Megjöttünk! 6 órát ültünk az autóban és néztük a várost. Nekem már két-három óra után habzott a szájam, de a párom hajthatatlan volt, mert ö most ezen túl akar esni és ilyen helyekre többet nem szándékozik elmenni. Megáltunk kb. 3x Aldinál, mert elfelejtettem innivalót venni ill. mert elfogyott, hiszen nem erre készültem/-tünk be. Eredetileg csak egy objektumot akartunk konkrétan megnézni, de az még de. volt. Aztán dél lett és mindenki éhes, így bord service, mint a repülön, vagyis Aldi szortimentböl tarisznyáztunk a kocsiba. Nekem ez már rutin, nem okoz semmi bajt, zsömle félbetép, felvágott bele, zöldség mellé harapva, kézmosás nyílvános wc-ben (aruház). Csóri kölykök mint mindig, most is rendesen bírták, egy szavam se lehet. Csak én pöccentem be, hogy nekem lassan elég. Még jó, hogy aránylag korán sötétedig...
Most ázik a banda, ha lehalásztam öket, fözök még valamit, de nekem ma se kell altató, mert állva el tudnék aludni. A fát ma se viszi el...
Ezzel együtt nem a férjem az ügyeletes szörny, de néha azért becsülettel kiakaszt. Nem hord a tenyerén, az szent igaz. Nem ünnepel semmit, sose kedveskedik apró vagy nagyobb figyelmességgel, mindennel el kell számolnom, de ez annak is köszönhetö, hogy nagyon nehezen élünk meg és nehezen és bizonytalanul keresi a betevöre valót. Meg hát ilyennek nevelték a drága szülei. Összeszidták, ha a saját pénzéböl (mert ö iskola mellett pl. újságot hordott ki és abból volt zsebpénze) nekik szülinapra/karácsonyra stb. meglepetést adott. Kiölték belöle az utolsó csíráig az ajéndékozhatnékot és az ünnepelhetnéket. Nem szeretett gyerek volt, az ünnepek zömmel büntetö szankciókkal voltak tele, a tesójával nem jöttek ki, mert az anyósom a kezdetektöl fogva szeparálta öket és még sorolhatnám. Ezért is vannak mániái, mint egy kisgyereknek. Mint aki még egyszer kisgyerek akar lenni, nem kel korán, nem fekszik idöben, azt csinálja meg, amihez kedve van és akkor, amikor kedve van (évek óta várok arra, hogy a kapcsolót kicserélje a gyerekek szobájában, hogy legyen sötétedés után több fény, mint amit az olvasólámpa ad), akkor és annyit eszik, amikor és amennyihez kedve van, ha éhes, ráér rögtön is.
Sokszor meg kell hallgatnom, hogy nem segítek neki eleget, stb. Neki szuper memóriája van, minden napra és órára emlékszik, én viszont szarok a háborús bünökre, amin már veszekedtünk, nem hozom fel vele ellentétben újra. Nem tudom megváltoztatni, de csiszolni. Ebben sokat fejlödtünk, aki elötte és most ismeri, kellemesen csalódik benne. Engem meg csodál mindenki, aki ismer minket a birka türelmemért, mert aból van éppen elég azt hiszem (mindenki becsavarodna egész nap itthon élve a férjjel és a gyerekekkel egy 2 szobás lakásban). Sok jó ember kis helyen is elfér!
A párom egy született techniaki zseni, csak azt feleti el, hogy én nem úgy jöttem a világra, hogy csípöböl össze tudok dobni egy 12 hengeres motort vagy megszerelni a hifit... Söt azt is elfelejti, hogy a legtöbb ember nem ezzel a tudással jön a világra. Nekem még szerencsém van, mert nem vagyok egy techniaki analfabéta, szereltem már 6 évesen is tv-t, amit se a szerelö, se az apám nem tudott megbütykölni, de ez nálam nem tudás, hanem ösztön és megérzés.
Legjobban autót szeretünk szerelni. Amihez ö nem fér hozzá, ahhoz én. Cseréltünk már benzintankot az autóban mínusz 15 fokban éjszaka 2-kor, mert akkor volt hozzá kedve. Én ültem a csomagtartóban és fürészeltem, ö alulról nyomta. Meglett. De még a szibériai származású orosz kamionosok is csak a fütött kabinból szemlélték a tevékenységünket. Amikor ö nem tudta megcsinálni az autót, megcsináltam én (a benzinnyomás nem volt meg a motorhoz vezetö szakaszon és a bespriccelö szelep nem nyitott ki, a cilinderek nem kaptak benzint, következésképpen nem indult be a motor). Ilyenek vagyunk mi: tüz és víz, temperamentum, veszekedés-béke, minden. Nagyon szeretjük egymást mindazon hülyeséggel, ami a másikat jellemzi, csak néha kifakadok, mert nincs amúgy kinek.
Én hagyom aludni, ö hagy engem minden helyzetben szívfájdalom nélkül felkelni. Önkritika nulla. Hazajön éjjel és éhes, ill. társaságra vágyik, felkelt, hogy fözzek ill. halgassam meg. Ha én próbálom, megfordul és alszik tovább, nem is emlékszik semmire. Számára az éjszakai müszakok nem ismertek, mert ágyút sütögethetek a füle mellett, akkor se reagál. A füléhez ragaszthatom a teli tüdöböl ordító gyereket, meg se rezzen, pedig órákon át üvölt a gyerek, ha én nem bírom már cérnával. Én ugyan nem tudok aludni, mert kínlódok, de rá aztán várhatok. Felugrik a dögmelegben a kuncsaftjához, mondván 10 perc múlva itt vagyok, minket hátrahagy úgy, hogy tilosban parkolunk, a gyerekeknek és nekem is pisilni kell, de nagyon. Másfél-3 óra a 10 perc helyett az átl. várakozási idö. Ilyenkor szívfájdalom nélkül a parkolóhelyünk mellett pisiltetem a gyerekeket. Közben meg teszünk pár tiszteletkört, ha nagyon útban vagyunk.
Ezzel készít ki leginkább: az idövel. Nála minden folyamatban van, minden ráér, stb. Sajnos a bolt bezár, a cucc elfogy, az ember elmegy, stb. de mindig más a hibás. DE ne kapjon az ember idegrohamot.
Nekem ez a házias férj kb. olyan mese, mint a kedves nagyi, aki szereti az unokáit és segíti a fiatalokat. Abból sincsen nekünk, pedig egészséges mindenki. Gyerekek teher alatt nö a pálma, ne aggódjatok, ennél már csak egyszerübb lehet minden!
Jól kibeszéltem öt a háta mögött, nem vagyok valami rendes feleség. Olvassátok csak az ódákat zengö soraimat. Mentem fözni. Csirkepaprikás, de szaporán!
Puszi: én