Sziasztok!
Nem volt netünk, pontosabban a router-rel van valami gond, most a férjem összetákolta valamennyire, így gyorsan írok.
Eltelt ez a hét, nem volt olyan vészes, senki nem firtat semmit, próbálok dolgozni, szóval ok. Szerintem jobb, hogy visszajöttem, az összes nehézség ellenére, nem is tudom jól kifejezni, úgy érzem, hogy élek, nem egész nap ezen jár az agyam. Persze így kevés az időm, de mégis jobb ez így.
Először is Hettuli Neked: nagyon édes, gyönyörű baba Szávád, leljetek egymásban sok-sok boldogságot! Olyan, mint egy kis puttó! Hogy fogadta őt Vencu?
Ezt a cikket azért linkeltem be, mert én tisztelem ezt az anyukát, hogy őszintén elmondta, mit érez és gondol. És úgy gondolom, emberfeletti, amit elkövetnek a kislányukért, minden tőlük telhetőt megtesznek.
Én is láttam a Szalay Kriszta-féle filmet, és egy mondat ragadott meg belőle nagyon: "rádöbbentem, hogy nem szeretem eléggé. És amikor ezt magamnak bevallottam, akkor fogadtam őt el". Ezek a szülők imádják a gyerekeiket, de nem akartak álságosak lenni, nem akarták azt hazudni, hogy nem csalódtak, hogy ezt mérte rájuk a sors, hogy nem fárasztó és iszonyat nehéz a kisebbik lánnyal együtt élni, látni, hogy dühíti, hogy nem lát, hogy néha nehéz őt szeretni, hogy inkább úgy döntöttek volna, ahogy.
Na haragudjatok, ha zavaros vagyok, nehéz nekem erről beszélnem:
Zalán négy hétig élt. Négy hétig. Mindent, mindent megtettünk volna, hogy éljen, hogy velünk legyen, hogy egészséges legyen, és elfogadtuk volna, ha sérült lesz, és mindent elkövettünk volna, hogy széppé tegyük az életét úgy is.
De emellett nagyon féltem. Féltem attól, hogy beteg lesz, testi-lelki fogyatékos, súlyosan sérült ember, állandóan csak az járt a fejemben, mi lesz vele? Mi lesz Vincével? Mi lesz velünk? Rettegtem ettől és reménykedtem egyszerre, de mindig ott volt, mi lesz ha?
Ha jól emlékszem, egyikőtök babája sem élt ilyen sokáig. Négy hétig háromóránként álltam a inkubátor mellett, és nem tudtam, mit gondoljak, mit remélhetek??? Az agyvérzés miatt naponta pungálták az agykamráját, a keringési zavara miatt kétszeresére ödémásodott, a görcseit maximális dózisú gyógyszerekkel sem tudták uralni. Nagyon nehéz volt látni őt így, minden egyes alkalommal belehaltam. És azt kérdeztem: miért teszik ezt vele? Miért ítélik életre? Én ugyan nem tudtam volna úgy dönteni, ha lehet, hogy kapcsolják le az inkubátort, azt hiszem, de amikor a főorvos szólt, hogy már nem adnak neki több gyógyszert, mert nem akar tovább küzdeni, nem tudom elmondani, hogy éreztem. Sokkot kaptam, mert tudtam, mi következik, de ugyanakkor elengedtem őt, tudtam, hogy jobb lesz neki, ha nem kínozzák tovább.
Értitek? Pontosabban megértitek?
Boboka írta régebben, hogy nagyon nehéz lett volna látni, ahogy a gyerekeink szenvednek, hogy nem tudnak fára mászni, fiúzni-csajozni...de biztos vagyok benne, ha ez így alakult volna, mindannyiónk maximálisan a gyereke mellett állt volna, és mindent megtett volna, amit csak lehet.
Mielőtt megszülettek volna, minden szülész azt mondta, nincs esélye egyiküknek sem, a saját orvosom is. Javasolták a terhesség megszakítását, azaz, hogy indítsuk be a szülést. Azt akarták eberségből, hogy ne ismerjem meg őket és hogy ők se szenvedjenek hiába. És én azt mondom, ez jobb lett volna. Mindenkinek. Ha eldönthettem volna, így döntöttem volna. Csak nem volt rá már lehetőség, mert időközben betöltöttem a 24. hetet és a neonatológusok -akiket utóbb vontak be a tanácskozásba - másként látták az esélyeket, ezért döntöttünk végül a császár mellett. Ez lett belőle.
Nem mintha ezzel könnyebb lenne most bármi is, és engem se vigasztal, hogy azt mondták, beteg lett volna. Csak leírtam, hogy nem tudhatjuk, tényleg nem, mi hogyan lennénk egy ilyen helyzetben.
Megyek, olvasok.