Naaa, így nem tudok olvasni, ha kitörlitek.!
Szóval,
Franka:
Amit érzel most a próbálkozással,azt hiszem erre nincs "recept", mnit annyi minden másra ezzel kapcsolatban szintén.Nagyjából ezt az utat járjuk be, ki gyorsabban, ki lassabban.a babánk elvesztésekor pedig azt hiszem mindegyikőnk első gondolatai között ott volt, hogy :mikor lehet gyermekem, ha lehet még..
Amikor augusztusban kijöttem a kórházból és bárki ,aki hozzám szólt, semmi mást nem tudott mondani, csak hogy majd lesz másik...az első hónapokban teljesen elutasítottam egy új terhesség,vagy másik gyermek gondolatát.Ahogy telt az idő, talán februárban beszéltünk a párommal ,hogy elmegyek orvoshoz és meglátjuk mit mond.Ekkor már Boboka és Betti kismama volt és hazudnék, ha letagadnám, hogy ez nagyon is hatással volt rám.KÉtségbeestem, összezavarodtam, hiába tudtam ,hogy még nem vagyok kész rá, akkor is úgy éreztem kirekesztettek valamiből, lemaradok valamiről..Ez persze butaság volt.Az orvosom kifejezetten ellenezte, korainak tartotta..És akkor volt egy nagyon megrázó beszélgetés a férjemmel:Ő még nem érzi elég erősnek magát, rettenetesen fél, nem tud megbírkózni újabb kudarccal, nem akarja...Úgy éreztem elárult,azt hittem(,mert úgy látszott), hogy Ő már túl van a nehezén, de kiderült ,tévedtem.Vártunk két-három hónapot, az orvosom továbbra is ellenezte, de bennem egyre erősödött a vágy, nem voltam túl Violán,"nem végeztem a gyászmunkával", de úgy éreztem talán már elég erős vagyok, talán sikerülhet..
És a párom megtagadta újra..Szerinte sehol sem tartottam mág ápr-május körül.Szerinte ilyen ideg-és lelkiállapotban nem vághatunk neki, s ha nem tudom ennél jobban összeszedni magam, akkor az egy év eltelte után sem fogunk belevágni.Ő már elég erősnek érezte magát, azt mondta erősebb már a vágy, mnit a félelem, de engem szörnyen labilisnak tart...
Semmi mást nem csináltam a nyáron, mnit "szedtem össze" magam, be akartam bizonyítani ,hogy "jól" vagyok...
A többit tudjátok, úgy estem teherbe, hogy a legkevésbé sem "próbálkoztunk", mert szentül meg voltunk győződve, hogy esélytelen..
Szóval harc volt végig, magammal, a párommal..és tulajdonképpen az orvosom is észénl volt nagyon, belátom most, ohgy húzta az időt, növelte azesélyeket.
Itt tartunk most, de olyan nem lesz, hogy :készenállok, jól vagyok,nem félek.Ilyen nem lesz, arra kár várni.Ez valóban szánalmas.
Olvastam egy blogot, amit kismamaként kezdett, talán a 30 .hét körül egy anyuka..és nem hagyta abba a blogot, amikor a 39.héten megtudta, meghalt a kisfia.Megszülte, s rá 4-5 hónapra esett teherbe, természetes úton szült, nagyjából elég időt várt,mégis a terhessége végig a pánikról szólt, a terhességi kornak megfelelően, hol vetéléstől, hol koraszüléstől, hol a magzat észrevétlen halálától rettegett.ÉJszakánként kocsiba vágták magukat a férjével, mert pánikba esett és nem emlékezett mikor mozdult utoljára a baba..Így telt VÉGIG a terhessége, nem áltatta magát..egy hónappal a szülés előtt bevonult a kórházba, hogy naponta többször nézzék, él-e a baba..végül megindították a szülését, mert képtelen volt várni ,annyira félt, hogy baj lesz a legvégén..A kórházban hallotta, hogy a személyzet úgy hívja:" a halvaszülő a kettesben...."
Kell egy kórház, egy orvos, akik MEGÉRTENEK, akik melletted állnak, ha megjelensz halálra váltan,sokkos állapotban a félelemtől, segítő szándék és jóakarat kell.Nem lesz könnyű, nem hiszem hogy lesz olyan ,hogy nyugodtan várod a 9 hónapot, sajnálom, nekünk nem lesz olyan....