és a kicsit hosszúra sikeredett szüléstörténet:
szóval úgy kezdődött, ahogy akkor írtam is, hogy 11-én csütörtök este 9kor lefeküdtem aludni. illetve maradjunk annyiban hogy beájultam, ez mostanában nálam új szokás. 11kor ki kellett mennem (meg is lepődtem hogy ilyen korán, mert olyan éjjel 1-2ig azért bírni szoktam), aztán visszafekve az ágyba éreztem, hogy valami nem kerek. nyom. fáj. fáááááj? nane. csaknem? most nem. aztán megint. mennyi az idő? most nem. most megint. idő? hoppá. 7 perc telt el. csaknem? ezt játszottam úgy kb fél1ig. és nem múlt. nem ritkult. nem is sűrűsödött és nem is nagyon erősödött, de gondoltam hogy na már ez is valami, főleg hogy eddig az égvilágon semmi nem volt.
eszembe jutottak a tavalyi ügyeletes orvos szavai, hogy mielőtt elindulnánk a fájásokkal, dobjak be egy felest (!), mert attól vagy elmúlnak, vagy beerősödnek - csak hogy ne menjünk be potyára. no felest persze nem mertem (oké, nem volt itthon rum, na
), úgyhogy egy félpohár vörösbornál maradtam. nem múltak. 6perc. megbökdöstem a zuram, mondtam hogy úgy néz ki hogy lehet hogy menni kéne lassacskán. tényleg? asszem. elvégre pénteken akartunk szülni és már péntek van.
1kor már hívtam anyut is, aki nemtom hgoy csinálta de már 2. csörgésre felvette a telefont. mondtam neki hogy nem kell sietni, nem ég a ház, aaannyira nem fáj, csak fájogat, de rendszeres. ő általában 15 perc alatt ér át hozzánk, na most öltözködéssel, összekészüléssel együtt úgy 10 perc alatt itt volt, mi pedig 2re bent a kórházban. persze fülig ért a szám, végre megyünk szülni, juhééjj!
a kórháznál a felső kapu zárva volt, aminek én örültem is, így le kellett sétálni a főbejárathoz, onnan fel a szülészethez (aki ismeri a helyet, nem épp sétagalopp, főleg nem a 40. héten), onnan fel a 2. emeletre, közben persze jöttek a fájdogálások, és éreztem hogy van is értelme. most ez így hülyén hangzik, de mindjárt leírom hogy hogy gondolom. nem fájt nagyon, de "élveztem", hogy történik valami. Anikó szülésznő megvizsgált, és amikor azt mondta hogy bő 1 ujjnyi, majdnem 2, akkor én majd' felpattantam a székről vagymiaz, annyira örültem. tavaly azért nem álltunk ennyire jól, még a magzatvíz elfolyása és többórás fájdogálás után is azt mondták hogy jóindulattal 1 ujjnyi.
megkaptuk a kettes szülőszobát a kettes szekrénnyel, becuccoltunk, megkaptam a beöntést is és vártunk. próbáltam a lehető legtöbbet sétálgatni, de legalább ácsorogni. nemrég Münchenibarátnőm ajánlott egy honlapot, amit az elmúlt hetekben alaposan áttanulmányoztam, és jelentem: hihetetlen sokat segített. segített másképp megélni a fájdalmakat, úgy, hogy tényleg nem fájtak annyira. a honlapon olvasottaknak megfelelően megpróbáltam az agyam programozni. a lényege tulajdonképpen az, hogy fájás közben a fájással foglalkozni, magunkba figyelni befelé, és elképzelni hogy éppen mi történik. nem akarni minél előbb túllenni 1-1 fájáson, és nem a következő fájáson agyalni fájások között, hanem arra ösztönözni magunkat, a belsőnket, a babánkat, hogy a fájásnak legyen "értelme", hogy feszítsen, hogy jöjjön lejjebb, fájjon tovább, fájjon jobban... nem tudom másképp megfogalmazni. és ahogy ott sétálgattam (A. meg majd' elaludt a székben
), éreztem hogy alakulunk. Anikó közben néha bejött, beszélgettünk.. házasságról, válásról, a férfiak háziasságáról, tipikus női pletykatémák (szegény A.
