2009.04.30 20:09
Szerző: dorkáék
NA és Szabi születése:
2007 júniusának első fele lassan, de eltelt. Június 20-ára voltam kiírva, de nagyon bíztam benne, hogy valamivel korábban megszületik Szabi. Egy pénteki napon, június 15-én rémes és elviselhetetlen voltam, törni-zúzni tudtam volna idegességemben, bár semmi okom nem volt rá. Aztán este Apával elmentünk sétálni, szépen lassan lehiggadtam, és viszonylag nyugodtan aludtam el, meglepően jól telt az éjszaka is.
Aztán reggel 7 körül, a reggeli fürdőlátogatás után éreztem először, hogy hoppá, valami szivárog… De nagyon minimális volt, mégis folyamatos: ha felálltam, folyt, ha lefeküdtem, folyt. Így egy gyors szülésznői telefonos egyeztetés után remegő térdekkel vártam a folytatást: itt ma megszületik a kisfiunk! Hihetetlen, máig zsigereimbe ivódott érzés….
Nekiálltam kivasalni a ruhát, amiben be akartam menni a kórházba (miért? Fogalmam sincs), majd 10-kor megint felhívtam Gyöngyit, hogy folyamatos a szivárgás, de nincsenek fájásaim. Azt mondta, fél 11-re menjünk érte, és menjünk be a kórházba.
Valahogy a következő fél órából az hagyott bennem mély nyomot, hogy Peti melegítőt húzott, én meg megkérdeztem, hogy „Ebbe akarsz jönni szülni???” Azt mondta, „Ugyan már, nem lesz ebből szülés, nincsenek fájások sem”… Hát, szerencsére nem neki lett igaza! Szóval lényeg a lényeg: normálisan felöltözött a kedvemért
No, a garázsnál elöntött a magzatvíz, ez már nem volt innentől kezdve kérdéses, de fájás semmi. 11-kor vizsgált meg az ügyeletes doki, 1 ujjnyira voltam mindössze tágulva, fájás még mindig semmi. Nagyon vicces hangulatban telt az adatfelvétel, majd a beöntés következett. Semmi extra rossz élmény nem kapcsolódik hozzá, pedig kicsit tartottam tőle. Utána egy gyors zuhany, hálóingbe öltözés, és akkor várjunk… Valamiféle nagyon enyhe, menstruációs görcsökre emlékeztető fájást 15 percenként éreztem, de minden nagyon kellemes hangulatban telt, kimentem anyukámékhoz, ott voltak akkor már anyósomék és tesómék is, várva folytatást.
A doktor 13 körül megvizsgált, majd végül fél 2-kor kaptam meg az oxitocint infúzióban. Innentől viszont elég erős, intenzív, 5-3 perces fájások következtek. Én már csak hallgattam, ahogy Gyöngyi és Peti beszélget, nem kapcsolódtam be, befelé figyeltem, koncentráltam, a fájások alatt memoritereket szavaltam magamban. Remekül bevált a labda, illetve a guggolás a fájások alatt. Bár folyamatos CTG-n voltam, a akaromból meg az infúzió lógott, de igyekeztem mobilis maradni, amennyire lehetett. Néha-néha megvizsgált Gyöngyi vagy a doki, szerencsére tágultam rendesen, bár egyre nagyobb dózisban kaptam az infúziót. 16-kor szóltam, hogy ha még egyszer leguggolok, nem lesz erőm felállni, mivel aznap reggel 7-kor ettem utoljára 3-4 falat kalácsot, így onnantól kezdve a szülőágyon, fekve vajúdtam. Az oldalamon fekve nagyon nem volt jó, így háton vártam a fájásokat, amelyek ekkor már szinte teljesen összefolytak, nem hagyva időt az ellazuláshoz, erőgyűjtéshez. Nem ragozom, piszokul fájt, már-már elviselhetetlennek tűnt, de némán vajúdtam. Kimerültnek, elesettnek éreztem magam, nem láttam a végét. Rengeteget jelentett, hogy Peti ott van velem, jókedélyét egy pillanatra sem veszítette el, lelkileg is támogatott, aggódásnak nyoma sem volt az arcán, erőt tudtam meríteni belőle. Nem beszélve arról, hogy hol masszírozta a derekam, hol tartotta a kezét, amibe bizony egyszer egy fájás alatt beleharaptam… Akkor egyszer, kb. 3 mp-re veszítettem el a kontrollt……
Aztán fél 5-től jöttek a tolófájások, ezek valamivel másabbak voltak, nem tűnt annyira intenzívnek a fájdalom. Gyöngyi mondta, hogy fél 6-ra meglesz a baba! Órámra néztem: 16.50 volt… Hittem is, meg nem is….
