Sziasztok!
2009. dec. 16-án megszületett a gyönyörű szép kisfiam, így túl a szülésen megosztanám veletek a történetem
Dec. 14-e:
Az orvosom nem volt bent, ezért a szülésznőm más orvost kerített a vizsgálathoz. Dr. Zsirai vizsgált meg, és jött a híres kézzel tágítás mivel már túlhordtam a picit, és még mindig zárva volt a méhszájam. Hát a tágítást nem kívánom senkinek. Lehet, hogy én vagyok a kényes, de nekem iszonyatosan fájt. Mivel már egy hét túlhordásnál tartottunk azt javasolta, hogy feküdjek be másnap reggel.
Dec. 15-e:
Reggel bejelentkezés. Szerencsére megcsíptem az utolsó helyet az alapítványi szobában. Minden elismerésem azoknak akik nem ilyen szobában vannak, vagy voltak, és friss sebbel mennek ki a közös wc-be. Én mindenképpen alapítványi szobát akartam, és két ágyast hátha valaki olyannal kerülök össze, akinek már több gyereke van és meg tud mutatni nekem egy pár dolgot.
A lelteim már elég rosszak voltak, és az UH-on megállapították, hogy már nagyon kevés a magzatvíz így biztos volt, hogy másnap reggel meg kell indítani a szülést. Ezt meg is beszéltük az orvosommal.
Dec. 16-a:
Reggel 6: Iránya a szülőszoba. És ekkor látom, hogy jön be egy kismama az apukával, aki öltözik be a szüléshez. Én persze nem értettem a egészet, mert előző nap még teljesen ki voltam borulva, hogy apa nem lehet bent a szülésnél, és egyedül kell az egészet végigcsinálnom. De kiderült, hogy 16-a reggeltől bent lehet az apa, ha be van oltva. Na gyorsan telefon apának, aki rohant is be.
Reggel 7-kor megkaptam a zselét, majd 8 körül az oxitocint. Közben megérkezett apa is.
Szépen el kezdtek indulgatni a fájások. Aminek nagyon örültem, mert nem akartam, hogy császár legyen a vége.
Folyamatosan figyelték a baba szívhangját. És sajnos ő nem viselte olyan jól a vajúdást mint én. Kétszer is leesett a pulzusa, ezért az orvosom úgy döntött, hogy irány a műtő meg kell császározni. Én nagyon megijedtem, mert nagyon féltem a műtéttől. Mindenki nagyon kedves volt velem, és ez igazán megnyugtatott. Így 11:45-kor világra jött az én kis hercegem, akit egyből fürdetés után oda is adtak apának
)))
A császár nagyon jól sikerült. Minden rendben ment, és felszívódó varrattal varrtak. Az első két nap, ami nagyon rossz, de most már mondhatom, hogy teljesen rendben vagyok. Úgyhogy az orvosomnak, és a szülésznőmnek csak köszönettel tartozom.
A szülés utáni kórházi élményeim már nem voltak ilyen pozitívak. Mivel első baba én még nem voltam tisztában vele, hogy hogy is kell helyesen szoptatni, és a császár után nem is indult be a tejem egyből. Persze az én kisfiam olyan mohó, hogy első nap sikerült véresre harapnia a mellbimbómat, tehát utána minden szoptatás sírással telt. Én persze próbáltam őt etetni, mivel hiába mutattam, hogy mi van a mellemmel azt mondták, hogy rá kell tenni és erőltetni kell. Majd a harmadik napon mikor már a babókám egész este csak sírt bevittem, hogy adjanak neki legalább cukros vizet, amikor is közölte a csecsemős nővér, hogy ez a baba éhezik. Na hát ekkor lettem teljesen ideges, mivel egész nap könyörögtem, hogy mutassák már meg, hogy hogy kell szoptatni, és a többi nővér is látta a babát, és látták azt is hogy hogy néz ki a mellem, és nincs tejem, de egyiknek se jutott volna eszébe a gyereknek egy kis ennivalót adni. Az első normális csecsemős nővér ez a hölgy volt. Mondta, hogy feküdjek le, felhívta a gyerekorvost, és megbeszélte vele, hogy egész éjszaka tápszerezni fogja. Na hát mondanom se kell, hogy az én kisfiam evett aludt evett aludt egész éjszaka. Hazajövetel után persze rendbe hoztam a mellemet, és most már vegyesen kapja a kicsi a tápszert és a tejcsit, mert még nincs elég tejem. De nem adom fel, mert szeretném hogy egy idő után csak tejcsit kapjon. Az viszont biztos, hogy majdnem sikerült egy életre elvenniük a szoptatási kedvemet.
De tudom, hogy hamarosan csak szoptatni fogom!!!!