabb rohanasba kezdtem.
Azota fel orankent eszembe jut, hogy nem akarok elkoszonni a kisfiamtol, nem akarok a korhazban lenni harom napot, nem akarom, hogy haromszor nelkulem aludjon es hogy csak fel orakra lassam latogataskor.
Mert o meg baba es szuksege van ram.
Kicsit ugy erzem, hogy cserben hagyom. Merthogy a korhazas resz is rossz lesz, de kesobb is kevesebb idom fog ra jutni. Vagy a picire nem fog.
Oh basszus, nagyon nehez, igazabol semmi ertelme errol beszelni, mert az ejszakai bogesen kivul mas eredmenye nincs meg, ezen igy is, ugy is tul kell lenni, mar nem lehet visszacsinalni a dolgokat. Meg nem is akarom.
De teny, hogy ket napja nem igazan akarok szulni. Az eszem sugja, hogy kellene (a korabban vazolt kocsi-dolog miatt), a lelkem meg most eltolna a szulest ameddig csak lehet, hogy meg tobb napunk legyen harmasban. De egy ilyen gondolat utan meg lelkiismeretfurdalasom van a picivel szemben, mert ugy irtam rola, mintha valami csaladi beke megbonto betolakodo lenne, kozben meg nem, hiszen mi akartuk hogy jojjon.
Nah, inkabb befogom most ezt a temat, mert megoldas lenne es folyamatosan csak ugralok a ket gondolat kozott.