), közben néha meg is vizsgált. 4 utánra megint tágultunk kicsit és a magzatvíz is elfolyt, de még mindig simán ment a beszélgetés. 1 gond volt csak: meconiumos volt a magzatvíz, így Anikó felajánlotta az ülést és a fekvést mint lehetséges póz - ragaszkodott az állandó ctg-hez. ennek nem örültem. onnantól kezdve nem úgy működött az agyam, ahogy kellett volna. éreztem, hogy nem haladunk. hogy nem történik semmi, hogy hiába jönnek a fájások, nem erősödnek, nem sűrűsödnek, éreztem hogy nem működik semmi úgy, ahogy szeretném. azt is mondta hogy most akkor idén nem lesz pancsolda, fertőzésveszély van a zöld magzatvíz miatt - gondolom ez is bekavart a kis fejembe. fura, de annyira kedvesen és nyugodtan mondta hogy ne aggódjak emiatt, hogy egy pillanatra sem merült fel bennem hogy bármi probléma lehet. tudtam hogy akkor fogunk innen előrelépni, ha megjelenik a Dokim. viszont erre reggel negyed8ig várni kellett - akkorra volt randink ctg-re.
megérkezett a megmentő, még viccesen is köszöntött minket a megbeszélt időben, hogy nem ctg-t beszéltünk meg? mondtam hgoy de, és én már itt is vagyok... 2 órája gépre kötve.
megvizsgált, sokat nem haladtunk előrébb. ctg tökéletes, mindent rendben talált, engedélyezte a mászkálást, sőt a fürdőkádas vajúdást is! megjött a váltás szülésznő fronton is (Kati), aki ugyan felhívta a figyelmem arra hogy nem szülünk vízben, de már engedte is a vizet. HURRÁ! és beindultak az események, végre. komolyan mintha 2 órás dugóban araszolás után egyszercsak feloldódna minden forgalmi akadály, és szárnyalhatnánk szabadon tovább.
A. megkapta a már szokásosnak mondható feladatát, adagolta nekem a megfelelő homeos bogyókat a Doki utasítása szerint, és jóformán kettesben (illetve hármasban ugye
) voltunk fél9ig. ejj de jó volt, tényleg úgy éltem meg, megintcsak örültem minden egyes fájásnak, megint csak jó érzéssel töltött el hogy mindegyik erősebb az előzőnél. bár 3 percnél gyakrabban nem jelentkeztek, de legalább eljutottunk ahhoz a részhez, amikor már a csontomban is fáj - tudtam, hogy ez jót jelent. fél9, Doki: bő 3 ujjnyi. Katitól kérdeztem hogy mennyi lehet még hátra, azt mondta hogy 1 óra (+/- fél), és meg is fogalmazódott bennem hogy F. Szófia papírkáján 9 óra huszonvalamennyi lesz. ha már a dátum szerint nem lesz pontos, legalább az óra-percet eltalálhatná.
ismét magunkra maradtunk, furcsa mód nem vágytam vissza a vízbe. úgy éreztem hogy kímélőbb a fájdalom a kádban, viszont jobban tudok pihenni két fájás közt az ágyon, időnként sikerült még majdnem el is aludnom. gyorsan kiszámoltam hogy ha nem is sűrűsödnek be a fájások, akkor a hátralévő 1 óra alatt még hány fájás lesz, óóh az nem is sok, gondoltam, könnyű menet lesz.
