Szülés történet:
Szülés előtti este már egy kicsit kezdtem izgatott lenni, de valahogy még mindig nem sikerült tudatosítanom magamban, hogy másnap szülünk.
Éjszaka mindketten meglepően jól aludtunk, talán éreztük, hogy sokáig nem lesz már ilyen
29-én reggel, mint aki varázsgombát evett úgy pörögtem, szaladgáltam, pattantam fel és le a vizsgálóasztalról és mosolyogva vártam a szülés pillanatát.
7 órára kellett menni, de nagyon sokáig tartott az adminisztráció és egy másik diabéteszes császáros is elém került. Méhszájam még mindig 3000-es volt, Petrának még eszébe sem volt kibújni erre a világra. Nagyon jól érezte magát odabent.
Előkészítés után szóltam, hogy most már hívja be valaki a családomat, mert megőrülnek odakint, ekkor már majdnem 9 óra volt és még sok érdemleges nem történt. Éppen kitolási szakaszhoz ért egy fiatal nő, brutálisan kiabált, így mondtam, hogy még ennek nincs vége, addig ne szóljanak a férjemnek, mert hazáig menekül
/Mint kiderült kint is hallotta/ Még én is összerezzentem, amikor hallottam a kiabálást, nagyon örültem, hogy nekem a műtőbe kell mennem és nem a szülőszobára.
Ezután egyesültünk (Férjemmel és Anyummal), feltettek CTGre, bekötötték az infúziót és vártunk.... ismét elég sokat. Aztán amikor elkezdtek betolni a műtőbe egy kis szorongás jött rám, akkor éreztem azt először, hogy ezt az utat, talán most utoljára szeretném megtenni.
A műtét alatt teljesen magamnál voltam, minden egyes mondatot hallottam, figyeltem. Szóltam a drnőnek, hogy amint látja a gyermekem nemét, mondja. Az időérzékem teljesen elhagyott. Egyre türelmetlenebbül vártam a pillanatot, amikor felsírjon a kisbabám.
Aztán egyszer csak az Aszódi drnő a paraván fölé emelt egy lila fejű, ordító, mázas fejeskét és azt mondta: Szia Anya, lány vagyok! Nem tudom leírni a pillanatot. Akkor majdnem kitört belőlem a zokogás, de féltem, hogy nagyon rázkódnék, így erőszakkal visszatartottam. Miután elvitték Petrust, hallottam ahogy a férjem egyfolytában beszél hozzá. Nem tudtam mit mond, csak arra figyeltem, hogy egyfolytában beszél a gyerekhez, aki rövid idő után megnyugszik és elhallgat. Ahogy hallgattam Andrist, megint nagyon elérzékenyültem, mert annyira jó érzés volt belegondolni, hogy a férjem a lányommal beszélget és valóra válik az álma, hogy a pocakhoz beszélés elérte a célját, mert a lánya figyel rá. (Később mesélte és a képeken is látszik, hogy még a szemét is kinyitotta és kereste a hang irányát).
Miután lemérték és lemosdatták az aneszteziológus visszahozta nekem a kis tündért és az arcomhoz nyomta a puha pofikáját. (Igazad volt Marcsi, annyira finom és tényleg nem felejti el azt a pillanatot az ember!!!).
Férjem aznap egyfolytában sírt, akármikor a lányára nézett, vagy beszélt róla, folyamatosan potyogtak a könnyei. Nekem hétfőig kellett várnom, de azóta elég sűrűn előfordul velem is, hogy rámtőr a sírás. Az első alkalom akkor volt, mikor felhívtam a védőnőt és elmondtam neki, hogy lányom született és mehetünk haza. Úgy elcsuklott a hangom, hogy meg is kérdezte ott vagyok e még.
Azóta pedig minden olyan természetes... hogy itt van, hogy imádom és hogy ismerem az arca minden apró részletét!
)
Én nagyon örülök, hogy nálunk így alakult, és ha lesz harmadik, én őt is lánynak szeretném 
Hajrá harmadik csajszi! 
Majd még leírom azt is, hogy mi volt a gond.
Pelenkatorta
Pocak fotók
).
E hét vége vagy jövő hét eleje magasságában mennék. Jön valaki?
