Sziasztok!
Dia és Szilvi! Teljesen igazatok van, mi még egy kicsivel barátibb világban nöttünk fel. Erröl a márkás cuccok és társairól én is regényeket tudnék teleírni. Én az anyám gyerekkori ruháiban jártam iskolába, volt is megszólás szép számban. Ráadásul vidékröl települtünk vissza Pestre és én még ízesen beszéltem a magyart, abba is belekötöttek. A lábam is úgy nött, hogy az már nem volt emberi. Emlékszem, hogy egyszer anyám felpofozott kétségbeesésében, mert iskolakezdésre kiizzadták az új tornacipöt és egy öszi csizmát és két hét múlva bele se fért még keresztben sem a lábam, azt hitte viccelek! Azt a nyomort! Akkoriban nem volt nálunk fütés, nagykabátban és cipöben ültünk le enni, de mire a meleg kaja az asztalra került, kihült. A tv-t nem láttuk a szájunkból áradó pára miatt. Zsíroskenyér és májkrém volt minden nap a menü, de nem volt gond. Késöbb állatokat tartottunk, jobb lett a helyzet.
Ebböl a korszakból nagyon szép emlékeim vannak.
Engem mindig más érdekelt, mint az iskolátársaimat. Fiúk, disco, ruhák, tudomisén hidegen hagyott.
Én is féltem ettöl a felemás, agresszív és nem túl kiegyensúlyozott világtól a gyerekeimet. Sajnos Eninek ugyanaz a sors jutott, mint nekem gyerekként. Nem voltam egy okos darab, nehezen ment a tanulás, de könnyen a felejtés a születéskori agyvérzésem miatt. Nem voltak csak vidéken barátaim, Pesten már nehezebb volt. Én mindig fiúkkal játszottam, bicikliztünk, fociztunk, tollasoztunk, erdöbe bóklásztunk, autókkal játszottunk, és így tovább, a csajok meg mással voltak elfoglalva. Enit is ugyanúgy szekálják az iskolatársai az iskolában, mint engem anno, ö is nehezen tanul, szórakozott. Igyekszünk jól öltöztetni a gyerekeket, ez szerintem elég jól is megy nekem, mert minden bolhapiacra ill. bazárra elmászok és addig vadászok, míg az elképzelt darab az elképzelt áron össze nem jön. Eddig minden vágyukat sikerült megvalósítani. Az is jó, hogy szerények, tudnak kicsinységeknek örülni, aminek a legtöbb gyerek már nem tud. Pl. Eni a szülinapjára lufit kért... Persze kapott mást is, de ez nekem nagyon tetszett. Ha megkérdezed, hogy mire vágynak, nem jut nagyon semmi az eszükbe, mert nem érzik semminek se a hiányát. Ez talán azzal is magyarázható, hogy nincsen tv-nk, nincs reklám, nincs ami szuggerál, hogy neked ez vagy az kell, különben nem vagy ember.
A gyerekeimnek érezhetöen a saját családjuk, a testvéreik a legnagyobb támaszai, keresik egymás társaságát és nyugtalanok, ha valaki hiányzik. Ha meghívják valamelyiküket, nem mennek el szívesen a többiek nélkül, így leginkább hamar be is csödölnek ezek a próbálkozások. Ök egymás legjobb barátai és ezt veszi a társaság is körülöttük. Nincsenek eltiltva semmitöl, mégse próbálnak ki mindent. Próbálom öket egyenrangú felekként kezelni, egyiküket se kiemelni, mindegyiküknek azonos figyelmet biztosítani, mert én nagyon megszenvedtem a szüleim által praktizált megkülönböztetésért: én voltam a buta és az öcsém az isten, de én arra jó voltam, hogy a tanulás mellett vigyem a háztartást is 4 személyre. Öcsémmel szemben sose voltak ilyen elvárások, de ha én egyszer nem mosogattam el, nem felejtettem el egy darabig azt, amit érte kaptam.
Itt nagyon durvák az elevárások a gyerekekkel, de a szülökkel szemben is. Ha a gyereked nem tanul meg valami hangszeren játszani, ha nem jár balettra, ha nem jár úszni, stb. akkor nem vesznek téged, mint szülöt emberszámba. A gyerekeknek úgy tele van pakolva különórákkal a napirendjük, hogy alig van idejük játszani. Nálunk fordítva van: azt is annyit csinálunk, amihez éppen kedvünk van. Járunk tornázni, idönként úszni, sokat múzeumba, a többi meg majd alakul. Feltünö, hogy a mi gyerekeinknek más a világszemlélete, nyugodtak és kiegyensúlyozottak. Órákon keresztül képesek egy múzeumba elbíbelödni valamivel és alig várják a következö látogatást. Én meg még hogy utáltam a múzeumot gyerekként, mert otthon fel kellett mondanom mindent, amit láttam és tanultam, mintha egy lexikon lennék két lábon.
Ami meg a gyerekvállalást illeti: nincsen abszolút biztonság, max. csak törekedni lehet arra. Ha mindig abból indulnánk ki, hogy minden meglegyen, mire jön a gyerek, 70 vagy 200 évesek lennénk alsóhangon. Mi se tudtuk, hogy miböl fogunk pelenkát venni, még most se tudjuk, de majd csak lesz valahogy, lényeg az egészség, mert anélkül nem müködik semmi.
Most mennem kell, megyünk tornázni ill. amíg ök tornáznak beszerezni ami elfogyott.
Addig is felfüggesztem az értekezésem folytatását.
Puszi: Barbi
max GYED!!! 
megkívántam.Marhára rámfér...