Aztán egyszer csak Gyöngyi is maszkot húzott, a doki kezében injekciós tűt véltem felfedezni, így sejtettem, hogy jön a gátmetszés. Semmit nem éreztem!!! Nem számoltuk, hány fájás telik el, de végre eljött az utolsó előtti nyomás: kibújt Szabi buksija! Szóltak, hogy most ez nagyon feszíteni fog, de muszáj kivárni a következő fájást, ami nagyon gyorsan jött is: 17.30-kor megszületett kisfiunk, Baláti Szabolcs, gyönyörűen, makkegészségesen, 3890 grammal és 56 cm-rel! Azonnal felsírt, mivel a köldökzsinórt egyből elvágta a doki az őssejt levétel miatt. Mellemre tehettem még úgy, csupaszon, mázasan, és tudom, csak annyit tudtam mondani neki, amit a mai napig szinte minden ébredésekor elmondok: szia Kicsim! Itt van Anya… Apa is ott lehetett, így váltunk mi, hárman családdá azokban a pillanatokban. Nagyon büszke voltam a kisfiamra, annyira gyönyörűnek, tökéletesnek láttam, és – ahogy néha a mai napig – alig akartam elhinni, hogy ő valóban a miénk!
Aztán elvitték megfürdetni, rendbe tenni, közben rendben megszületett a méhlepény is; a doki közben elmagyarázott mindent a KZSV levételével kapcsolatban, valamit tán alá is kellett írnom, de én csak pihegtem a szülőágyon, megkönnyebbülten, felszabadultan és rémesen kimerülve.
A feketeleves ezután jött: gátvarrás. 6 szúrást éreztem, meg utána is mindent… Nem részletezem, 40 perc fércelés, ágyon felfelé tolatás, szisszenések, auuuu-k után ennek is vége volt. Peti közben Szabolccsal volt, de bejött, hogy mi a baj, aztán látta, mi a pálya. Kértem, menjen vissza inkább Szabolcshoz, vele legyen.
Gyöngyi szerzett nekem valami vacsorafélét, de 2 harapást sem tudtam enni. Visszahozták Szabolcsot, és ott lehetett még velünk nem tudom, mennyi ideig. Aztán őt elvitték, én elmentem zuhizni, és berendezkedtem a vajúdó egyik szélső ágyán, mivel nem volt hely az osztályon. Még találkoztam anyukámékkal is, akik szinte pánikban élték végig azt a 2007. június 16-ai délutánt. Főleg apukám, aki nagyon katonás, fegyelmezett tud lenni, nem egy ponton elvesztette az önuralmát, halálosan aggódott értem és Szabolcsért. Ehhez hozzátartozik, hogy velem szinte teljesen egy időben, 26. hétre szült egy anyuka, akinek gyermekét sajnos nem tudták megmenteni, és a kis icipici testet az inkubátorban ott vitték le az elsőre a lifttel, ahol anyáék várakoztak, és ugye ők nem tudták biztosra, hogy ez a baba NEM Szabolcs. Szilvi nyugtatta őket, hogy a doki mindig is nagy, bőven 3,5kiló feletti babáról számolt be az UH-kon, ez a baba NEM LEHET SZABOLCS!!!
Valamikor fél 8 felé még egyszer megkaptam Szabolcsot, szopizott is megint egy keveset, aztán elszunnyadt. Én csak fogtam a kis kezét és öleltem őt a pólyában, gyönyörködtem, folytak a könnyeim és nem tudtam felfogni, hogy a CSODA megtörtént…
20 óra után elvitték, és reggel 6-ig nem is láthattam. Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, de hát innentől kezdve ez már egy másik történet….