annyi feladatunk volt még, hogy ha nyomni kell, akkor nyomjuk a nővérhívót is, ugyanis 2. szülésnél pikkpakk, de tényleg egyik pillanatról a másikra beindulhatnak az események, Kati úgy fogalmazott hogy "leesik" a baba. így történt. amint magunkra maradtunk, 2-3 fájás telt csak el, azok azért már igencsak ütősek voltak, és mutattam A-nak hogy nyomja meg amit nyomni kell, mert nyomni kell, de nagyon. Kati jött, vizsgált, Doki jött, vizsgált (na abba azért majd' belepusztultam, azt hittem szétszakadok), és megkaptuk a zöld utat, mehet a menet. nem tudom pontosan hogy mi és hogyan történt ezután. azt tudom, hogy ugyanúgy 3 percenként jöttek a fájások, de akkor nagyon. viszont a szünetekben tudtam pihenni, a szünetekben tudtunk poénkodni, szóval jó volt ez így. arra is emlékszem, hgoy tényleg sokat nevettünk. pl amikor már kint volt a feje, és már mindenki látta, akkor megkérdeztem, hogy és van haja? és mondták hogy van, Kati mondta hogy még akár copfot is csinál neki a következő fájásig
ugrattam is a Dokit, hogy mintha tavaly azt mondta volna hogy 2 fájás között amíg tud mosolyogni a kismama, az nem igazi fájás, mostmeg ezek szerint nemigazifájásokkal sikerült Szofi fejét már kint tudni? persze helyesbített, hogy ez csak első szülésre vonatkozik. fájás közben pedig jöttek az instrukciók. jobban szét a lábat... húzzam fel a lábam, mentsük meg a gátat (közben Kati gátmasszázst csinált, az nem volt kellemes...), és nyomjam, nyomjam... és volt beleszólásom is mert mondtam hogy most nem nyomom, és mondták hogy akkor pihenhetek. és megint jött 2-3 perc szünet. már röhögtünk, hogy biztos meggondolta magát, mégsem jön, vagy mégsem ma, és akkor Doki viccesen elkezdte mondani hogy dehogynem, max jön a vákuum, a fogó, meg mittudomén miket emlegetett még, na nekem se kellett több, hiába tudtam hogy csak viccel - onnantól kezdve a 2. fájásra már kint is volt a csöpplány.
emlékeztem az érzésre még tavalyról, amikor kicsusszan a pici teste... semmihez sem hasonlítható, egyszerre megkönnyebbülés, öröm, csodálat, talán sírtam is, és ő is sírt, szegénykémnek alaposan ki kellett pucolni mindenét az orrán(-száján?) át, és felüdülve állapítottam meg azt is, hogy jéé, lelátok a lábaim közé, és hogy jééé, milyen hosszú haja van, tényleg azt növesztette idáig.
és aztán jött a fürdetés, a méricskélés, és Apa karjaiban pihengetés, részemről meg a méhlepényes-vizsgálódós (nna az kvára fájt...) része a dolgoknak, amikor bizony rám kellett szólni, hogy maradjak már nyugton, mert ezidáig megúsztam mindenféle sérülés nélkül, jó lenne ha így is maradna a dolog. és próbáltam nézni az ifjú szerelmeseket, apát és lányát, és csak rájuk figyelni míg Doki befejezte a hadműveletet, és pirospontot is beszereztünk, mert ügyesek voltunk, és megúsztuk ép bőrrel (gáttal), persze legfőképp ezt azt hiszem hogy Dokinak és Katinak köszönhetem. és végre eljött a várva várt 2 óra, amikor együtt lehetett a család (jajj hirtelen nagyon kezdett hiányozni Milán), csak néha egy-egy halk kérdés érkezett az ajtóból, hogy minden rendben van-e, és perszehogy igen, hát hogyne lenne, és mi csak ott voltunk, boldogan, együtt, békésen.
...és éhesen. megkértem A-t, hgoy azonnal szerezzen kaját, mert éhenhalok (ez így volt egyébként a szülést követő 2-3 napon át folyamatosan), és ő hozta, én meg ettem mint aki még soha nem evett, és csodáltam a kicsilányt, a mi lányunkat, és fura volt belegondolni hogy mostakkor én is lányosanyuka (is) lettem. és csodáltam a kis kezét, más most olyan mint egy igazi kis hölgy, keskeny tenyerével, hosszú ujjaival már most is nőies, a kis csókos száját, a hosszú haját... gyönyörű szerelemgyereknek adtunk életet ismét.
