Adrienn! Csodáltam volna, ha egyetértünk...
"És pl. én is általában hittem a gyerekorvosnak, és most is azt gondolom, hogy azért mégiscsak ő a szakértő." Lehet, hogy a ti gyerekorvosotok szakértő a szoptatásban, de akkor egy elenyésző kisebbség tagja - sajnos
Ezért aztán én egyáltalán nem tekintem adottnak, hogy pusztán azért, mert valaki orvosi/védőnői végzettséggel rendelkezik, az ért is a szoptatáshoz - sajnos
"És hangsúlyozom, a gyerekorvosunk maximálisan szoptatáspárti." Ahogy Rekabeka is írta, sajnos nem azonos a szoptatáspártiság a szoptatáshoz értéssel, mint ahogy nem is attól lesz vki szoptatáspárti orvos, hogy azt mondja magáról, hogy ő az. A mi dokink pld sokszor mondta, sőt, a védőnő is róla, hogy igen szoptatáspárti, pld nem ír fel az első látogatáskor automatikusan tápszert. Ugyanakkor, bár állítása szerint a "kizárólagos" szoptatás híve 6 hónapos korig, már 3-4 hónaposan javasolja a kizárólag szoptató anyukáknak is, hogy azért egy kis almalét, naracslét el lehet kezdeni kínálgatni a babának, mert különben nem fogja megszokni az ízeket és válogatós lesz. És szerinte a kizárólagos szoptatás mint fogalom, nem zárja ki eleve azt, hogy az ember egy kis mással is kínálgat...
"pl. ha fogy a baba, vagy nem hízik, igenis előírja a pótlást, és igaza van, főleg az igen zsenge korban." Szerintem nincs igaza. Nem ezzel kéne kezdenie. A fogyás talán más téma - itt nagy kérdés, hogy mennyi idő alatt mennyi, mert egy-egy étkezés/mérés nem mérvadó! egy heti/havi persze már az! De a stagnálás már egész más! Az én lányom, dacolva a statisztikákkal élete első két hónapjában 3 kg-ot hízott, kishíján megduplázta a születési súlyát. Aztán négy hónapig szinte semmit nem hízott, holott evett továbbra is. És nem volt beteg, nem volt rossz kedélyű, nem volt vele semmi baj - egyszerűen kiegyenlítette az első két extra hónapot. A rendelőben csóválgatták a fejüket és ajánlgattak tápszert, de utánanéztem a dolgoknak és mertem nem elfogadni, mert úgy láttam, hogy nincs rá szüksége. Ma is így gondolom.
"Mi ezért kezdtünk pótolni. Ha a gyerek üvölt az éhségtől, és hiába szopik, nem jön semmi, akkor is pótolni kell, mert nem éhezhet a gyerek." Igen, természetes, én sem hagynék éhezni egyetlen babát sem... csak nem biztos, hogy minden baba (és most nem a ti esetetekről beszélek, mert azt nem ismerem), aki üvölt és stagnál a súlya, az éhségtől üvölt. És hosszú távon nem a pótlás az egyetlen módja a baba jóllakatásának. Az orvosoknak amellett, hogy indokolt esetben fel kell írniuk a tápszert, meg kellene bizonyosodniuk arról is, hogy mi az oka a szoptatási nehézségeknek és törekedniük kléne azok megoldására. Ez sajnos nem szokott megtörténni. A legtöbben felírják a tápszert és ezzel megoldottnak tekintik a kérdést - holott innentől lenne igazán szükség a valódi szakértelemre és arra, hogy nagyon odafigyelve segítsenek a kétségbeesett anyának - ezzel szemben sokan szakmai féltékenységből, gőgből vagy tájékozatlanságból - és nem tudom, melyik a legrosszabb - nem konzultálnak másokkal (orvosokkal vagy szoptatási tanácsadókkal), hanem sajnálkozva közlik az anyukával, hogy ennyi volt, még talán meg is nyugtatják, hogy ne aggódjon, nem veszít semmit a gyerekük. Pedig sajnos többnyire veszít...
