Tüccs,
sajnálom Dórit, és hogy nem vált be a csajszi. Bár ez valahol boritékolható volt.
Dórival kapcsolatban nem tudok okosat mondani, mert Marci detto ilyen, semmi nem használ neki, már anyuék is megjegyezték. Korábban nagyon is "jó" gyerek volt, mindenki megjegyezte a környezetünkben, hogy milyen aranyos, finomlelkű gyerek. Hát, ez mára sokat vltozott, állandóan hisztizik és nyafog, semmi nem jó neki, ha kér valamit enni, és adok neki, akkor az nem jó, "adjál másikaaaaaaat!". Persze olyan fejhangon visitva, hogy legszivesebben elmenekülnék.
A hisztikre meg semmi nem használ: elterelés, szép szó, hangosabb szó, szeretgetés, fenyegetés, oda nem figyelés, odafigyelés, sarokba állitás, szobába küldés, felvevés, puszilgatás, simogatás, érzelmek helyette kimondása. Semmi! egyszer csak vége lesz és kész, teljesen függetlenül attól, hogy én mit teszek. Tanácstalan vagyok.
A fórummal kapcsolatban Tüccsel teljes mértékben egyetértek! Bár tudtam, hogy ez egy nyilt fórum, valahogy úgy gondoltam naivan, hogy csak azok olvassák, akik érintettek valahol benne: vagy szülni fognak itt, vagy már szültek. Más mi a nyavalyának olvasná??? És hát igen, előbb-utóbb már nem lesznek aktuálisak az infóink, hiszen lehet, hogy az a doki, akit ajánlanánk, már nem is dolgozik ott, vagy már nem olyanok a szobák/szabályok/körülmények stb. A mi "feladatunk" szerintem már régen véget ért e téren.
Lányok, szégyellem, de ma nagyon kiakadtam Marcira, még ő is megjegyezte, hogy "Anya, te most méjges vagy jám". És igen, mondtam is neki, hogy "igen, mérges, nagyon is! Most egy ideig ne gyere ide hozzám." Az történt tudniillik, hogy láttam az arcán, hogy mindjárt kakilni fog. A férjem is és én is kértük, hogy jön a kaki, üljön rá a bilire. Ő folyamatosan ellenállt (nem ülőőőőőőőők!), mi kértük, könyörögtünk, mondtuk, hogy mennyire örülne a kaki, ha belepottyantaná, még ajándékot is felajánlottunk, de semmi, csak a "nem" volt a válasz. Annyira látszott pedig, hogy mindjárt lesz valami. Végül feladtuk, a férjem elment vécére, és mire visszajött, Marci rohan oda hozzánk, hogy "bekakiltam". Na, akkor bevallom őszintén, elöntötte a sz.r az agyamat, mert nem véletlenül kakilt be, hanem nagyon is tudatában volt a tettének, és ott könyörögtünk neki vagy 5 percig, ő meg tagadott, hogy nem kakil. Mérgemben mondtam neki, hogy akkor maradjon a kakiban, mert én ugyan ki nem takaritom alóla. Tudom, hogy nem kellett volna, de nekem annyira elegem van a gatyába kakilásból, és valahogy úgy érzem, hogy olyan szintű ellenállás van benne, hogy bilire üljön, hogy tehetetlennek érzem magam. Persze mindenki mondja, hogy nyugi, meg türelem, általában van is, de néha elszakad a cérna. Lehet, hogy minket túl korán szoktattak bilire, de egyre jobban hajlok rá, hogy mégsem volt az ördögtől való, hiszen mindannyian szobatiszták lettünk, és nem hiszem, hogy anyáink ennyit nyavalyogtak és szenvedtek e kérdésben. Egyre többet eljátszom a gondolattal, hogy Siminél nem várok ennyit, és igenis eldkezdem 1 éves kora után szoktatni, mondjon bárki amit akar. Persze nem úgy, hogy akkor márpedig ezentúl bili lesz és kész, de üljön rá kaja után, és próbáljon bele kakilni, meg szokja a bilit. Marcinál szerintem az is gon, hogy minden ismeretlent és szokatlant utál, és szerintem a bilivel /vécészűkitővel is ez a gond. Ha 1 éves kora óta ülne rajta, akkor nem lenne ez most ilyen félelmetes neki.