aztán eltelt a 2 óra a szülőszobán, F. Szófiát elvitték, nálam meg jött egy kis pocaknyomkodás, amikor nem találták a méhem de kiderült hogy megvan, csak egy kicsit bal oldalra vándorolt (mindkét gyerkőcnek balra volt a feneke, talán ezért?), és alig volt vérzés, aztán jött a felszólítás hogy legyek szíves pisilni, ágytálba, mondtam hogy nna az nem fog menni, én inkább kimennék... és sikerült, aztán jött a kérdés hogy hogy érzem magam, lemehetünk-e 1 szinttel lejjebb, hozzák a kerekesszéket és irány a 9es kórterem... mondtam hogy inkább mennék a saját lábamon ha nem gond. meglepődés, vérnyomásmérés, zöldlámpa. Doki meg a folyosón szembe jőve azt hitte rosszul lát.
kicsit később benézett hozzám, meglepődve kérdezte hogy na mi van, mi az hogy fekszem, azt hitte hogy a folyosón diskurálok valakivel, honnan szedtem én azt hogy a nap közepén az ágyban kell pihenni - persze rávágtam egyből hogy honnan máshonnan, mint az olaszoktól (olaszmániás, csak azért
), sziesztaidő van, vagymi.
... szóval így történt, hogy mindenféle beavatkozásmentesen szültünk mi, se eda, se burokrepesztés, se gátmetszés, se sérülés (oké csak egy nagyon pici, említésre sem méltó) még branült sem kaptam, és annyira jó volt így, teljesen természetesen. és tényleg nincs két egyforma szülés, én azt hittem hgoy hasonló lesz legalább mint tavaly, de nem így történt, minden más volt - talán mert a hozzáállásom is. nemcsak azért mert tudtam nagyjából, hogy mire lehet számítani, hanem mert agyban teljesen másképp álltam hozzá. aztán a természet is közbeszólhatott, mert míg tavaly volt olyan rész hogy vagy 1,5 órán át egymást érték a fájások, és azok bizony kvaerősek voltak, idén ilyen nem volt... sem erősségre, sem gyakoriságra. a kórházi napok is könnyebben és jobban teltek, nem sírtam a csecsemős nővérek miatt (bár jelentem: sokat javult a helyzet tavalyhoz képest!), az első pillanattól tudtam ülni, állni, mászkálni stb... csak Milán hiányzott mindig, nagyon.
Dokimról csak magasztalva beszélhetek ismét, soha nem volt rá egy rossz szavam sem, jó viszont egyre több. ismét meglátogatott minket akkor is amikor egyébként nem dolgozott, a fiával kukkantottak be hozzánk szombaton, vasárnap csak azért nem mert kirándulni mentek.
hétfő reggel ő közölte az örömhírt, miszerint hogyhogynemcsomagoltammégössze, hát mehetünk haza! (nem mertem még, a tavalyi besárgulós dolog miatt). csekélyke sérülésemet úgy döntött nem is vizsgálja meg mert perszehogy minden rendben van, panaszom nem volt, aláírtuk a papírokat és megbeszéltük hogy jövőreveledugyanitt. na nem. majd a 6hetes kontrollon, aztán pedig 2 év múlva. inkább.
hazajövetel reggelén kellett bevinni a fülbevalókat a csecsemős nővérhez, ő szúrta ki Szofi fülét. váratlanul ért a dolog, merthogy én azt hittem létezik még olyan hogy kórházi fülbevaló vagy mi, ezért nem is vettünk, gondoltam majd akkor ha ki lehet már cserélni. no mindegy, anyu szerzett egyet kölcsönbe unokatesóm (aki anyu keresztlánya) csecsemőkori fülbevalója díszeleg most a Kisasszonyka fülében még pár hétig.
most pedig már, hogy reggelente és esténként a nagy ágyban bújik össze a család, olyan távolinak és felettébb könnyednek tűnik ez az egész... mintha Szofi mindig is itt lett volna velünk.
vagy magamat... 
De végülis nem bánom, így minden házimunkát elvégeztem és én is nagyokat alszom 