"Szóval könnyen mondják azok, akiknek ment a dolog, hgoy ejnye tápszer... Akiknek nem ment, azok azért ettől eléggé padlóra kerülhetnek, erre oda kéne figyelniük a szerencsésebbeknek." Nem mondom, hogy ejnye tápszer! Azt mondom, hogy szükséges, fontos dolog - ha valóban kell. De sokkal ritkábban és kevesebb, mint ahányan és amennyit használják. Azt hiszem, az meg nézőpont kérdése, hogy ki mit nevez szerencsének - avagy saját maga által elért eredménynek. Az én szerencsém azzal indult, hogy még a szülés előtt elolvastam a szoptatásról mindent, amihez hozzájutottam. Aztán úgy folytatódott, hogy feladva saját előzetes elképzeléseimet az pld. együttalvásról, az éjszakai és a másfél órányi szopikról elkezdtem figyelni a babámat, hogy milyen igényei vannak és a saját igényeim ideiglenes feladásával/tudatos megváltoztatásával azokat helyeztem előtérbe. Aztán volt egy olyan szerencsém is, hogy a kisfiam 7 hónaposan leesett az ágyról, nem lett nagy baja szerencsére, de az ijedségtől, illetve attól, hogy én azonnal meg akartam szopival vigasztalni, amihez számára így a fájdalom emléke társult, szóval, ettől 5 napig nem volt hajlandó elfogadni a mellemet, kánikula volt, kétségbe voltam esve, az orvosok azt tudták tanácsolni, hogy fogadjam el a "döntését" miszerint nem akar tovább szopizni, törődjek ebbe bele, amúgy is elég nagy már, adjak tápszert - 5 nap alatt nagyon nehezen! visszacsalogattam, elértem, hogy ne visítson már a pucér mellem látványától is, ne társítsa az esés okozta fájdalommal (a szerencsés történet a kb 2 évvel ezelőtti szopitopikban és a 2001... -es topikban nyomonkövethető). Aztán mikor 9 hónapos lett a kisfiam, lettem terhes a kislányommal (ez igazán szerencse volt
) - a kezdeti nehézségek ellenére végig a terhesség alatt is szoptattam, holott volt fájdalmas időszak és szájpenész és másfél hónapig tartó influenza és hányós-hasmenős vírus is) Aztán a következő szerencse akkor ért, mikor 20 hetes terhesen epegörcsöt kaptam, amire azt mondták, elvetélhetek, ha lesz még egy ilyen, úgyhogy a terhességem 20. hetétől folyamatosan, most is! nagyon kemény diétát tartok - hogy ne kerüljek kórházba, ne kelljen sürgősséggel megoperálni, szoptathassam őket, mert azt gondolom, hogy nagyon fontos! És úgy gondolom, inkább még egy évet végigcsinálok így és csak utána műttetem meg magam, mert nagy nálunk az allergiaveszély és így talán kikerülhetik, hogy alergiássá váljanak... Lehet, hogy mindez szerencse dolga is (volt közben néhány mellgyulladás is, a fejés sosem ment, stb) - de én úgy érzem, hogy megtettem/megteszem, amit ezügyben tehetek. És azt látom, hogy sokan az első kanyarban nyafogni kezdenek, feladják aztán megnyugtatják magukat azzal, hogy nem lehetett volna másképp, így rendelte a sorsuk (vagy az orvosuk - szintén felsőbb hatalom) - és aztán neheztelnek mindazokra, akiknek sikerült (ez a része abszolút magánügy) - de ezen felül propagálják is a sikertelenséget, mint törvényszerűt és elkerülhetetlent - ez viszont már baj! És ez már nem teljesen magánügy!
SZívesen folytatnám még, és reagálnék még többre, Szilde-ére is (ha lesz rá módom a napokban, fogok is!) - de most nagyon álmos lettem - lehet, hogy legalább ezzel örömet szerzek többeknek?
Márti, a szerencsés
(tényleg!!!
) (no, de azért van abban is valami, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, nem?)