Onlány!
Dehogy sértődöm meg..igazából jártam pszichológushoz.Sajnos nem tudott túl sokat tenni értem..megbeszéltük, hogy a reakcióim(az akkoriak) normálisak, s a gyászév, nem véletlenül gyászév.A nőgyógyászom kérte, hogy az egy évet várjuk meg(sürgősségi császár volt, hosszanti vágással), lelkileg is kell, mindkét orvos szerint.viszont többet már nem jó várni, mert a teljes gyógyulást csak egy gyermek hozhatja meg.Most ez látszik elveszni, a remény, hogy hamarosan megszülethet a második gyermekünk,aki végre életet hozna a házunkba.Készen voltam rá, elfogadtam, hogy Ő másik gyermek, hogy Violát nem kaphatom vissza...s, amikor már elfogadtam egy fiúgyermek gondolatát is, akkor éreztem, hogy a gyógyulás útjára léptem...
Harminc éves vagyok, tudom, még fiatal, biztosan van közöttetek is hasonló korú.De annyi év telt már el, amíg az orvosok türelemre intettek.S, aztán született egy gyermekünk és elvesztettük.Nem tudom meddig van erőm kitartani, türelemmel, alázattal..
Néhány nap múlva ünnepeljük a férjem születésnapját ,a 8. évfordulónkat, Viola születését.Augusztus sorsdöntő számunkra.
Annyira remélem ,hogy az orvosom tud tenni vmit értünk.Elkezdtem olvasni a pcos topikot, bizony van olyan lány, aki évek óta hiába próbálkozik..
kierőszakolok minden lehetséges vizsgálatot amilyen gyorsan csak lehet, aztán meglátjuk.
Megkérdezhetem, hogy van közöttetek olyan, akinél nincs egyetlen gyermek sem?Sem férjnek előző kapcsoltaból?A férjek meddig tudják elviselni a kudarcokat, gyermektelenséget??
Nálunk a férjem már legalább annyira szeretne babát ,mint én, Őt is annyira megviselték a történtek..Ha az Ő heylében lennék és tudnám, hogy miatta nem lehet gyermekem, nem tudom meddig bírnám elviselni a gondolatot...Félek, hogy bármennyire is szeret most, néhány év múlva feladja, mert én már kifutok az időből, míg Ő elég fiatal marad..